A láger hatása alól senki sem vonhatta ki magát: az sem, aki túlélte és az sem, aki felszabadította

2021. május 01. – 20:57

frissítve

A láger hatása alól senki sem vonhatta ki magát: az sem, aki túlélte és az sem, aki felszabadította
A tábor főútja, a tífuszfertőzött barakkok előtt felvert sátrak állnak, 1945. április 28. Forrás: United States Holocaust Memorial Museum Photo Archives # 77205. United States Holocaust Memorial Museum, courtesy of Jack & Iris Mitchell Bolton

Másolás

Vágólapra másolva

Miközben a bergen-belseni koncentrációs táborban deportáltak tízezrei, köztük több ezer magyar éhezett és tífuszosan haldoklott, a szomszédos katonai táborban a német és magyar katonák gyakorlatoztak. A közelben állomásozó brit-kanadai egységek 1945. április 15-én – groteszk módon – a tábort nem felszabadítottak, hanem szerződéssel átvették. Ekkor még mit sem sejtettek arról, hogy a szögesdrót mögött egy humanitárius katasztrófával kell majd megküzdeniük.

Bergen-Belsen koncentrációs- és hadifogolytábora 1945 tavaszára valódi „horror táborrá” változott. A hideg, levegőtlen barakkokba zsúfolt, márciustól az éhhalál szélén hagyott tízezreket betegségek és a februárban kitört tífuszjárvány egyaránt sújtotta.

A tábor 15 ezer fős létszáma 1944 végéről 1945 márciusára 50 ezerre nőtt, noha csak márciusban 18 ezer fogoly halt meg. A halottak elhantolás nélkül ezrével feküdtek a barakkokban és azokon kívül, a sokszor utolsó erejükkel vegetáló foglyok között. A járvány tombolása ekkor már az SS-t, sőt, a láger szomszédságában elterülő páncéloskiképző tábort is veszélyeztette. E katonai táborba 1944 decemberétől egy nagyjából háromezer fős magyar egységet is kitelepítettek. A Wehrmacht és a M. Kir. Honvédség harckocsiezredének és hadapródiskoláinak legénysége és tisztjei harmonikus bajtársiasságban éltek, közvetlenül a koncentrációs tábor mellett.

„Nehezen telt az idő, a percek, és órák végtelennek látszottak. Végre világos lett, de mi nyugtalanul hánykolódtunk deszkáinkon. Jött a hír, hogy az iroda minden iratot elégetett. Majd a másik, hogy az összes halottat az Appellplatz-ról délig elvitetnek, mert megegyezés történt, hogy a tábor területén nem lesz harc. Ekkor kezdünk már bizakodóbbak lenni, és remélni, hogy életünk meg lesz mentve. Egész nap persze ennivalót nem kaptunk.” (Naplórészlet: Z. Sándor naplója. Holokauszt Emlékközpont 2011.169.1–4)

A lágerlakóknak fogalmuk sem volt arról, hogy az angolszász katonai erők április elejétől a térségben tartózkodtak és nyugati irányból nyomultak Berlin felé. A közelben állomásozó Wehrmacht egység azonban, látva a túlerőt, valamint a katonaság és civil lakosság megfertőződésétől tartva, különös lépésre szánta el magát. Április 12-én követeket küldtek a britekhez, akik tájékoztatták őket, hogy a közelben fekvő Bergen-Belsen tábort – ahol mintegy 15 ezer tífuszfertőzött tartózkodik – a szabad elvonulásért cserébe hajlandóak átadni a szövetségeseknek. Ez volt az a pillanat, amikor a britek először szereztek tudomást a láger létezéséről, amelyre ekkor még katonai és járványügyi problémaként tekintettek.

A brit VIII. hadtest parancsnoka, Taylor-Balfour tábornok úgy döntött, hogy elfogadja a feltételeket. A szerződéssel átadott koncentrációs tábor vezetését – beleértve a magyar és német őrséget is – nyomban a 63. páncéloselhárító ezred felügyelete alá helyezte. Április 13-án a területre felderítőegységet küldtek, amelynek tagjait sokkolta a csontsovány, elgyötört emberek gyűrűjében ezerszámra heverő halottak bizarr látványa.

