A közöny otthonossága és a „hontalanság keserű érzése”: a deportáltak hazatérése

2021. július 29. – 22:16

frissítve

A közöny otthonossága és a „hontalanság keserű érzése”: a deportáltak hazatérése
A Joint nemzetközi segélyszervezet egyik fővárosi ingyenkonyhája előtt várakozók 1946-ban – Fotó: Kálmán Béla / Holokauszt Emlékközpont (2011.377.1)

Másolás

Vágólapra másolva

A második világháború utáni hónapokban Európa országain óriási népvándorlási hullám söpört végig. A lágerekben felszabadult deportáltak, a külföldre került katonák és civilek tömegei igyekeztek hazájukba visszatérni. A holokauszt túlélőinek hazatérés-történeteit a felszabadulás körülményei és a deportáló országhoz (a „hazához”) való viszony alakította. E történetek között olvashatunk az azonnal elindulókról, a gyógyulásra és a szervezett utazásra várakozókról, valamint a kivándorlást választókról is. A hazatérés sok esetben nem volt egyenlő az otthonra találással és a békés, új élet elindulásával. A fogadó országokban – köztük Magyarországon is – az antiszemitizmus, a háború okozta sebek és a szolidaritás hiánya okozta nehézségeket a nemzetközi segélyek enyhíteni tudták, de felülírni nem.

A szövetséges hatalmak a zsidóságot vallási és származási kategóriák helyett – amelyet a nemzetiszocialista gyakorlat követéseként utasítottak el – nemzetiségek szerint csoportosították. Ezzel a német, osztrák, román és magyar zsidók ellenséges státuszba kerültek, ami kezdetben mind az ellátásban, mind a hazatelepítésben lényeges hátrányt jelentett számukra. Miután a tífuszt megfékezték, a bergen-belseni láger túlélő csoportjai is útnak indultak.

Május végén a francia, belga és holland, júliusban a cseh, augusztusban a jugoszláv túlélőkért érkeztek meg az nemzeti/állami küldöttségek. A csoportos szállítások megindulásával a szerelvények megteltek a különböző nemzetiségű felszabadultak százaival, ezreivel. Magyar állampolgárként a szomszédos országok transzportjára többféle módon lehetett feljutni. Volt, aki egyszerűen románnak, szlováknak vallotta magát, mások a trianoni határokon túlra került felmenőikre hivatkoztak, egyes utazásszervezők pedig – pénz híján – cigarettát, élelmet kértek a vonatra való felengedésért cserébe.

„Az orosz parancsnok mondta, hogy nehogy elinduljunk gyalog, mert még vannak harcok, és fel is kell erősödni. Sokan mentek kórházba, de nagyon sokan mégis elindultak gyalog, mint én is. Csak az volt bennem, hogy haza, minél előbb! Öt nővel indultam el a lágerból, én vezettem őket. Tájékozódni soha az életben nem tudtam, ma sem tudok, és valahogy két nap múlva visszaértünk oda, ahonnan indultunk. Akkor szétszóródtunk, de akkor én már nagyon nem jól éreztem magam, és a harmadik vagy negyedik nap kitört rajtam a tífusz és a vérhas.”
(R. Judit interjúja S. Dezsőnével. Holokauszt Emlékközpont, 2013.87.8)

Akik a magyar állami szervek hivatalos intézkedéseire vártak, óriásit kellett csalódniuk. A világtól elzárt férfiak és nők nem láthatták át a fejük felett zajló politikai változásokat. Mindenesetre az hamar feltűnhetett nekik, hogy hazájuk nem „töri” magát hazajutásuk érdekékben.

Magyarországról a deportáltakért nem küldtek autót, buszt, vonatot, még csak a vonatjegy árát vagy egy-két reménykedésre okot adó üzenetet sem kézbesítették számukra.

A tábori expedíciók töredékes és hiányos dokumentációja szerint a Népgondozó Hivatal küldöttje 1945 áprilisában Lengyelországba és Csehszlovákiába utazott a deportáltak felkutatására, nem járt azonban sok sikerrel, hazaszállításuk érdekében pedig egyáltalán nem tudott közbenjárni. Az ausztriai Lichtenwörthben fekvő betegekért ugyanekkor indítottak kórházvonatot Budapestről, de ez az akció sem a magyar kormány támogatásával, hanem – nagy nehézségek árán – végül nemzetközi segélyekből valósult meg. Sajtóhírek szerint 1945 júniusában a Magyar Kommunista Párt küldöttsége Bergen-Belsenbe utazott. Céljuk Rákosi Mátyás húgának, Rákosi Hajnalnak felkutatása volt. Miután halálhíréről értesültek, állítólag nem is vittek mást haza magukkal.

