Rejtélyes körülmények között bukkant fel egy deportált fényképész naplója a tükör mögül

Kutatóként és közgyűjteményi szakemberként sokféle módját láttuk már annak, hogyan bánnak a vészkorszak emlékeivel a holokauszt túlélői és leszármazottaik. Legtöbbször azt tapasztaltuk, hogy a második-harmadik generáció már nem tartja fontosnak a család traumatikus múltjára emlékeztető papírok, apró tárgyak megőrzését, amik így szép lassan az enyészetéi lesznek. Az alábbi nem mindennapi történet ezért lepett meg bennünket.

Donáth Pál 1944 előtt fotográfusként dolgozott, fényképei, akárcsak naplója, családja házában lappangott a Békés megyei Gádoroson. Évtizedekkel ezelőtt az ingatlant eladták, a vevő a lakásban talált, valamennyi – Donáth által készített – felvételt elégette. A régi bútorokat azonban az új tulajdonos is értékelte, köztük egy míves antik tükröt.

Valami zörög a tükörben

A tükör esztétikuma felkeltette Zuberecz Tibor Békés megyei fővadász érdeklődését is, akit meg is vásárolta azt. Zuberecz a 2017-es renoválás előtti szemrevételezéskor észrevette, hogy valami zörög a tükörben. Lepattintotta a hátlapját, és egy református imakönyvet talált, amelynek első lapjait ceruzával írt feljegyzések töltötték meg. Ha a tárgy nem hozzá kerül, jó eséllyel az a sors várt volna rá, mint a fotókra: hiába „élte túl” a zsidóüldözést, deportálást, felszabadulást és a hazautat, a 21. század gondatlanságának áldozatává vált volna. Ehelyett sokkal szerencsésebben alakult a sorsa.

A titkos emlék jó időben és jó helyen került elő.

Annak köszönhetően, hogy Zuberecz Tibor nemcsak hivatásos vadász, de könyv- és régiséggyűjtő is, aki a múlthoz is ugyanolyan alázattal és kíváncsisággal közeledik, akárcsak a természethez, nem volt kétséges, hogy a napló jó kezekbe került.

Ahhoz, hogy a megtalált feljegyzés a soá kutatóihoz eljusson, viszont az is kellett, hogy a koronavírus-járvány miatt az egyébként nagyon elfoglalt Zuberecz kényszerű otthon tartózkodása alatt némi szabadidőhöz jusson. Mivel az erdőről egy kis időre le kellett mondania, hozzálátott magángyűjteménye rendezéséhez. Kezébe került a napló is, és nyomozni kezdett, megtalálta egyikünk tanulmányát Bergen-Belsenről, és felhívta.

Önmagában is szimbolikus, hogy a napló rejtekhelye egy tükör hátoldala lett, számunkra azonban még erőteljesebb volt ennek a jelentése. Bergen-Belsen lágeréről – ahol a feljegyzések születtek – pár évvel ezelőtt egy tábori levelezést adtunk közre. A kötet címe Táborok tükrében volt. Amit pedig Zuberecz Tibor Békés megyéből Budapestre hozott nekünk, tábor volt a tükörben.

A naplóíró deportálása

Donáth Pál 1905-ben reformátusként született, de a fennálló törvények értelmében zsidónak számított. Ezért a második világháború kitörése után a fegyveres honvédségi szolgálat helyett a fegyvertelen munkaszolgálat várta, ahová 1944 áprilisában vonult be. Többszöri áthelyezés után az Albrecht laktanyába összegyűjtött védett – azaz valamelyik semleges állam diplomáciai védlevelével ellátott – munkaszolgálatos század tagjaként a nyilasok 1944. december 3-án a Józsefvárosi pályaudvarra hurcolták. Innen az északnyugat-németországi Bergen-Belsenbe deportálták, ahová december 14-én érkezett meg.

A gádorosi fényképész csoportjának érkezésekor Bergen-Belsenben az SS lágerbirodalmának egyik legnagyobb kiterjedésű hadifogoly- és koncentrációs tábora működött. Utóbbi Sonderlager nevű szektorába Heinrich Himmler 1942-től cserére szánt vagy pénzért szabadon bocsátható zsidókat helyezett el. A Sonderlager (magyarul többnyire cseretáborként jelölik) egyik részlegébe 1944 nyara és decembere között magyar zsidók is kerültek, amelyet ezért Ungarnlagernek neveztek el. 1944. december 7-én a budapesti Columbus utcai táborból 2001 fő, kiegészülve a Józsefvárosi pályaudvaron hozzájuk csapott munkaszolgálatosokkal – köztük Donáth Pállal –, ugyancsak ide került.

Az Ungarnlagerben a deportáltakat „csereértékük” miatt életben kellett tartani, ezért az SS tűrhető körülményeket biztosított számukra. Az állapotok azonban 1945 januárjától drasztikusan leromlottak. A szovjet katonai előrenyomulás a felszámolt keleti táborokból korábban nem tapasztalt mértékű és kezelhetetlen embertömeget hajtott a birodalom belsejében fekvő táborokba, köztük Belsenbe. Donáth Pál és társai számára a változások zsúfoltságot, káoszt és az ellátás romlását eredményezték, amiből éhezés és tífuszjárvány következett. A nehézségeket a fűtetlen barakkokban a deportáltakra beköszöntött tél is tetézte.

A táborok történetében sohasem haltak meg olyan gyorsan betegségtől és éhezéstől, mint Bergen-Belsenben 1945 márciusában. A halálozási ráta ekkor elérte a 18 ezret.

A láger április 15-i felszabadulásakor tízezer holttest hevert szerteszét, s további húszezren agonizáltak élet-halál között.