Ezt követően felgyorsultak az események: a brit ezred angol és kanadai egységei április 15-én benyomultak: megtörtént Bergen-Belsen felszabadítása.

Brit páncélosok a koncentrációs tábor barakkjainak megsemmisítésekor, 1945. május 21–24 között. – Forrás: United States Holocaust Memorial Museum Photo Archives # 45052. United States Holocaust Memorial Museum, courtesy of Hadassah Bimko Rosensaft

Haldokló tömegek felszabadítása

A szövetségesek megjelenése szélsőséges reakciókat váltott ki: a fizikailag jobb erőben lévők örömujjongásban törtek ki, többeket a korábbi fogva tartóikkal szemben érzett bosszúvágy azonnali lincselésekre sarkalt. Sok százan éhségükben feltörték az SS élelmiszerraktárait és önmagukból kifordulva mindent megettek, amit találtak. Legyengült gyomruk azonban nem bírta a hirtelen terhelést, a több hónapos éhezést átvészelő férfiak és nők az első jóllakásba haltak bele.

„Egy szép napon – vasárnap volt és április 15-e – szóltak a társaim, hogy itt vannak az angolok. Örülni kellett volna, de már az sem ment. Másnapra mindent elfelejtettem. De mikor mondták, hogy nyitva vannak a raktárak és ennivalóhoz lehet jutni, rögtön nekiindultam. Nem fogtam fel, mit jelent az, hogy kimehetek egy másik drótkerítés mögé SS- és kutya kíséret nélkül. Szereztem savanyúkáposztát, szerencsére nem sokat ettem belőle, mert egy erősebb elszedte tőlem – lehet, hogy ennek köszönhetem az életemet??!!” (W. Éva visszaemlékezése. Holokauszt Emlékközpont, 2016.116.1)

A helyzetet csak tovább súlyosbította, hogy a katonák is átgondolatlan konzervosztásba kezdtek. A túlélésre ezáltal az kapott nagyobb esélyt, akinek még arra sem volt ereje, hogy élelemért induljon. A főtáborban a felszabadítók 55 ezer legyengült beteget és 10 ezer halottat találtak, utóbbiak száma a hónap végére 27 ezer főre emelkedett. Ebben a helyzetben kaptak szerepet a magyar honvéd- és hadapródegységek. Az átadás „exlex” napjaiban a britek ugyanis jobb híján őket bízták meg a koncentrációs tábor parancsnoklásával.

Az SS hiányában a fehér karszalagos magyar bakák látták el az őrséget. Néhány honvéd együttérzéssel, de a többség közönyösen viszonyult a frissen felszabadult foglyokhoz. A legszélsőségesebb esetben az is előfordult, hogy magyar zsidó lányok a felszabadulásuk előtti napokon a magyar katonák golyói által okozott sebekbe haltak bele. A bűncselekményeket később a brit katonai törvényszék kivizsgálta, bizonyítékok hiányában azonban valamennyiüket felmentették.

A parancsnokságot átvevő Glyn-Hughes ezredes elsődleges feladata a tífuszjárvány megállítása, ezzel párhuzamosan pedig a tuberkulózisban, skorbutban, orbáncban szenvedő és az éhezéstől meggyötört túlélők azonnali rehabilitációja volt. A tábort karanénterületnek nyilvánították, ahová csak az előzetesen DDT-porral alaposan lefertőtlenített katonai és ápoló egység – többnyire férfi – tagjai léphettek be. Az átadást követő napon hozzáláttak a halottak összegyűjtéséhez és tömegsírokban való eltemetéséhez. A megrázó művelet a harcedzett katonák és a medikusok idegrendszerét is megviselte, annak dacára, hogy e „piszkos munkát” bosszúból az ott maradt és letartóztatott SS-ekkel és a pár napja még parancsnokló magyar bakákkal végeztették el.