A szövetségesek 1945 késő nyarán, őszén indított transzportjai Bécsig, Prágáig, Pozsonyig, de legjobb esetben is csak a magyar határig közlekedtek. A csatlakozásról, ami a fővárosba és a vidéki településekre vitte volna tovább a deportáltakat a magyar hatóságoknak kellett gondoskodniuk, ez azonban nem történt meg. „Feleannyi energia, feleannyi szervezőképesség
elég lenne, mint a kiszállításnál. Hiszen mindössze a huszadrészük vár a hazaszállításra.” –
mutatott rá a keserű igazságra a deportáltakról hírt adó cikk szerzője. A sínek, hidak megrongálódott állapotával, a szállítóeszközök, üzemanyag hiányával csak a megnyúlt utazási
időt, a kerülőutakat, a sok várakozást lehetett indokolni, a hazaszállítás teljes elmaradását nem. Erre a szomszédos országok példája élesen rávilágított, hiszen az általuk küldött szerelvények ugyanazon az útvonalon – egy részük Budapesten keresztül – közlekedett, mint amelyen a Magyarországról küldött vonatoknak kellett volna.

A foglyok a hazaútjuk alatt érintett német településeken többnyire kaptak valamiféle
támogatást, már csak azért is, mert a civil lakosság nem mert nem segíteni és igyekezett jó
pontot szerezni a szövetséges katonai hatóságoknál. A Belsenben felszabadult magyarok
jellemzően Pilsenen, Prágán, Pozsonyon keresztül jöttek haza. A vonatút telis-tele volt
viszontagságokkal, nem lehetett kiszámítani, az állomásról egy-egy szerelvény mikor indul
tovább, vagy éppen melyik részét csatolják le. A közlekedési problémák mellett a nők az
eldurvult katonáktól is tarthattak.

„Minél közelebb érek, annál nyomasztóbb érzésem van. El vagyok készülve a legrosszabbra, de mégis nagyon fájna. Isten őrizzen, hogy úgy legyen. […] De gyönyörű volt a Duna, a hegyek. Nagyon fájdalmas az egész.”
(Lágerutazás. Holländer Margit feljegyzései a vészkorszakról és az újrakezdésről (1945–1946). Szerk. és bev. Huhák Heléna, Szécsényi András. Bp. 2017.)

A magyar határ átlépése meghatározó pillanat a hazatérés-történetekben. A deportáltak minél
jobban közeledtek az otthonuk felé, annál erősebb izgalom lett úrrá rajtuk. Érzéseik a
megérkezés örömittasságától a várakozás izgalmán át a tragédiáktól való félelemig terjedő
skálán cikáztak. A lágerekből szabadultakat a magyar határon ellenőrző vizsgálatnak vetették
alá, ami sajtóhírek szerint sokszor a kifosztásukba torkollott. A sorozatos incidensek hatására a honvédelmi miniszter 1945 júniusában rendeletet hozott, amelyben a katonai hatóságoknak megtiltotta, hogy a hazatérő deportáltaktól bármit is elvegyenek. A túlélők beszámolóinak visszatérő eleme a vonat- és villamosutazás körüli bonyodalom. A menetjegy követelése, vagy annak hiányától való eltekintés emblematikus cselekedetté vált szemükben. Azok az esetek, amelyekben a kalauz leszállította a lágerből érvényes menetjegy nélkül hazafelé igyekvő nőket és férfiakat, nem sok jót üzentek a keresztény lakosság várható magatartásáról.

A buchenwaldi koncentrációs táborból hazautazók csoportja 1945. június 2-án – Fotó: Holokauszt Emlékközpont (2011.1222.10)

A hazatérés nehézségeire mutat rá Trebits Gabriella története, aki egy kisebb önszerveződő
csoporttal szeptember első napjaiban hagyta el Bergen-Belsent.

„Csodálatos élményével a szabadságérzetnek – mely könnyű, mint a pihe, mint a frissen hullott hó – megérkeztem Halottak napján én, az életben maradott a Keleti pályaudvarra.”
(Trebits Gabriella naplója. Archiv, Gedenkstätte Bergen-Belsen)

A tábortól mintegy 220 kilométerre lévő Kasselben öt hetet kellett vesztegelniük, mire végre transzportot kaptak, amivel folytatni tudták útjukat. Gabriella végül november 2-án szállt le a vonatról a Keleti pályaudvaron. A Bergen-Belsen és Budapest közötti utazás számára a kényszerű várakozással együtt összesen két hónapig tartott. Holländer Margit döntése, miszerint megvárja a szervezett indulást, utólag szerencsésebbnek bizonyult. A fiatal lány szeptember 13-án iratkozott fel a magyarországi transzportlistára.

