Félelem az élettől: túlélők a felszabadított koncentrációs táborokban

2021. június 10. – 23:06

frissítve

Félelem az élettől: túlélők a felszabadított koncentrációs táborokban
A bergen-belseni hontalantábor lakói, 1945–1948. – Fotó: United States Holocaust Memorial Museum Photo Archives #51606 / Aaron Rosengarten

Másolás

Vágólapra másolva

A koncentrációs táborokat túlélő embereknek létrehozott gyűjtőtáborokban a mindennapokat a betegségek és az éhezés következményei mellett a korábbi hónapok traumái is megnehezítették. 1945 nyarán a Bergen-Belsent túlélt lányok már szép ruhában, kirúzsozva sétálgattak a tábor utcáin. A hazatérésre várakozók testi erejük visszanyerésével és a tábori rongyoktól való megszabadulással ráléptek a polgári életbe visszavezető útra, de lelki és érzelmi működésüket még sokáig a tábori élet utóhatásai határozták meg.

A koncentrációs táborok felszabadítása és a túlélők hazatérése között hónapok, sőt évek is eltelhettek. A különféle szervezésű transzportokra 1945 őszéig, de a téli időjárás okozta közlekedési problémák miatt akár a következő évig várni kellett. A kései indulást sok egyéb tényező is befolyásolta, az első hónapokban rengetegen voltak még betegek és erőtlenek a tábor elhagyásához. A legmerészebbek egyedül vagy kisebb csoportban vágtak neki a háború sújtotta Európának, ami egyáltalán nem volt veszélytelen vállalkozás, főként a nők részéről. A hosszabb ideig táborokban maradók pedig azért nem indultak haza, mert ezt a hazát már nem tudták abban az országban elképzelni, ahonnan elüldözték őket. Az ő esetükben évekbe telhetett, mire új otthonra leltek és véglegesen letelepedtek.

A megszállási övezetekre tagolt Németországban 1945 nyarán hozzávetőlegesen 100 ezer felszabadult zsidó tartózkodott, akiknek ellátását és mielőbbi hazaszállítását a katonai parancsnokságok szervezték meg. A felszabadulás és hazatérés között lebegő, az angolszász hatóságok által „hontalan személyeknek” (displaced persons – DP) nevezett deportáltak részére a hatóságok Németország és Ausztria szerte gyűjtő- vagy hontalantáborokat (DP camp) állítottak fel.

A bergen-belseni láger 1945. április 15-i felszabadítása után a túlélők a szomszédos katonai tábor kaszárnyáiból kialakított DP-táborban várták a hazaindulást.

Az átmeneti „táborozás” célja a táborlakók felerősítése és a hazautazásra való felkészítése volt, hogy mire ennek az akadályai elhárulnak, addigra egészséges vagy legalábbis gyógyult, legfőképpen a tífusz miatt már nem fertőző és az elszenvedett súlyveszteségét is valamelyest kiheverő emberek szálljanak fel a vonatokra.

Voltak már ápolók és orvosok, gyógyszer és élelem is, de egyáltalán nem volt biztos, hogy a lágerhónapok okozta sérülések visszafordíthatók lesznek. A gyógyítást és a gyógyulást, de igazából minden intézkedést bonyolítottak a táborban berögzült viselkedési minták, az éhezési pszichózis utóhatásai és a közös nyelv hiánya. A segítők dolgát nemcsak a betegek fizikai és pszichés állapota, hanem érzelmi reakciói is megnehezítették.

A deportáltak sokszor nem voltak képesek kimutatni a hálát, értékelni a kedvességet. Egyikük ezt úgy fejezte ki, hogy megszabadították őket a halálfélelemtől, de nem voltak megszabadítva az élettől való félelemtől.

„A szabadság adva volt, élj vele, ahogy tudsz. Nehéz, bizonytalan feltételek, nem sokat tudtunk vele kezdeni. Hazaindulni? Kinek lett volna mersze elindulni egy újabb, bizonytalan útvonalon. Hová, hogyan, merre? Gyalog, mikor még a nyelv alapfokát sem sajátítottuk el.” (L. Anna: Memoár. HDKE, 2011.977.1)

A táborlakók mindennél jobban igényelték a biztonságot, és arra vágytak, hogy újra és újra elmondhassák a történetüket, és legyen, aki meghallgatja őket. A brit segélyezési protokoll azonban kezdetektől fogva a lehető legnagyobb számú beteg ellátását írta elő. Maguk az ápolók is megemlítik, mennyire nehezükre esett átállni a „futószalagos tömeggyógyító üzemmódra”, ami mindent felülírt, amit korábban a gyógyításról, a beteg és orvos kapcsolatáról tanítottak nekik és ami semmilyen emberi gesztusra nem hagyott sem időt, sem energiát.

A hontalantáborokban egy új típusú és megváltozott tartalmú várakozás vette kezdetét: a túlélés stratégiáit a mihamarabbi felépülés és hazajutás taktikái váltották fel. A mindennapok eleinte az élelmiszer-beszerzés és a fizikai környezet kényelmesebbé, szebbé tétele köré szerveződtek. Kezdetben a folyamatos evés iránti vágy hajtotta ki a környék falvaiba a táborlakókat, és ez működtette a tábori cserepiacot is. Akik már kezdtek eltelni az étellel, azok a „táborgardróbjukat” töltötték fel. A teljes kifosztottság állapotára adott válaszként egyfajta gyűjtögető életmód alakult ki. Ha a holokauszt a tárgyak elvesztésének története, akkor a felszabadulás utáni időszakot nevezhetjük a tárgyhalmozás történetének.

Ruhaszortírozás a bergen-belseni tábor túlélői számára Belsen település polgármesterének házában, 1945. június – Fotó: United States Holocaust Memorial Museum Photo Archives #45051 / National Archives and Records Administration

Mindeközben a DP-táborrá alakított kaszárnyavárosban megindult a társasági élet, az angolok táncmulatságokat rendeztek, a tábori moziban peregtek a filmek. Bergen-Belsen május végén egy frissen érkezett idegen szemében nyaralótábornak tűnhetett, rendezett épületekkel, tóval, fenyvesekkel. Az ekkoriban készült filmfelvételeken jól öltözött nők sétálnak, és kokettálnak a brit katonákkal a tábor utcáin. Ezek a nők, akik egy hónapja csont és bőr vékonyan, leborotvált fejjel feküdtek, most önfeledten, kirúzsozva, új nyári ruhájukban múlatták az időt.

Ez az idill azonban a csalfa felszín volt csupán, valójában a nácik szörnyű stigmát hagytak a táborlakókon, ami gyakori apátiájukban és – orvosaik felé is megnyilvánuló – szélsőséges ingerlékenységükben mutatkozott meg. Nemcsak a testet kellett visszahozni az életbe, hanem a lelket is. Akiket újra meg kellett tanítani járni, pszichológiai értelemben is talpra kellett állítani. A túlélők helyzetét rontotta, hogy a britek nem voltak felkészülve az ilyen jellegű és tömegesen jelentkező pszichikai problémák kezelésére.

„Ez volt az első közösségi esemény. Táncot hirdettek a felgyógyultaknak. Az egyik téren rendezték a barakkok, zöld fák és fények között. A lányok felvonultak, volt, aki alig bírt járni, más majd kettészakadt. Minden brit katona fogott egyet közülük. A férfiak napbarnított arca nagyon elütött a lányok sápadt bőrétől. Az egyik magas kanadai repülő őrmester egy aprócska lánnyal táncolt, aki csak a derekáig ért fel, tartott a hatalmas karjaiban, ahogy körbe keringőztek, a fiús arcon mosoly jelent meg. Boldognak tűnt, de bajos lett volna megállapítani, hogy mosolygott vagy sírt-e.” (Ben Shephard: After Daybreak: The Liberation of Bergen-Belsen, London, Schocken Book, 2005.)

Az időközben rendezettebbé vált körülmények a foglyok morális állapotát mégis javították. Ezt az időszakot sok tekintetben még a tábor utóhatásai keretezték, de egyéni és közösségi szinten is megindult lassan az a konszolidáció, ami a deportáltakat visszavezette a civil életbe. A fizikai felépülést jelezte a napirend, a rendszeressé váló étkezés, tisztálkodás, valamint a távolságok legyőzése. Minél messzebbre jutott valaki, annál közelebb került a gyógyuláshoz. A felszabadulás után az erdő festői környezetet varázsolt a DP-tábor köré. A hónapokig embertelen körülmények közé taszított férfiak és nők számára a séták, beszélgetések, ismerkedések nagyon fontos mérföldkövek voltak a normális, polgári életbe való visszatalálás rögös útján.

Mindeközben a csontvázakból a „szabadságmenü” női és férfitesteket formált.

A túlélők ismét nőként és férfiként kezdtek magukra tekinteni, a szabad mozgás pedig lehetővé tette a táborlakókkal való kapcsolatfelvételt. Megindult a vegyülés a többi ország deportáltjaival és hadifoglyaival. Az egészséges szexualitás visszaépítésében leginkább a fess és életerős katonáknak volt szerepük. A szabályzat tiltotta a brit hadsereg tagjai és a német nők közötti kapcsolatot, de nem volt ilyen szankció a DP-nőkre vonatkozóan.

Ábrahám Ibolya barátnőivel a bergen-belseni angol tiszti konyhán – Fotó: Holokauszt Emlékközpont, Budapest (HDKE, 2014.39.1)

Perl Gizella memoárjában azt írja, a szerelem olcsó volt Bergen-Belsenben, mindenhol párokba botlott az ember: az ágyakban, a fák alatt, a sötét sarkokban. Az Auschwitzot és Belsent túlélt máramarosszigeti nőgyógyász szerint a többéves náci elnyomás demoralizáltsága után a felszabadult nőknek nem volt más céljuk, mint az alapvető ösztönök, az éhség és a szexuális vágy kielégítése.

„A dologtalan élet, a hazautazás bizonytalansága, a felelőtlenség – ki tudja, ki kit vár még? – eltorzult érzéseket és kapcsolatokat hoz létre a láger soknemű lakói között. De vannak megindító kapcsolatok. Házasságok és igazi szerelmek. Kis mértékben, de akadnak.” (Trebits Gabriella naplója, Archiv, Gedenkstätte Bergen-Belsen)

Ettől érezték újra embernek magukat, mások ezzel akarták biztosítani nőiességük és férfiasságuk visszanyerését, egy következő csoport pedig az elnyert szabadságát akarta élvezni, annak teljességében. A gyermekvállalás a német hontalantáborokban volt a legmagasabb a háború utáni Európában.

A gyors ismerkedések dacára már az első hónapokban is köttettek házasságok és a 45 évnél fiatalabb nők hozzávetőlegesen egyharmada esett teherbe. 1947 végére az új kapcsolatokból született gyermekek száma elérte az ezret. Terápiás célból gyermekvállalásra buzdítottak az orvosok és a vallási vezetők is.

Ez az aktív családi élet is segítette a briteket a viszonyok konszolidálásában. A virágzó társasági élet mellett – vagy helyett – a túlélőket leginkább az foglalkoztatta, hogy szeretteik életben maradtak-e és a térkép melyik pontjára szórta szét őket a háború. Az ismerkedésben lubickolók számára kezdett fogyni az újdonság varázsa, és bennük is erősödött a hazavágyódás. Az angol katonai parancsnokságot – a németekkel való enyhe bánásmód mellett – a hazaút meg nem szervezése miatt érte leginkább kritika. A túlélők szerint a katonák igyekezték lebeszélni az egykori foglyokat a hazatérésről. Budapest romokban, apád, anyád Auschwitzban meghalt – nagyjából erről szóltak a tanúságtételekben felidézett szólamok. A hazautazás helyett – leginkább a fiataloknak és a szakképzetteknek – a munkaerőhiány sújtotta nyugati országokba való kivándorlást javasolták.

A bergen-belseni DP-tábor lakói 1945 augusztusában tüntetést is szerveztek a hazaszállítás késlekedése ellen tiltakozva. Mindeközben a magyar állam részéről semmilyen lépés nem történt az elhurcolt állampolgárok érdekében.

Bejegyzés Holländer Margit bergen-belseni emlékkönyvében – Forrás: Kretz Rudolfné magánarchívuma

Míg a nem zsidó hadifoglyok elsődleges célja a szülőföldjükre való mielőbbi hazatérés volt – amire 1945 őszéig jelentős részben sor is került –, a teljesen más fizikai és lelki állapotban lévő, jórészt kelet-európai zsidók zöme, köztük a magyarok egy része, nem akart hazatérni. Az 1946 áprilisában felvett angol–amerikai vizsgálatok nyomán kiderült: a táborokban élő zsidók 80%-a kizárólag Palesztinába akart távozni, egy új állam létrejöttének reményében. Az ő helyzetüket megnehezítette, hogy a keleti táborok túlélői sem akartak a szovjet fennhatóság alatt maradni, ezért az amerikai–angol megszállási zónákba áramlottak. A lengyel zsidók tömegei pedig a kommunista uralom és az antiszemitizmus elől tértek vissza a németországi hontalantáborokba. 1946 elején még mindig mintegy 90 ezer zsidó DP helyzete várt megoldásra, akiknek a döntő többsége a feldarabolt Németországban várakozott.

„Hazamenni és dolgozni. Elég volt az angolok kosztjából. Ez a nyílt barátkozás a németekkel, a halogatása hazamenetelünknek, egyre jobban eltávolít a felszabadítóimtól. Az angolok az életemet mentették meg, sokunk életét. Tartós szimpátiánk megteremtését lehetetlenné teszi gyors felejtésük és átállásuk.”(Trebits Gabriella naplója, Archiv, Gedenkstätte Bergen-Belsen)

A táborlakók kezdetben a brit katonai parancsnokság, később a nemzetközi segélyszervezet, az UNRRA fennhatóság alatt szervezték meg életüket: adminisztráció, tábori rendőrség, óvodák, iskolák létesültek. Bergen hontalantábora valóságos, élhető, ám szögesdrótok mögötti kisvárossá alakult. A szabadság közel sem volt teljes értékű, a felettes hatóságok szigorú szabályokat, egyebek közt kijárási rendet vezettek be. A legnagyobb fegyelmet a brit zónában várták el, ahol mindeközben a táborlakók körében megerősödött a cionizmus eszméje. Ez tovább rontotta az egykori felszabadítóikkal való viszonyt, akik politikai okokból nem engedélyezték a Palesztinába való kivándorlást. Megszaporodtak a szökések, a legszélsőségesebb hangú túlélői beszámolókban a németek alatti fogságnál is rosszabbaknak írták le a brit hontalantáborok kerítései mögött töltött, várakozással teli időszakot.

A szerzők történészek. Huhák Heléna az ELKH BTK Történeti Intézetében, Szécsényi András pedig az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában.