Káosz, agónia és tífuszos képzelgések: utolsó hónapok a lágerben

2021. április 16. – 15:03

frissítve

Káosz, agónia és tífuszos képzelgések: utolsó hónapok a lágerben
Tífuszban szenvedő túlélő nők a bergen-belseni koncentrációs táborban – Fotó: United States Holocaust Memorial Museum / Photo Archives #83815 / Courtesy of National Archivesand Records Administration, College Park

Másolás

Vágólapra másolva

A németországi koncentrációs táborokba deportált százezrek számára sok esetben a felszabadulás előtti időszak volt a legnehezebb. 1945 első hónapjaiban az SS által fenntartott rend felbomlott. A szövetséges haderők Németország felé nyomulása és a lengyelországi táborok felszámolása nyomán kialakult helyzetet a kapkodás, a kaotikus belső viszonyok, a foglyok ellátásának akadozása, ebből adódóan a tömeges halálozás és a fertőző betegségek elburjánzása jellemezte. Ilyen körülmények között élt 1945 tél végi, korai tavaszi hónapjaiban több tízezer magyar zsidó állampolgár, köztük a naplót vezető Trebits Gabriella is, aki a bergen-belseni táborban eleinte csak tífuszos képzelgésnek vélte az angolok bevonulását. Április 16. a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja.

Bergen-Belsen 1945-ös állapota azt bizonyítja, hogy egy „jól irányított” koncentrációs tábornál csak az lehet rosszabb, amit nem irányítanak. A felszabadulás előtti hónapokban nem ölték – golyóval, injekcióval vagy gázzal – halomra az embereket, erre nem is volt szükség. Elég volt ehhez a tábori rend összeomlása és az olyan alapfunkciók megszűnése, mint az ételosztás vagy a holttestek eltemetése.

Aki tudatánál volt, az jellemzően nem valaminek a megtörténése, hanem az addig megszokott események elmaradása által érzékelte a változásokat. Mire az északnémet tél megenyhült, addigra már nihil uralkodott belül, a tífuszosok gondolataiban, az éhezők gyomrában és kívül is, a tábori térben.

A szovjet front közeledtével a keleti táborokat evakuálták, a halálmenetek meggyötört foglyainak egy jelentős része néhány héten belül Bergen-Belsenbe érkezett. A tanúságtételek szerint az itteni állapot az Auschwitzot és más táborokat megjárt deportáltakat is megdöbbentették. A „legrosszabb”, „borzalmas”, „rettenetes”, „maga a pokol”, „a németek mérhetetlen gonoszságának leképeződése” – így jelenik meg Bergen az évtizedekkel későbbi elbeszélésekben.

Naplórészlet 1.

„1944. nov. 2. Szemközt a halálfejes szürke ház, mondhatom dicső építész, csúf ornamentika. S bent 250 nő és férfi ül a padlón, beszélni tilos! Délben és este csajkában hoznak híg rántott levest, hozzá vajazott fekete kenyeret. A csajka vasízű, büdös. A rendőrtől – aki felváltva »viszi ki«️ a különneműeket – próbálom megtudni, hová kerültünk. – Ez egy zsidó rabbiság kérem, de most a Rökk Szilárd utcai Defenzív Osztály. Ahogy én egy városban kiismerem magam, soha nem tudom, melyik utca hol van, ezt sem tudnám. De itt laktam a szomszédban 1938 táján, a József krt. 17. szám alatt és emlékszem a naptalan, szűk kis utcára. Gyakran mentem át rajta gyanútlanul, mit sem sejtve, hogy egyszer foglya leszek.”

1944 végétől ráadásul a tábor lakóira az Auschwitzban kegyetlenségével hírnevet szerzett Josef Kramer táborparancsnok és majdnem 300 SS őre felügyelt, köztük a később „belseni fenevadként” elhíresült Irma Grese. Amikor Kramer átvette a tábort, a létszám 15 ezer fő volt, ami a déli irányból is megindult evakuálásokkal 1945 márciusára 42 ezerre, áprilisra 60 ezerre nőtt úgy, hogy közben márciustól százak haltak meg naponta. Fejadagból, priccsből, csapból (amiből nem mindig folyt a víz) és latrinából azonban nem lett több.