A listára került személyek indulási sorrendjét sorsolással döntötték el, az ő csoportját három nappal később ki is húzták, másnap azonban váratlanul hátrébb kerültek, Margit protekcióra gyanakodott. Végül október 7-e lett az indulás napja. Autóval vitték őket a cellei vasútállomásra, innentől sok átszállással, ellenőrzéssel folyt útjuk. A cseh területen nem szólalhattak meg magyarul, mert „vezetőik” kijelentették, hogy a csehek csak a román és a lengyel csoportokat engedik át. Margit kilenc napos utazás után, október 16-án érkezett meg Rákospalotára.

„Ezzel szemben a deportáltak ezrei, talán két, talán három tízezre érdekében még édeskevés történt. Akik künn vannak, is elpusztulnak a betegségtől, családjuk után való reménytelen vágytól és a hontalanság keserű érzésétől gyötörve. És akik hazaérkeztek, azok közül sokan halkan vagy hangosan azt hangoztatják, jobb lett volna talán elpusztulni. Sehol egy jó szó, ridegség, gyűlölet, gonoszság várja őket, mintha mi sem változott volna ebben az országban néhány hónap alatt.”
(Pásztor József levele, Budapest, 1945. október 17. Magyar Zsidó Levéltár, L 3/4.)

A magyar kormányok 1945–1946 folyamán nem foglalkoztak a visszatértekkel. Számukra
sokkal fontosabb volt annak a 900 ezer hadifogolynak a hazahozatala, akik Európa-szerte
hontalan- és hadifogolytáborokban sínylődtek. A deportáltak érdekeit leginkább az államtól
független segélyszervezetek képviselték. A legfontosabb az 1945 márciusában létrehozott
Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (DEGOB) volt, amely javarészt a nemzetközi zsidó segélyszervezet, a Joint (American Jewish Joint Distribution Committee) finanszírozásában működött. Budapesten a DEGOB több területen is tevékenykedett: segély- és menhelyek állított fel, átmeneti szállás- és ételosztó helyeket, kórházakat, szanatóriumokat működtetett és támogatott, valamint kérdőíves felmérést készített több ezer túlélővel. A szervezet 1946. szeptemberéig 83.331 visszatérőt regisztrált, akiknek többsége 1945 második felében vergődött vissza szülőföldjére.

Amerikai adományok a Kazinczy utcai ortodox központban 1946-ban – Fotó: Hámori Gyula / Fortepan

A DEGOB azonban csak átmeneti gyorssegélyt tudott nyújtani. A túlélőket a többségi társadalom részéről többnyire közömbös, nem egyszer ellenséges légkör fogadta. Holländer
Margit beszámol az elhurcolásukat kárörömmel nyugtázó szomszéd műmosolyától való
undoráról és a „többen jöttek vissza, mint amennyien elmentek” gyakran elhangzó megjegyzés alatti elcsendesedéséről is. Sokan érezhették úgy, abba a közönybe érkeztek vissza, amiből elvitték őket. Mindemellett a gyökértelenné vált férfiakat és nőket gyötörte az állandó másra utaltság, a segélyekre szorulás kínzó érzése is. Ezt számos esetben az generálta, hogy ingó- és ingatlan vagyonukat elkobozták, vagy a lakosság egyszerűen széthordta azt, és nem akarta visszaszolgáltatni, így a korábbi egzisztenciák visszaépítése meglehetősen reménytelennek bizonyult.

„Valahogy végül a Józsefvárosi pályaudvarra értem. Az a ruha volt rajtam, amiben elvittek, 26 kiló voltam, tífuszos, és vérhastól is szenvedtem. Április közepe lehetett, késő este, elindultam haza, és azt tudom, hogy nem volt annyi erőm, hogy a járdáról lelépjek, csak négykézláb tudtam lemászni. Ha valahol járda volt, ott négykézláb másztam le meg fel, mert nem tudtam már emelni a lábam. És volt, hogy mikor látták az emberek, hogy négykézlábra állok, rám szóltak, hogy mit csinálok?! Mondtam: Megyek haza.”
(R. Judit interjúja S. Dezsőnével. Holokauszt Emlékközpont, 2013.87.8)

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány eltörölte a zsidó és zsidónak minősült magyar állampolgárok
hátrányos megkülönböztetésére, kirekesztésére vonatkozó korábbi törvényeket és rendeleteket. Összességében a hatósági intézkedések erőtlenek maradtak, és nem tették lehetővé, hogy a hazatértek birtokba vegyék jogos tulajdonukat. A kormány kedvezményes banki kölcsön felvételét tette lehetővé, a Népgondozó Hivatal révén pedig igyekeztek az üldözöttek számára munkát biztosítani az állami szektorban, mindez azonban csekély gyógyírt jelentett.