Fehér karszalagos magyar honvéd Bergen-Belsen koncentrációs tábor őrségében, 1945. április. – Forrás: United States Holocaust Memorial Museum Photo Archives # 76491. United States Holocaust Memorial Museum, courtesy of Arnold Bauer Barach

Kezdetben puszta kézzel cipelték – a sok esetben fertőző – holttesteket és dobták a gödörbe. Később – mivel a meghaltakat nem lehetett azonosítani – buldózerek bevetésével tették a módszert hatékonyabbá.

Az alaktalan testek ezreinek látványa eltávolította azok emberi mivoltát, ezért a felszabadítók sokszor nem voltak képesek normál emberként kapcsolódni, sem akként tekinteni az áldozatokra.

Április második felében a foglyokat átszállították a közelben lévő, ekkorra kiürített német katonai kaszárnyákba. A legsúlyosabb betegeket azonnal a felállított tábori kórházba vitték. Akit sikerült járóképes, fertőzésmentes állapotba hozni, azokat megmosdatták, leborotválták, plédbe csavarták és az istállóépületekből átalakított „Human Laundry”-ban („embermosodában”) fertőtlenítették. Május 19-ig az egykori lágerból mind a 40 ezer kezelésre szoruló táborlakót kimenekítették, a barakkokat ezután ünnepi tiszteletadás mellett felgyújtották.

Gyógyítás, feszültségben

A gyógyítást az első hetekben óriási gyógyszer- és orvoshiány lassította, ezért a britek kénytelenek voltak német orvosokat és ápolónőket is munkára fogni. Ez a visszaemlékezések szerint dühöt, még inkább rettegést váltott ki, akárcsak a német feliratú gyógyszerek vagy az orvosi kísérletek miatt ellenállással fogadott injekciós tűk alkalmazása. Előfordult, hogy a német nővéreket bántalmazták is. Különösen a volt hadifoglyok zúztak össze mindent maguk körül a kórtermekben: így akartak utólagos bosszút állni a németeken, illetve levezetni a felgyülemlett feszültséget.

A brit parancsnokság május első felében összesen csupán egy tucatnyi egészségügyi-katonai egységet rendelt ide, rajtuk kívül mintegy 300 brit és belga önkéntes medikushallgató vett részt a gyógyításban, heroikus munkát végezve. A londoni egyetemisták saját kezdeményezésből két héten belül 1200 beteget mosdattak meg, fertőtlenítettek és öltöztettek tiszta ruhába, emellett a legsúlyosabb állapotban lévőknek egy sürgősségi kórházat is megszerveztek.

„Az evés utáni pihenő után egy kis erőt éreztem a lábaimban. Elhatároztam, hogy ellátogatok a közeli női lágerbe, és bár ne tettem volna. Tulajdonképpen a helyzet ott sem volt más, vagy rosszabb, mint nálunk. Ott is meztelen csontvázak feküdtek kint, egymás hegyén-hátán, itt is az a tűrhetetlen bűz a barakkokban, azzal a különbséggel, hogy a női barakkban emeletes priccsek voltak. Ott is sokan voltak, akik már nem voltak képesek felkelni a szükségleteik elvégzésére, és nem kevés halott és haldokló volt közöttük. Voltak, akik sipító hangon veszekedtek valami miatt és fenyegetve hadonásztak a csontváz karjaikkal. Meglepetésemre, voltak olyanok is, akik egy kissé jobban néztek ki és ezek sorba álltak az egyik előtt, akinek egy kis tükre volt, hogy megfésülködjenek. ‘Das ewig weibliche.’ Az örök nőiesség…” (F. Azriel: Kelfeljancsi. Holokauszt Emlékközpont, 2013.141.1)

A Bergenbe megérkező segélyszervezetek csapatai nem kaptak külön kiképzést a túlélőkkel való foglalkozáshoz. Ráadásul a katonai bürokrácia is akadályozta a mentőmunkát, a segélyszervezetek ugyanis a hadseregnek alárendelve működtek és minden intézkedésben a jóváhagyásukra volt szükségük. Az első hetekben a gyógyítás reménytelennek tűnt, az orvosok közül egyre többen alkoholba fojtották keserűségüket. Ez egyfajta önfelszabadítást jelentett számukra a bergeni körülmények okozta mentális teher alól. A tábor lakói olyan állapotban voltak, amitől a segítségükre érkezők is szenvedtek, erről hazaküldött leveleik, naplóik is tanúskodnak. Bergen-Belsen hatása alól senki sem vonhatta ki magát: az sem, aki túlélte, és az sem, aki felszabadította. E nehézségekkel együtt is a Brit Vöröskereszt és a nemzetközi segélyszervezetek enyhítettek a gyógyszer- és eszközhiányon, valamint összeállították a felszabadultak diétáját, ami kulcsszerepet játszott a felépülésben.

A katonai és segélyszervezetek munkája meghozta az eredményt: ezrek jutottak túl az életveszélyen. A gyógyultak elhagyhatták a tábort, kijártak a környékre, végre szabadon mozoghattak. Ezt követően azonban a katonaság nem tudott mit kezdeni velük, noha egyértelmű volt, hogy a többség állapota indokolná a további fizikai és lelki rehabilitációt. Az utókezelés dilemmáját végül a Svéd Vöröskereszt oldotta meg, ami felajánlotta – önkéntes jelentkezés útján, vagy orvosi beutalásra – tízezer deportált Svédországba szállítását. Az 1945. június 23. és július 25. között lezajlott akció 7000 utasa Belsenben felszabadult zsidó volt.

Magyar túlélők

A tucatnyi náció legnagyobb kontingense a magyarok közül került ki. A svédek buszokkal, vonatokkal hordták Lübeck kikötőjébe a betegeket, majd Malmö és Helsingborg elosztótáborokba vitték őket. Innen szanatórium-táborokba kerültek, ahol hosszú hónapokig, vagy akár 1946 végéig élvezhették a Vöröskereszt és a svéd állam nyújtotta előnyöket, folyamatosan leküzdve a karantént és a fizikai kiszolgáltatottságot.

A felgyógyultak önálló életet kezdtek, munkát vállaltak. Sok magyar túlélő itt érezte újra, hogy szabad emberré vált.

„Intézményes szervezés nem volt semmire, négyesben elindultunk a táborból és rátaláltunk arra a telepre, emeletes házak, utcasorok, ahol korábban a katonaság lakott. Ők persze elszöktek. Szabadok voltunk, csak éppen nem tudtunk mit kezdeni a szabadságunkkal. S még mindig az a fekete szövetruha volt az egyetlen ruhadarabom.” (M. Gyuláné visszaemlékezése. Holokauszt Emlékközpont, 2011.1026.1)

Bergen-Bergen volt az első olyan koncentrációs tábor, amelyet a nyugati szövetséges erők foglaltak el. Ez a tényező volt a feltétele annak, hogy a túlélők és a felszabadítók különböző traumái később kollektív emlékezetté váljanak. A Vörös Hadsereg által korábban felszabadított keleti táborok a nyugati közvéleményt ugyanis kevéssé érdekelték, mivel azt gondolták, hogy a sztálini Szovjetunió mindent meghamisít vagy eltúloz. Ugyanezt saját katonáik, orvosaik, ápolóik szavairól már nem mondhatták el.

A brit média csaknem azonnal megjelent a lágerben: a rokonoknak hazaküldött levelek mellett sajtócikkek, interjúk százai, filmhíradók tucatjai révén Belsen azonnal „világszenzációvá” vált, a „horror tábor” híre kis időn belül eljutott minden nyugati háztartásba. Mindezt 33 tekercsnyi naturalista filmfelvétel – amelyekből Alfred Hitchcock közreműködésével mozikban vetített dokumentumfilm készült –, grafikák, festmények tették még hitelesebbé. Bergen-Belsen tábora a náci barbarizmus, sokak szemében pedig a német agresszió szimbólumává vált.

A szerzők történészek.

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!
A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!