Női rabok barakkjai a bergen-belseni koncentrációs táborban (1945. április 28.) – Fotó: United States Holocaust Memorial Museum / Photo Archives #77427 / Courtesy of National Archives and Records Administration, College Park

Az elgyötört foglyok a hideg és sötét barakkokban egymás hegyén-hátán zsúfolódva reménykedtek sorsuk jobbra fordulásában. Az SS fegyelmezett és óramű pontossággal működő táborvezetői szisztémájának felbomlása után a túlélés többnyire már csak a legyengült férfiak és nők erőtartalékjain múlott.

Mindeközben nem tudták olyan gyorsan összeszedni a halottakat, amilyen gyorsan a foglyok meghaltak. Az utolsó napokra a láger területét beborították a holttestek.

A „hullahegyek” látványa az Auschwitzból érkezett foglyokat is sokkolta: a lengyelországi táborban a munkaképteleneket megsemmisítették, nem hevertek élettelen testek a barakkok között. Az auschwitziak Bergen-Belsenben a temetetlen halottak fizikai közelségébe kerültek.

Naplórészlet 2.

„1944. dec. 4. Ismét születésnap, ezúttal az enyém. Igaz, hogy valaha ember voltam? Szabad ember. Nő, ajándékot kaptam, lakásban laktam, hangversenyre jártam, könyveket olvastam? Igaz, hogy férjem volt, családom? Mint valami távoli szép álom jön elém a régi életem véled, Pali. Élet az emberek között, munka, házasság, kultúra, szórakozás. Tudom, hogy ennek a förtelemnek egyszer vége lesz, tudom, hogy hazamegyek, de a gonoszság e közvetlen átélése menthetetlenül átformál. Ennyi borzalomnak és állati kegyetlenségnek csak gyűlölettel és keménységgel lehet ellent állni.”

Tífusznapló

A tábori körülmények messzemenőkig kedveztek a járványos megbetegedéseknek. Az ételen keresztül terjedő bakteriális betegség, a hastífusz 1944 nyarán söpört végig a fogolytáboron, és 1945 januárjában, februárjában megismétlődött. Ezrek szenvedtek vérhasban és gyomorbetegségekben, általános volt a tbc, és 1945 elején a tetvek által terjesztett kiütéses tífuszjárvány is kitört.

Túlélő nők a bergen-belseni koncentrációs tábor egyik barakkjában a felszabadítás után (1945. április 6.) – Fotó: United States Holocaust Memorial Museum / Photo Archives #74112 / Courtesy of National Archives and Records Administration, College Park

A tífusz kitörése utáni állapotokra néhány orvosként deportált táborlakó és a betegek feljegyzéseiből következtethetünk. Mindkét csoport csak később írhatta le a tapasztalatait, ezért különleges Trebits Gabriella naplója, aki betegsége alatt is jegyzeteket készített egészen addig, amíg erőnléte ezt lehetővé tette. Saját tífuszának „végignaplózása” olyan elbeszélést hozott létre, amelyben az írás tudatos tevékenysége és ennek akarása állt harcban a tífusz által birtokba vett test és elme erőtlenségével. A napló olvasója számára egy koncentrációs tábor priccsén fekvő tífuszos nő hallucinációin és rémképein keresztül egy gyötrelmekkel és félelmekkel teli belső világ tája dereng fel.

Naplórészlet 3.

„1945. ápr. 31. [sic!] Fehér ágyak, tisztaság, csönd, tea, gyógyszer, mosolygó, gyöngéd svájci nővér, vöröskereszt a karján, s én sírok, sírok. A gonoszság, durvaság nem tudott megríkatni, a gyöngédség igen. Életben maradtam. De csak életben. Adhat-e valamit az élet, ami mindezt elfeledteti? Fogom-e valaha látni a színeket, érezni az ízeket? Fogok-e tudni valaha dolgozni, menni béna lábammal, kezemmel, zongorázni, olvasni? Hullanak a fogaim, látszólag teljesen épek, úgy potyognak ki az ínyemből hibátlanul. Hajam egy szál sem maradt. Leborotválták.”