Az újrakezdés része volt a családok egymásra találása, vagy egy új család megalapítása, amely sokszor már a hontalan táborban megindult. A holokauszt traumái mindeközben újratermelték önmagukat: minden egyes halálhír visszarántotta a túlélőket a normális életbe való beilleszkedés folyamatából. Az egyéni traumákat a kollektív traumák is súlyosbították. Az életben maradottak körül nemcsak családjuk, hanem egy egész közösség is megsemmisült, illette vesztette el a háború előtti társadalmi és gazdasági pozícióit. Sokan, különösen az egyedül maradottak nem tudták feldolgozni az általuk, illetve hitsorsosaik által átélt tragédiákat. A túlélés terhe olykor a veszteségek súlyával vetekedett. Mindebből látszik, hogy a deportálás történetei nem értek véget a táborok felszabadításával. Ahogyan Auschwitzhoz és a többi táborhoz meg kellett tanulni alkalmazkodni, úgy a táborok utáni élethez is.

Az újrakezdés nehézsége nem tekinthető magyar sajátosságnak, a szovjet befolyás alá került
országokban általánosan tapasztalható volt a társadalom közönye, olykor ellenségessége. Aki
ezt a küzdelmet nem vállalta, üres vagy éppen mások által benépesített otthonát hátrahagyva a
kivándorlás mellett döntött. A határok 1948/49-es lezárásáig jelentős emigráció zajlott, melynek fő célja a brit fennhatóság alatt álló Palesztina, illetve Nyugat-Európa és az USA volt. Egyes befogadó államok azonban kvótákkal igyekeztek szabályozni és korlátozni a bevándorlók számát. Az országot elhagyni szándékozók aránya 1947-re mérséklődött, sokan megalapozták az új életüket és szűkültek a kivándorlás csatornái is.

Zsidó gyermekek csoportja a JOINT által fenntartott árvaházban 1947. május 15-én Rákosszentmihályon – Fotó: Paul & Anna Ornstein / United States Holocaust Memorial Museum Photo Archives #48989

A háború végére a mai Magyarország mintegy 400 ezres zsidó lakossága a felére csökkent, a vidéki zsidóság 75-80%-os veszteséget szenvedett el. Ezzel szemben a 120-140 ezer budapesti túlélő az Európában megmaradt legnagyobb közösség tagjaként próbált boldogulni. A fővárosban felszabadultak és a lágerekből hazatérők katasztrofális egészségügyi és egzisztenciális állapotát felismerve a Joint New York-i központja kiemelten támogatta a magyar zsidóságot. A rászorulók 1945 és 1948 között a szervezet pénz-, ruha- és élelmiszer-adományainak mintegy negyedét kapták meg. A magyarországi segélyezés ezzel a nemzetközi szervezet történetének legköltségesebb akciójaként valósult meg.

„Így történt. A vonat üresen közlekedett és mi felszálltunk. A kalauz nagy robajjal közeledett:
– Kérem a jegyeket!
– Mi deportáltak vagyunk – mondja egyikünk.
– Na, és akkor már nem kell jegyet váltani? – csattan a hangja pesties kötekedéssel, elővettem a nénitől kapott 20 pengőt, megváltottam a jegyeket – és abban a pillanatban éreztem teljes bizonyossággal, hogy itthon vagyunk.”
(N. Erzsébet: Mementó (Zöld pokol). Holokauszt Emlékközpont, 2011.908.1)


„A Bethlen térre érkeztünk. Már messziről látszott a nagy sürgés-forgás a régi OMZSA-ház körül. Kéregető koldusok sorfala között beértünk a hatalmas épület zsúfolt udvarára… Körülöttünk csontig lesoványodott, pergamenszerű bőrű, lábon járó csordák, a pokolból, a halál tornácáról visszaszivárgott emberek üldögéltek és hevertek az udvarban. Szinte zarándokoltak hozzájuk a pesti zsidók.”
(V. Béla: Alfától Omegáig. Holokauszt Emlékközpont, 2011.151.3)

A szerzők történészek. Huhák Heléna az ELKH BTK Történeti Intézetében, Szécsényi András pedig az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában. Cikksorozatuk korábbi részeit itt olvashatják:

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!
A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!