Káosz, agónia és tífuszos képzelgések: utolsó hónapok a lágerben

Bergen-Belsen 1945-ös állapota azt bizonyítja, hogy egy „jól irányított” koncentrációs tábornál csak az lehet rosszabb, amit nem irányítanak. A felszabadulás előtti hónapokban nem ölték – golyóval, injekcióval vagy gázzal – halomra az embereket, erre nem is volt szükség. Elég volt ehhez a tábori rend összeomlása és az olyan alapfunkciók megszűnése, mint az ételosztás vagy a holttestek eltemetése.

Aki tudatánál volt, az jellemzően nem valaminek a megtörténése, hanem az addig megszokott események elmaradása által érzékelte a változásokat. Mire az északnémet tél megenyhült, addigra már nihil uralkodott belül, a tífuszosok gondolataiban, az éhezők gyomrában és kívül is, a tábori térben.

A szovjet front közeledtével a keleti táborokat evakuálták, a halálmenetek meggyötört foglyainak egy jelentős része néhány héten belül Bergen-Belsenbe érkezett. A tanúságtételek szerint az itteni állapot az Auschwitzot és más táborokat megjárt deportáltakat is megdöbbentették. A „legrosszabb”, „borzalmas”, „rettenetes”, „maga a pokol”, „a németek mérhetetlen gonoszságának leképeződése” – így jelenik meg Bergen az évtizedekkel későbbi elbeszélésekben.

1944 végétől ráadásul a tábor lakóira az Auschwitzban kegyetlenségével hírnevet szerzett Josef Kramer táborparancsnok és majdnem 300 SS őre felügyelt, köztük a később „belseni fenevadként” elhíresült Irma Grese. Amikor Kramer átvette a tábort, a létszám 15 ezer fő volt, ami a déli irányból is megindult evakuálásokkal 1945 márciusára 42 ezerre, áprilisra 60 ezerre nőtt úgy, hogy közben márciustól százak haltak meg naponta. Fejadagból, priccsből, csapból (amiből nem mindig folyt a víz) és latrinából azonban nem lett több.

Az elgyötört foglyok a hideg és sötét barakkokban egymás hegyén-hátán zsúfolódva reménykedtek sorsuk jobbra fordulásában. Az SS fegyelmezett és óramű pontossággal működő táborvezetői szisztémájának felbomlása után a túlélés többnyire már csak a legyengült férfiak és nők erőtartalékjain múlott.

Mindeközben nem tudták olyan gyorsan összeszedni a halottakat, amilyen gyorsan a foglyok meghaltak. Az utolsó napokra a láger területét beborították a holttestek.

A „hullahegyek” látványa az Auschwitzból érkezett foglyokat is sokkolta: a lengyelországi táborban a munkaképteleneket megsemmisítették, nem hevertek élettelen testek a barakkok között. Az auschwitziak Bergen-Belsenben a temetetlen halottak fizikai közelségébe kerültek.

Tífusznapló

A tábori körülmények messzemenőkig kedveztek a járványos megbetegedéseknek. Az ételen keresztül terjedő bakteriális betegség, a hastífusz 1944 nyarán söpört végig a fogolytáboron, és 1945 januárjában, februárjában megismétlődött. Ezrek szenvedtek vérhasban és gyomorbetegségekben, általános volt a tbc, és 1945 elején a tetvek által terjesztett kiütéses tífuszjárvány is kitört.

A tífusz kitörése utáni állapotokra néhány orvosként deportált táborlakó és a betegek feljegyzéseiből következtethetünk. Mindkét csoport csak később írhatta le a tapasztalatait, ezért különleges Trebits Gabriella naplója, aki betegsége alatt is jegyzeteket készített egészen addig, amíg erőnléte ezt lehetővé tette. Saját tífuszának „végignaplózása” olyan elbeszélést hozott létre, amelyben az írás tudatos tevékenysége és ennek akarása állt harcban a tífusz által birtokba vett test és elme erőtlenségével. A napló olvasója számára egy koncentrációs tábor priccsén fekvő tífuszos nő hallucinációin és rémképein keresztül egy gyötrelmekkel és félelmekkel teli belső világ tája dereng fel.

A járvány terjedésének sem a háború vége, sem a táborok felszabadítása nem állt útjába. Becslések szerint április 15-én 10–20 ezer közé esett a tífuszos esetek száma. A budapesti Szent László Kórházban 1946 februárjában több mint hatszáz deportálásból hazatért beteget kezeltek kiütéses tífusszal, akiknél lehangoltság, izomfájdalom, „kínzó fejfájás, erős szédülés, roskatagság, fülzúgás, gyötrő álmatlanság s az eszmélet sajátos tompultsága” lépett fel. Mindezt fokozta az érzékszervek károsodása is, a tífuszosoknál látási és hallási zavarokat diagnosztizáltak. Emellett apátia, szorongás vagy éppen hallucinációk is kísérték a betegséget: „A betegek úgy érezték, mintha kívülről figyelnék saját magukat, személyiségük mintegy önmaguknak idegenné vált.”

Trebits Gabriellát 1944 novemberében Budapestről Dachauba, majd onnan Bergen-Belsenbe deportálták, ahol a női fogolytáborba került. A tábori rend felbomlásának pozitív hozadéka volt, hogy néhány tárgyat meg tudott tartani, köztük egy ceruzát és némi papírt. Az egyre nehezebben olvasható feljegyzéseket a felszabadulás után a kórházban kapott jegyzetfüzetbe másolta.