A járvány terjedésének sem a háború vége, sem a táborok felszabadítása nem állt útjába. Becslések szerint április 15-én 10–20 ezer közé esett a tífuszos esetek száma. A budapesti Szent László Kórházban 1946 februárjában több mint hatszáz deportálásból hazatért beteget kezeltek kiütéses tífusszal, akiknél lehangoltság, izomfájdalom, „kínzó fejfájás, erős szédülés, roskatagság, fülzúgás, gyötrő álmatlanság s az eszmélet sajátos tompultsága” lépett fel. Mindezt fokozta az érzékszervek károsodása is, a tífuszosoknál látási és hallási zavarokat diagnosztizáltak. Emellett apátia, szorongás vagy éppen hallucinációk is kísérték a betegséget: „A betegek úgy érezték, mintha kívülről figyelnék saját magukat, személyiségük mintegy önmaguknak idegenné vált.”

Trebits Gabriellát 1944 novemberében Budapestről Dachauba, majd onnan Bergen-Belsenbe deportálták, ahol a női fogolytáborba került. A tábori rend felbomlásának pozitív hozadéka volt, hogy néhány tárgyat meg tudott tartani, köztük egy ceruzát és némi papírt. Az egyre nehezebben olvasható feljegyzéseket a felszabadulás után a kórházban kapott jegyzetfüzetbe másolta.

Gabriella naplójának felszabadítás után készült átirata – Forrás: Bergen-Belsen Memorial
archívuma, BO 4173

A fiatal nő először 1944. december 26-án írt lázról és hasmenésről. A fizikai legyengüléstől a lelki tartása is csökkent, az otthoniakra gondolt, de úgy érezte, nem bír már küzdeni. Később kicsit jobban lett, amit az is jelez, hogy ki tudott menni az Appellre. Dolgozott varrodában és a tábori konyhán is. Ez napi 14 óra kemény fizikai munkát, de valamennyivel több kosztot jelentett.

Naplórészlet 4.

„1945. máj. 8. A nevemre már emlékszem. De az utca nevére, ahol laktam, sehogy sem. Valami gyümölcs. Alma? Nem. Körte? Az sem. Mióta kiderült, hogy nem gyermek vagyok, cigarettát is adnak. Nem bírom elszívni, az éjjeli szekrényre teszem, s időnként kézbe veszem.”

A naplóíró lelkiállapotát a bizakodás és a félelem, valamint a külső világra való érzékeny reagálás és az attól való elzárkózás váltakozása jellemezte: „Érzést és gondolatokat kell annak cserélni, aki idekerült, ha nem akar elpusztulni. Nem szabad gondolkodni, nem szabad senkire emlékezni, ha nem akar elpusztulni. – De hogyan lehet a régi ésszel kikerülni innen, ha egyszer vége lesz? A nyílt »lágerstrassén«️ meztelenre vetkőztetett férfiak holttestei, gúlába rakva áznak az esőben. S bennem sem részvét, sem rémület nem kél. Nem maradt a szívemben hely részvétre, csak felháborodásra, gyűlöletre!”

Március 12-én már a Revieren, azaz a betegek elkülönítésére fenntartott barakkban feküdt tüdő- és mellhártyagyulladással. Mentális állapota azonban még továbbra is jó volt. Sokszor írt közönyről ugyan, de más sorai azt bizonyítják, nagyon is jól érzékelte a körülötte lévőket, érzelmileg reagált mások szenvedésére, empátiája és belső erkölcsi mércéje működött. Elkeseredettségét növelte a deszkapriccsen mellette fekvő állapotos asszony története. A fiatal nőt decemberben hozták el Pestről, férje katona volt, anyósa pedig – ahogy Gabriella írja – „a félvér, jövendő unokáért, fia fiáért kezét sem mozdította”. Még el tudták az ilyen történetek szomorítani, pedig eddigre már sok embertelenséget megtapasztalt maga körül. Közben a nő megszült, a gyerekét két nap után papírba csomagolva elvitték tőle.

Trebits Gabriella, 1944. március 1-jén – Forrás: Révai Katalin archívumából

Április 7-én már azt írta, tífuszos lett, új priccstársa fertőzte meg. Mivel a németek nem kezelték külön a fertőzötteket, a járvány azokat is elérte, akiknek más betegségük volt. Trebits Gabriella naplója tankönyvszerűen adja vissza a tífusz 1946-ban felállított diagnózisát: a fizikai és pszichés tüneteket, a lázat, az iszonyatos fejfájást, a „ködös eszméletet”, a „befelé fordult lelkiállapotot” és az idegenné vált személyiséget.

A napokat még mindig számon tudta tartani. Éppen két halott mellett feküdt, amikor beköszöntött a házassági évfordulójuk napja. Ekkor fájdalmasan döbbent rá, hogy nem tudja magában felidézni a férje arcát. A konyhán eltöltött „jólét” idején kenyércsere útján egy fésűt és egy tükröt szerzett: „Nagy kínnal naponta fésülöm a hajamat, s naponta marékszámra marad a párnámon, a fésűbe ez a fénylő, aranyszínét még itt sem vesztett, de pamutszerűvé gyengült hajtömeg.” Ebben az utolsó szakaszban azonban már nem mert tükörbe nézni: „Viaszsárga, kopaszos kisgyerek. Ez nem én vagyok. Óriásira nőtt kék gyermekszem, piciny arc, mellemnek, csípőmnek helye sem látszik.”

A külvilág érzékelését ekkor már a tífusz uralta. Közvetlenül a felszabadulás előtti napokban egyre rosszabb állapotba került, de a barakkba beszivárgó hírekből még érzékelt valamit. Április 12-i dátummal ezt írta: „Nem merek beszélni. – Nem látom tisztán a dolgokat, nem tudok tisztába jönni. – Angolok jönnek ide? Hogyan? Tényleg megbolondul minden tífuszos?”

A legsúlyosabb állapotában nem tudott írni, ezért minden bizonnyal utólagos betoldás az április 13-i, azaz két nappal az angolok érkezése előttre datált bejegyzés. Ebben úgy idézte fel ekkori tudatállapotát, mintha érzékelésében táj és ember eggyé vált volna, ami felerősítette Bergen-Belsen szürrealitását, földöntúliságát: „Hajnalodik. S íme, fordítva, mint otthon, most kezd sötétedni az égbolt. – Különös, furcsa éjszakák, kísértetiesek. [...] Körös-körül fenyőfák, nem földből szívják az életet, színpadi díszletként hatnak, közöttük piszkos fabarakkok, tetejükön laza hó. Mondom, egészen idegen ez a táj, ez nem természet többé, kitermelt német ég, üres, merev, örömtelen, mint a német emberek szeme. Hogyan fogjam meg, hogyan fejezzem ki a magányt, a teljes elhagyatottságot, ami körülvesz? Elszakadtam a múlttól, a tárgyaktól, a személyektől. – Sóvárgással, ráemlékezéssel nem lehet tovább jutni. Pedig tovább kell jutnom. – Meg kell találnom a lényeget, rá kell eszmélnem, el kell még egyszer érnem, mielőtt elborul végképp a világ, az eszméletem, mielőtt meghalok. […]”

Az angolok bevonulásának zajairól több tífuszos is azt gondolta, hogy csak képzelődik. A betegek érzékelése ekkorra már annyira eltompult, hogy nem tudták eldönteni, amit hallanak, az a külvilág beszüremlése-e, vagy csak a tífuszos hallucinációk növelik a vágyakozást valóságszerűvé.

Naplórészlet 5.

„1945. nov. 2. Csodálatos élményével a szabadságérzetnek – mely könnyű, mint a pihe, mint a frissen hullott hó – megjöttem Halottak napján én, az életben maradott a Keleti pályaudvarra. […] Anyámék, Stefikéék a két kislánnyal megvannak. Jenő ír, fogságban van, Babáékról még nincs hír, Pali odaveszett… Mindig azt veszítjük el, akire a legjobban szükségünk lenne. És meg kell próbálni újra élni.”

A szerzők történészek.