Donáth Pál azon szerencsés cseretáborosok közé tartozott, akiket április első felében a csehországi Theresienstadtba (ma Terezín) evakuáltak. Az elindított három vonatszerelvény közül azonban április 21-én – emberéleteket is követelő szövetséges bombázást is átvészelve – csak egy érte el úti célját: éppen az, amin a csontvázzá soványodott gádorosi fényképész is utazott.

A Mária Terézia uralkodása alatt épült kaszárnyavárosból átalakított egykori náci „mintagettót” nem sokkal később felszabadították, az itt eltöltött rehabilitáció után vélhetően Donáth is haza vergődött.

A lágernaplók jelentősége

A náci koncentrációs táborokat kutató történész legalább annyira rászorul a túlélőkre, leszármazottjaikra, a gyűjtőkre és az amatőr helytörténészekre, mint a levéltárakra. A tábori adminisztráció iratanyagát ugyanis a SS a felszabadító csapatok megérkezése előtt megsemmisítette. A lágerek történetéről egykori forrásként jobbára az a kevés feljegyzés maradt fenn, amit a táborba hurcolt deportáltak titokban készítettek. Ezek a szövegek – mint jelen esetben is – sokszor nem felelnek meg a klasszikus napló definíciójának: szerzőik nem napi rendszerességgel készítették a feljegyzéseket, és sokszor csak címszavakat rögzítettek.

A tábori naplóírásnak nem voltak meg a tárgyi feltételei, és nem volt adott az íráshoz szükséges biztonságos, privát tér, többnyire a papír és a ceruza sem, sőt, az írás tiltott tevékenységnek számított. Éppen ezért a naplóírás a lágerben különleges és ritka pillanat, Aharon Appelfeld holokauszttúlélő szavaival a minden szempontból kirabolt egyén személyiségének megőrzésére tett utolsó kísérleteként értelmezhető.

Donáth Pálnak feljegyzése amennyire rövid, annyira sűrű, és rengeteg adatot tartalmaz. Mintha a szerző fényképezőgépe híján így akart volna minden részletet megörökíteni. Naplónak nevezni kissé túlzás az imakönyvbe írt kétoldalnyi szöveget, de mivel a lágernapló egy nagyon tág és vegyes műfaji kategória, ezért ritkasága és kivételessége miatt akár ezt az egyetlen napról szóló feljegyzést is idesorolhatjuk.

A leírt sorok a közel 4 hónapos lágerélet egyik átlagos napjáról szólnak, és felsejlik belőlük a többi tábortól merőben eltérő Ungarnlager belső világa. Mint másutt, a nácik itt is egyfajta táborrendet alakítottak ki, ám a „heftlingek” belső autonómiájuknak köszönhetően maguk szervezték meg a közösség életét.

A többnyire órákig tartó, a foglyok kínzását és lelki megtörését egyaránt szolgáló Appell (a kínzást szolgáló többórás létszámellenőrzés) minden táborrészt érintett, a magyar táborban azonban elfogadottnak számított, hogy az idősek és betegek a barakkokban maradjanak. Emellett a napok másik szervezője itt nem a kényszermunka volt, az elvégzendő feladatokat ugyanis a barakkok takarítása és a gyerekek ellátása jelentette.

A magyar táborban megmaradhattak a deportáltak csomagjai és nevei

Míg a „szokványos” táborokban az idő fogalma, csakúgy, mint a saját tulajdon birtoklása vagy a nevek viselése csaknem megszűnt, az Ungarnlager különleges volt abból a szempontból is, hogy itt nem tűnt el az idő, a lakók pedig megtarthatták csomagjaikat és nevüket is. Donáth azért tud órapontossággal beszámolni a nap eseményeiről, mert nem fosztották meg az órájától, ezáltal pedig az időtől sem.

A napi „menü” felsorolása nem véletlenül központi elem a naplókban. 1945 januárjában pedig még inkább e körül forogtak a mindennapok, ami a későbbi hónapokban csak fokozódott. A Donáth által leírt ellátásról a tábor lakói március–áprilisban már csak álmodozhattak. Ekkorra lassan elfogytak – vagy a tábori cserepiacon cipőkké, ruhákká változtak – az otthonról hozott készletek. Az ellátás leromlott, az alultápláltság pszichológiai rendellenességeket okozott, depresszió, szorongás, hangulatingadozás, személyiségzavarok léptek fel. Az életben maradást jelentő falatokért folyó harc kihatott a társas kapcsolatokra is. Mindent az ételről való gondolkodás uralt. E kegyetlenné vált világban az Ungarnlagerben a családok együtt maradása sokat jelentett. A naplóíró azonban ennek hiányában csak munkaszolgálatos bajtársaira számíthatott, akiket név szerint fel is sorol.

Donáth szövege olyan hatást kelt, mintha írója nyomot akart volna hagyni maga után egy olyan élethelyzetben, amelyben a túlélés esélye napról napra csökkent. A szikár, adatszerű sorok, a pontosan közölt időpontok mellett néhány érzelemre utaló kifejezést is találunk. Ezek a fizikai érzetekhez kapcsolódnak, mint a hideg okozta szenvedés, a meleg szoba iránti vágy, a levesben talált krumpli miatti „nagy öröm” vagy a betegsége elmúlása utáni hála.

A feljegyzést érdemes – Philippe Lejeune szóhasználatát kölcsönözve – krízisnaplóként olvasni, vagyis olyan szövegként, amelynek írója kiutat keres kétségbeejtő helyzetéből, és a korábbi életével való folytonosságot akarja megtalálni és fenntartani. Ez történik bármilyen beszűkült élethelyzetben, ahol a válsággal vívódók kapaszkodókat keresnek régi hétköznapjaikhoz.

A szerzők történészek.