A fiatal nő először 1944. december 26-án írt lázról és hasmenésről. A fizikai legyengüléstől a lelki tartása is csökkent, az otthoniakra gondolt, de úgy érezte, nem bír már küzdeni. Később kicsit jobban lett, amit az is jelez, hogy ki tudott menni az Appellre. Dolgozott varrodában és a tábori konyhán is. Ez napi 14 óra kemény fizikai munkát, de valamennyivel több kosztot jelentett.

A naplóíró lelkiállapotát a bizakodás és a félelem, valamint a külső világra való érzékeny reagálás és az attól való elzárkózás váltakozása jellemezte: „Érzést és gondolatokat kell annak cserélni, aki idekerült, ha nem akar elpusztulni. Nem szabad gondolkodni, nem szabad senkire emlékezni, ha nem akar elpusztulni. – De hogyan lehet a régi ésszel kikerülni innen, ha egyszer vége lesz? A nyílt »lágerstrassén«️ meztelenre vetkőztetett férfiak holttestei, gúlába rakva áznak az esőben. S bennem sem részvét, sem rémület nem kél. Nem maradt a szívemben hely részvétre, csak felháborodásra, gyűlöletre!”

Március 12-én már a Revieren, azaz a betegek elkülönítésére fenntartott barakkban feküdt tüdő- és mellhártyagyulladással. Mentális állapota azonban még továbbra is jó volt. Sokszor írt közönyről ugyan, de más sorai azt bizonyítják, nagyon is jól érzékelte a körülötte lévőket, érzelmileg reagált mások szenvedésére, empátiája és belső erkölcsi mércéje működött. Elkeseredettségét növelte a deszkapriccsen mellette fekvő állapotos asszony története. A fiatal nőt decemberben hozták el Pestről, férje katona volt, anyósa pedig – ahogy Gabriella írja – „a félvér, jövendő unokáért, fia fiáért kezét sem mozdította”. Még el tudták az ilyen történetek szomorítani, pedig eddigre már sok embertelenséget megtapasztalt maga körül. Közben a nő megszült, a gyerekét két nap után papírba csomagolva elvitték tőle.

Április 7-én már azt írta, tífuszos lett, új priccstársa fertőzte meg. Mivel a németek nem kezelték külön a fertőzötteket, a járvány azokat is elérte, akiknek más betegségük volt. Trebits Gabriella naplója tankönyvszerűen adja vissza a tífusz 1946-ban felállított diagnózisát: a fizikai és pszichés tüneteket, a lázat, az iszonyatos fejfájást, a „ködös eszméletet”, a „befelé fordult lelkiállapotot” és az idegenné vált személyiséget.

A napokat még mindig számon tudta tartani. Éppen két halott mellett feküdt, amikor beköszöntött a házassági évfordulójuk napja. Ekkor fájdalmasan döbbent rá, hogy nem tudja magában felidézni a férje arcát. A konyhán eltöltött „jólét” idején kenyércsere útján egy fésűt és egy tükröt szerzett: „Nagy kínnal naponta fésülöm a hajamat, s naponta marékszámra marad a párnámon, a fésűbe ez a fénylő, aranyszínét még itt sem vesztett, de pamutszerűvé gyengült hajtömeg.” Ebben az utolsó szakaszban azonban már nem mert tükörbe nézni: „Viaszsárga, kopaszos kisgyerek. Ez nem én vagyok. Óriásira nőtt kék gyermekszem, piciny arc, mellemnek, csípőmnek helye sem látszik.”

A külvilág érzékelését ekkor már a tífusz uralta. Közvetlenül a felszabadulás előtti napokban egyre rosszabb állapotba került, de a barakkba beszivárgó hírekből még érzékelt valamit. Április 12-i dátummal ezt írta: „Nem merek beszélni. – Nem látom tisztán a dolgokat, nem tudok tisztába jönni. – Angolok jönnek ide? Hogyan? Tényleg megbolondul minden tífuszos?”

A legsúlyosabb állapotában nem tudott írni, ezért minden bizonnyal utólagos betoldás az április 13-i, azaz két nappal az angolok érkezése előttre datált bejegyzés. Ebben úgy idézte fel ekkori tudatállapotát, mintha érzékelésében táj és ember eggyé vált volna, ami felerősítette Bergen-Belsen szürrealitását, földöntúliságát: „Hajnalodik. S íme, fordítva, mint otthon, most kezd sötétedni az égbolt. – Különös, furcsa éjszakák, kísértetiesek. [...] Körös-körül fenyőfák, nem földből szívják az életet, színpadi díszletként hatnak, közöttük piszkos fabarakkok, tetejükön laza hó. Mondom, egészen idegen ez a táj, ez nem természet többé, kitermelt német ég, üres, merev, örömtelen, mint a német emberek szeme. Hogyan fogjam meg, hogyan fejezzem ki a magányt, a teljes elhagyatottságot, ami körülvesz? Elszakadtam a múlttól, a tárgyaktól, a személyektől. – Sóvárgással, ráemlékezéssel nem lehet tovább jutni. Pedig tovább kell jutnom. – Meg kell találnom a lényeget, rá kell eszmélnem, el kell még egyszer érnem, mielőtt elborul végképp a világ, az eszméletem, mielőtt meghalok. […]”

Az angolok bevonulásának zajairól több tífuszos is azt gondolta, hogy csak képzelődik. A betegek érzékelése ekkorra már annyira eltompult, hogy nem tudták eldönteni, amit hallanak, az a külvilág beszüremlése-e, vagy csak a tífuszos hallucinációk növelik a vágyakozást valóságszerűvé.

A szerzők történészek.