Félelem az élettől: túlélők a felszabadított koncentrációs táborokban

A koncentrációs táborok felszabadítása és a túlélők hazatérése között hónapok, sőt évek is eltelhettek. A különféle szervezésű transzportokra 1945 őszéig, de a téli időjárás okozta közlekedési problémák miatt akár a következő évig várni kellett. A kései indulást sok egyéb tényező is befolyásolta, az első hónapokban rengetegen voltak még betegek és erőtlenek a tábor elhagyásához. A legmerészebbek egyedül vagy kisebb csoportban vágtak neki a háború sújtotta Európának, ami egyáltalán nem volt veszélytelen vállalkozás, főként a nők részéről. A hosszabb ideig táborokban maradók pedig azért nem indultak haza, mert ezt a hazát már nem tudták abban az országban elképzelni, ahonnan elüldözték őket. Az ő esetükben évekbe telhetett, mire új otthonra leltek és véglegesen letelepedtek.

A megszállási övezetekre tagolt Németországban 1945 nyarán hozzávetőlegesen 100 ezer felszabadult zsidó tartózkodott, akiknek ellátását és mielőbbi hazaszállítását a katonai parancsnokságok szervezték meg. A felszabadulás és hazatérés között lebegő, az angolszász hatóságok által „hontalan személyeknek” (displaced persons – DP) nevezett deportáltak részére a hatóságok Németország és Ausztria szerte gyűjtő- vagy hontalantáborokat (DP camp) állítottak fel.

A bergen-belseni láger 1945. április 15-i felszabadítása után a túlélők a szomszédos katonai tábor kaszárnyáiból kialakított DP-táborban várták a hazaindulást.

Az átmeneti „táborozás” célja a táborlakók felerősítése és a hazautazásra való felkészítése volt, hogy mire ennek az akadályai elhárulnak, addigra egészséges vagy legalábbis gyógyult, legfőképpen a tífusz miatt már nem fertőző és az elszenvedett súlyveszteségét is valamelyest kiheverő emberek szálljanak fel a vonatokra.

Voltak már ápolók és orvosok, gyógyszer és élelem is, de egyáltalán nem volt biztos, hogy a lágerhónapok okozta sérülések visszafordíthatók lesznek. A gyógyítást és a gyógyulást, de igazából minden intézkedést bonyolítottak a táborban berögzült viselkedési minták, az éhezési pszichózis utóhatásai és a közös nyelv hiánya. A segítők dolgát nemcsak a betegek fizikai és pszichés állapota, hanem érzelmi reakciói is megnehezítették.

A deportáltak sokszor nem voltak képesek kimutatni a hálát, értékelni a kedvességet. Egyikük ezt úgy fejezte ki, hogy megszabadították őket a halálfélelemtől, de nem voltak megszabadítva az élettől való félelemtől.

A táborlakók mindennél jobban igényelték a biztonságot, és arra vágytak, hogy újra és újra elmondhassák a történetüket, és legyen, aki meghallgatja őket. A brit segélyezési protokoll azonban kezdetektől fogva a lehető legnagyobb számú beteg ellátását írta elő. Maguk az ápolók is megemlítik, mennyire nehezükre esett átállni a „futószalagos tömeggyógyító üzemmódra”, ami mindent felülírt, amit korábban a gyógyításról, a beteg és orvos kapcsolatáról tanítottak nekik és ami semmilyen emberi gesztusra nem hagyott sem időt, sem energiát.

A hontalantáborokban egy új típusú és megváltozott tartalmú várakozás vette kezdetét: a túlélés stratégiáit a mihamarabbi felépülés és hazajutás taktikái váltották fel. A mindennapok eleinte az élelmiszer-beszerzés és a fizikai környezet kényelmesebbé, szebbé tétele köré szerveződtek. Kezdetben a folyamatos evés iránti vágy hajtotta ki a környék falvaiba a táborlakókat, és ez működtette a tábori cserepiacot is. Akik már kezdtek eltelni az étellel, azok a „táborgardróbjukat” töltötték fel. A teljes kifosztottság állapotára adott válaszként egyfajta gyűjtögető életmód alakult ki. Ha a holokauszt a tárgyak elvesztésének története, akkor a felszabadulás utáni időszakot nevezhetjük a tárgyhalmozás történetének.

Mindeközben a DP-táborrá alakított kaszárnyavárosban megindult a társasági élet, az angolok táncmulatságokat rendeztek, a tábori moziban peregtek a filmek. Bergen-Belsen május végén egy frissen érkezett idegen szemében nyaralótábornak tűnhetett, rendezett épületekkel, tóval, fenyvesekkel. Az ekkoriban készült filmfelvételeken jól öltözött nők sétálnak, és kokettálnak a brit katonákkal a tábor utcáin. Ezek a nők, akik egy hónapja csont és bőr vékonyan, leborotvált fejjel feküdtek, most önfeledten, kirúzsozva, új nyári ruhájukban múlatták az időt.

Ez az idill azonban a csalfa felszín volt csupán, valójában a nácik szörnyű stigmát hagytak a táborlakókon, ami gyakori apátiájukban és – orvosaik felé is megnyilvánuló – szélsőséges ingerlékenységükben mutatkozott meg. Nemcsak a testet kellett visszahozni az életbe, hanem a lelket is. Akiket újra meg kellett tanítani járni, pszichológiai értelemben is talpra kellett állítani. A túlélők helyzetét rontotta, hogy a britek nem voltak felkészülve az ilyen jellegű és tömegesen jelentkező pszichikai problémák kezelésére.

Az időközben rendezettebbé vált körülmények a foglyok morális állapotát mégis javították. Ezt az időszakot sok tekintetben még a tábor utóhatásai keretezték, de egyéni és közösségi szinten is megindult lassan az a konszolidáció, ami a deportáltakat visszavezette a civil életbe. A fizikai felépülést jelezte a napirend, a rendszeressé váló étkezés, tisztálkodás, valamint a távolságok legyőzése. Minél messzebbre jutott valaki, annál közelebb került a gyógyuláshoz. A felszabadulás után az erdő festői környezetet varázsolt a DP-tábor köré. A hónapokig embertelen körülmények közé taszított férfiak és nők számára a séták, beszélgetések, ismerkedések nagyon fontos mérföldkövek voltak a normális, polgári életbe való visszatalálás rögös útján.

Mindeközben a csontvázakból a „szabadságmenü” női és férfitesteket formált.

A túlélők ismét nőként és férfiként kezdtek magukra tekinteni, a szabad mozgás pedig lehetővé tette a táborlakókkal való kapcsolatfelvételt. Megindult a vegyülés a többi ország deportáltjaival és hadifoglyaival. Az egészséges szexualitás visszaépítésében leginkább a fess és életerős katonáknak volt szerepük. A szabályzat tiltotta a brit hadsereg tagjai és a német nők közötti kapcsolatot, de nem volt ilyen szankció a DP-nőkre vonatkozóan.

Perl Gizella memoárjában azt írja, a szerelem olcsó volt Bergen-Belsenben, mindenhol párokba botlott az ember: az ágyakban, a fák alatt, a sötét sarkokban. Az Auschwitzot és Belsent túlélt máramarosszigeti nőgyógyász szerint a többéves náci elnyomás demoralizáltsága után a felszabadult nőknek nem volt más céljuk, mint az alapvető ösztönök, az éhség és a szexuális vágy kielégítése.

Ettől érezték újra embernek magukat, mások ezzel akarták biztosítani nőiességük és férfiasságuk visszanyerését, egy következő csoport pedig az elnyert szabadságát akarta élvezni, annak teljességében. A gyermekvállalás a német hontalantáborokban volt a legmagasabb a háború utáni Európában.

A gyors ismerkedések dacára már az első hónapokban is köttettek házasságok és a 45 évnél fiatalabb nők hozzávetőlegesen egyharmada esett teherbe. 1947 végére az új kapcsolatokból született gyermekek száma elérte az ezret. Terápiás célból gyermekvállalásra buzdítottak az orvosok és a vallási vezetők is.

Ez az aktív családi élet is segítette a briteket a viszonyok konszolidálásában. A virágzó társasági élet mellett – vagy helyett – a túlélőket leginkább az foglalkoztatta, hogy szeretteik életben maradtak-e és a térkép melyik pontjára szórta szét őket a háború. Az ismerkedésben lubickolók számára kezdett fogyni az újdonság varázsa, és bennük is erősödött a hazavágyódás. Az angol katonai parancsnokságot – a németekkel való enyhe bánásmód mellett – a hazaút meg nem szervezése miatt érte leginkább kritika. A túlélők szerint a katonák igyekezték lebeszélni az egykori foglyokat a hazatérésről. Budapest romokban, apád, anyád Auschwitzban meghalt – nagyjából erről szóltak a tanúságtételekben felidézett szólamok. A hazautazás helyett – leginkább a fiataloknak és a szakképzetteknek – a munkaerőhiány sújtotta nyugati országokba való kivándorlást javasolták.

A bergen-belseni DP-tábor lakói 1945 augusztusában tüntetést is szerveztek a hazaszállítás késlekedése ellen tiltakozva. Mindeközben a magyar állam részéről semmilyen lépés nem történt az elhurcolt állampolgárok érdekében.

Míg a nem zsidó hadifoglyok elsődleges célja a szülőföldjükre való mielőbbi hazatérés volt – amire 1945 őszéig jelentős részben sor is került –, a teljesen más fizikai és lelki állapotban lévő, jórészt kelet-európai zsidók zöme, köztük a magyarok egy része, nem akart hazatérni. Az 1946 áprilisában felvett angol–amerikai vizsgálatok nyomán kiderült: a táborokban élő zsidók 80%-a kizárólag Palesztinába akart távozni, egy új állam létrejöttének reményében. Az ő helyzetüket megnehezítette, hogy a keleti táborok túlélői sem akartak a szovjet fennhatóság alatt maradni, ezért az amerikai–angol megszállási zónákba áramlottak. A lengyel zsidók tömegei pedig a kommunista uralom és az antiszemitizmus elől tértek vissza a németországi hontalantáborokba. 1946 elején még mindig mintegy 90 ezer zsidó DP helyzete várt megoldásra, akiknek a döntő többsége a feldarabolt Németországban várakozott.

A táborlakók kezdetben a brit katonai parancsnokság, később a nemzetközi segélyszervezet, az UNRRA fennhatóság alatt szervezték meg életüket: adminisztráció, tábori rendőrség, óvodák, iskolák létesültek. Bergen hontalantábora valóságos, élhető, ám szögesdrótok mögötti kisvárossá alakult. A szabadság közel sem volt teljes értékű, a felettes hatóságok szigorú szabályokat, egyebek közt kijárási rendet vezettek be. A legnagyobb fegyelmet a brit zónában várták el, ahol mindeközben a táborlakók körében megerősödött a cionizmus eszméje. Ez tovább rontotta az egykori felszabadítóikkal való viszonyt, akik politikai okokból nem engedélyezték a Palesztinába való kivándorlást. Megszaporodtak a szökések, a legszélsőségesebb hangú túlélői beszámolókban a németek alatti fogságnál is rosszabbaknak írták le a brit hontalantáborok kerítései mögött töltött, várakozással teli időszakot.

A szerzők történészek. Huhák Heléna az ELKH BTK Történeti Intézetében, Szécsényi András pedig az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában.