A magyar klímatörvény olyan, mint egy részletek nélküli újévi fogadalom

2023. január 25. – 12:32

A magyar klímatörvény olyan, mint egy részletek nélküli újévi fogadalom
Huszár András, a Green Policy Center szakmai igazgatója – Fotó: Melegh Noémi Napsugár / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Magyarország 2020-ban fogadott el egy klímavédelmi kerettörvényt, ami önmagában előremutató, de tartalma miatt nem feltétlenül lehetünk rá büszkék. Huszár András, a Green Policy Center szakmai igazgatója a Társadalmi Reflexió Intézet felkérésére készített egy tanulmányt, amelyben azt vizsgálta, hogy milyen jogszabályi keretek között lehet sikeresebb a nemzeti klímakormányzás. A kutatóval arról beszélgettünk, hogy mi hiányzik a magyar klímatörvényből, miért lenne fontos, hogy ne csak megújulóenergia-forrásokról beszéljünk, hanem csökkentsük is a fogyasztást, hogy a magyar tudományos közösségnek milyen szerepe lehetne a klímakormányzásban, és hogy miért szeret mindenki trükközni a statisztikákkal.

Az alaptörvény is rendelkezik arról, hogy alapjog az egészséges környezethez való jog, van környezet- és természetvédelmi törvényünk, azt gondolhatnánk, hogy ezek együtt választ adhatnak az éghajlatváltozás problémájára is. Miért szükséges még egy klímatörvény is?

Az említett jogszabályok nem ugyanazt az eredményt célozzák meg, mint a klímatörvény. Az alaptörvény eleve túl általános, nehéz belőle konkrétumokat levezetni. Az Alkotmánybíróság is sokat küszködik azzal, hogy egy-egy alkotmányos mondás mit jelent. A klímatörvényre szerintem alapvetően azért van szükség, hogy egységbe rendezze azt a sokféle törekvést, amely a klímaváltozás elleni eredményes fellépéshez szükséges és mutasson egy világos irányt, hogy például a kibocsátások csökkentése tekintetében merre van előre. Továbbá egy ilyen kerettörvény azért is elengedhetetlenül szükséges, mert garanciája lehet annak, hogy elérjük a kimondott célokat.

A klímakerettörvény hol helyezkedik el a jogszabályi hierarchiában? Azt könnyű belátni, hogy az életünk sok elemét érinti, és számos ágazatnak kell igazodnia hozzá.

Magyarországon három szintjét lehet megkülönböztetni a törvényeknek. A legfelsőbb szintű az alaptörvény, azután a sarkalatos törvények következnek, amelyek minősített parlamenti többséghez kötöttek, a harmadik szintet pedig az egyszerű többséggel megalkotott törvények jelentik. Én nem gondolom, hogy a klímakerettörvénynek megkülönböztetettnek kéne lennie ilyen értelemben. Másrészről viszont, hozzá kéne igazodnia egy sor vele kapcsolatos jogszabálynak. A klímaváltozás egy tipikusan témákon átívelő probléma, egy kerettörvény csak az alapvető irányokat és eszközöket rögzíti, de hogy milyen részletes eszközökkel, intézkedéssel érjük el az ott rögzített célokat, azt már az ágazati jogszabályok tartalmazhatják. Hogy csak néhány területet mondjak, a mezőgazdaság, a közlekedés, az energiaszektor is érintett. Ezeknek viszont igazodniuk kell a kerettörvényhez, összhangban kell lenniük az ott rögzített célokkal. Ha már megemlítette a környezetvédelmi törvényt, az is egy tipikus kerettörvény, elég részletes is. Nekem az az állításom, hogy a klímakerettörvénynek is egy hasonlóan alapvető, de a jelenleginél sokkal részletesebb törvénynek kéne lennie.

Már az 1990-es években születtek olyan nemzetközi egyezmények, például a kiotói jegyzőkönyv, amelyek az éghajlatváltozásra próbáltak válaszokat adni kibocsátáscsökkentési célokat megfogalmazva. De mikor született meg az igény arra, hogy klímatörvények is létrejöjjenek?

Ha a társadalom komolyan kezd kezelni egy témát, akkor azzal a politikának is foglalkoznia kell, és annak előbb-utóbb jogszabályi leképeződése is kell hogy legyen. A nemzetközi klímaegyezményekből nagyon kevés konkrétum értelmezhető nemzeti szinten, főleg azért, mert – a kiotói jegyzőkönyvtől eltekintve – a nemzetközi klímaegyezmények is tipikusan kerettörvény-jellegűek, amiket meg kell tölteni tartalommal, konkrétumokkal. Sokkal egyértelműbb, világosabb és hatékonyabb, ha nemzeti szinten szabályozunk valamit. Ha egy ország úgy gondolja, hogy többet szeretne tenni, mint amit a nemzetközi szerződés vagy akár egy EU-s jogszabály minimumként rögzít, akkor azt nemzeti szinten minden további nélkül megteheti. Ez a gondolkodás vezetett el a nemzeti klímakerettörvény-jellegű jogszabályokhoz.

Magyarországon 2020-ban fogadták el a klímatörvényt, amivel az uniós országok akkor még szűk csoportjához csatlakoztunk. A kirakatnak készült ez a jogszabály, vagy tartalmában is előremutató, fontos lépcsőfokot lépett meg vele a magyar törvényhozás?

A magyar klímatörvény kicsit olyan, mint egy újévi fogadalom, amikor eldöntöttük ugyan, hogy le akarunk fogyni tizenöt kilót egy év alatt, de nem kezdtük el leírni azt, hogy hogyan fogjuk megcsinálni. Lecseréljük az élelmiszert a hűtőben, mennyi pénzt költünk sportbérletre, hány kiló mínusznál akarunk tartani márciusban és júniusban. Kicsit úgy érzem, hogy felültünk arra a hullámra, amely 2019–2020 környékén jelentkezett, és egyre több ország fogalmazott meg klímasemlegességi célt. Ezt mi is gyorsan törvénybe foglaltunk, de azt nem tettük mellé, hogy mit fogunk konkrétan ezzel kapcsolatban csinálni.

Számos más akcióprogramot és -tervet is bejelentettek, de ezeket nem rendezték össze, intézményi garanciák sem épültek ki a célokhoz. Most azt mondanám, hogy legfeljebb félig van csak tele a pohár. Az jó, hogy van egy jogilag kötelezően elérendő cél, de félig üres ez a pohár, mert nincs egy olyan garanciarendszer, amely a megfogalmazott célokat hitelessé tenné. Ez a fajta jogalkotás egyébként nem kötelező, nem lehet levezetni a nemzetközi vagy az EU-s jogszabályokból. A tanulmányomban én inkább amellett érvelek, hogy pont azért lenne számunkra komolyan veendő a célok elérése, mert mi magunk tűztük ki őket. Akkor viszont mögé kell rakni egy komoly jogszabályi garanciarendszert, hogy el is érjük azokat.

Az Európai Uniónak azért vannak olyan eszközei, amelyekkel erre kényszerítheti Magyarországot?

Tudok olyan gondolkozásról, hogy a 2030-as célunkat szigorúbbá akarjuk tenni, de belépnek automatizmusok is, olyan kötelező uniós szabályok, amelyek a magyar kibocsátást is csökkenteni fogják. Az Európai Bizottság például úgy hagyta jóvá a Helyreállítási és Ellenállóképességi Tervünket, hogy annak több mint felét zöld gazdasági átalakulásra kell költeni. A klímasemlegesség nagyon sok szakpolitikán keresztül valósulhat meg. Vannak olyanok is, amelyeket szinte teljesen az uniós jog vezérel. Ilyen például a legnagyobb kibocsátókra létrehozott egységes kibocsátáskereskedelmi rendszer, ennél a magyar fél a közös jogalkotáson keresztül tudja befolyásolni a folyamatokat. Vannak azonban olyan ágazatok, amelyek esetében a szektorális célok nincsenek lebontva tagállami szintre, hogy akkor a közlekedésben, a mezőgazdaságban neked, Magyarországnak, pontosan mit kell csinálnod a közös uniós cél eléréséért.

Valaki egyszer úgy fogalmazott, hogy az uniós jog olyan, mint egy nyílvessző, ami befúródott a testbe, és csak beljebb tudod tolni, vagyis egyre több területet kezd el szabályozni. Így a klímatörvények vagy a klímaváltozással kapcsolatos EU-s jogszabályok száma is egyre inkább nő, azt látni, hogy ennek megfelelően csökken a nemzeti mozgástér. De szerintem még mindig ugyanannyira számít, hogy nemzeti szinten mi történik. Keretek közé vagyunk szorítva, de még mindig nagyon sok mindenről mi dönthetünk. Ilyen például az energiamix, amit a magyar kormány is előszeretettel hangsúlyoz. Az uniós jog szerint az energiamix tagállami hatáskör, de ha – ismét hangsúlyozom saját nemzeti döntésünk alapján – klímasemlegesek akarunk lenni, az eléggé determinálja, hogy milyen energiamix felé kéne haladnunk.

Az európai klímarendelet az Európai Unió elé tűzi ki jogilag is kötelező módon a 2050-es klímasemlegességet. Arról van szakértői vita, hogy ez azt jelenti-e, hogy minden tagállamnak egyesével is klímasemlegessé kell válnia, vagy pedig tudják kompenzálni egymás kibocsátásait, elnyeléseit. Én egyébként az előbbiben hiszek, mert milyen alapon várnánk el, mondjuk, mi, hogy a finnek kompenzálják a mi kibocsátásainkat?

Magyarországon már 2009–2010-ben a horizonton volt egy klímatörvény-tervezet, amely sok elemében nagyon előremutató volt. Miért nem ment ez át akkor a parlamenten?

Akkor civil szervezetek – többek között a Magyar Természetvédők Szövetsége – javasolták azt, hogy létrejöjjön egy ilyen jogszabály, és az akkori politikai klímában erre volt nyitottság. Azt már csak én teszem hozzá kicsit cinikusan, hogy talán azért, mert akkor ez a téma még nem volt ennyire fókuszban, és sokan talán nem is értették, hogy milyen „súlyos” következményei vannak egy komolyan vett zöldátalakulásnak. Ebben az időben alakult meg Szili Katalin kezdeményezésére a Nemzeti Fenntartható Fejlődési Tanács is (NFFT). Nagyon érdekes, hogy a törvényjavaslat akkor ötpárti konszenzussal született meg, az ellenzékben lévő Fidesz is támogatta.

Az NFFT-ben, amelybe minden parlamenti párt delegált tagokat, egy tényleg minőségi szöveg született 2009-ben. De már nagyon közeledtek a 2010-es választások, és látszott, hogy óriási politikai változás lesz. Amennyire sikerült visszakövetnem, végül nem is ez döntött, hanem a Magyar Szocialista Párt ipari lobbija bombázta szét a javaslatot, mert megértették, hogy kemény kibocsátáscsökkentési vállalásokkal járna. Végül nem is volt formális szavazás a javaslatról az Országgyűlésben, lekerült a napirendről. Nagyon érdekes lett volna megtudni, hogy ha megszületik ez a törvény, mi történt volna a 2010 utáni világban.

Miben volt progresszív ez a törvényjavaslat?

Az a szöveg megkérdőjelezhetetlenül részletesebb volt a most érvényben lévőnél. Hangsúlyosan szerepelt benne a kibocsátáscsökkentés – gigatonnában határozták meg a csökkentéseket –, és a hatásokhoz való alkalmazkodás is, és ezekhez egy pénzügyi alapot is rendeltek. Ez a tervezet a társadalom szélesebb körű bevonását is fontosnak tartotta, és felállított volna egy felülvizsgálati ciklust is, amely a klímaváltozásnál elengedhetetlen, mert mindig szükség van az eredmények értékelésére és annak megfelelő újratervezésre is. Ilyen ciklikus rendszert hozott létre nemzetközi szinten a párizsi megállapodás is.

Fotó: Melegh Noémi Napsugár / Telex
Fotó: Melegh Noémi Napsugár / Telex

Tíz év telt el a végül megfúrt tervezet és a klímatörvény elfogadása között. Miért került le a napirendről ez a téma?

2010 és 2018 között elég sok mindent történt más területeken, sokszor volt belpolitikai vihar, a migráció vagy a rezsicsökkentés is elvitte a figyelmet, pedig szerintem ezek szorosan összefüggenek a zöldátállással, lehetett volna értelmesen összekötni azokat és annak megfelelően reagálni. 2018–2019-ben aztán jött egy hullám, amely feljebb helyezte a politikai agendán a klímaváltozás kérdését, és amely szerintem két forrásból táplálkozott. Egyrészről elindult a Greta Thunberg-mozgalom, másrészt 2018 októberében kijött az IPCC másfél fokos jelentése, amely világosan kimondta, hogy ha nincs 2050-re klímasemlegesség, akkor elfelejthetjük a másfél fokos célt, vagyis rendkívül súlyos hatásokkal kell szembenéznünk. Erre válaszul születtek meg nemzeti és egyéb szinteken is a klímasemlegességi vállalások.

A 2019-es európai parlamenti választásokon már abszolút ez volt a fő topik, és ez valamennyire beszivárgott Magyarországra is. 2019 nyarán jött az uniós klímasemlegességi cél javaslata, amelyet akkor mi még nem fogadtunk el. Egyébként azt szerintem tévesen értelmezték vétóként, pusztán az eredeti ütemezéshez ragaszkodtunk, ami az év végi szavazásról szólt. Néhány hónappal később aztán jött a Von der Leyen vezette bizottság, amely a klímasemlegességi célt tette a politikai programja középpontjába, ezt nevezte el zöld megállapodásnak. Ekkor már Magyarország is elfogadta ezt a decemberi tanácsülésen, és ezután terjesztették be ellenzéki képviselők a klímatörvény tervezetét a magyar parlamentben, amit végül 2020 júliusában szavaztak meg, jelentősen átírt formában.

A tanulmányában úgy fogalmaz, hogy valószínűleg a miénk a világ legrövidebb klímatörvénye. Van ennek a kompaktságnak előnye?

A jelenlegi törvény alapvetően három részből áll. Az első egy preambulumszerű bekezdés, amely alapelveket rögzít. Például, hogy az egész Kárpát-medencére érvényes válaszokat kell adni az éghajlatváltozásra. Ez egy fontos mondás, fontos, hogy ne az országhatárt nézzük, hanem a természeti egységeket. Csak erről aztán semmit nem mond később, hogy ezt hogyan fogjuk megvalósítani. Például együttműködünk a szomszédos országokkal. A levegőben lóg sok minden.

A második része a célokról szól. Az nagyon jó, hogy 2050-re megfogalmazza a klímasemlegességi célt, vagyis az emberi eredetű üvegházhatásúgáz-kibocsátások nem haladják meg a természet által kompenzált mennyiséget. Most nagyon sokkal többet bocsátunk ki, mit amennyit a természet meg tud kötni. A törvényben szerepel egy 2030-as cél is, ami 1990-hez képest legalább negyvenszázalékos csökkentést határoz meg. Ez azért vitatható, mert sokkal nagyobb terhet rak a 2030 és 2050 közötti időszakra, mint az addig tartóra. Arányosan nem állunk jól, a csökkentésnek csak az egyharmadánál járunk, időben viszont az út felénél 1990 és 2050 között. A 2030-as cél ehhez képest főleg nem ambiciózus. Bár vannak olyan hírek, hogy a kormány felülvizsgálja a vállalásokat, az EU-s ötvenöt százalékra emelés miatt lehet előrelépés.

A törvény második részében rögzít egy megújuló energiával kapcsolatos célt, és szerepel egy felkérés is a kormányhoz, hogy dolgozzák ki az ezzel kapcsolatos részleteket, de ott sincs határidő, sem igazi felelős megnevezve. Összességében vannak jó részek a törvényben, de ezzel együtt nagyon hiányos. Olyan, mintha feltennénk egy üres vásznat a falra, ami nincs kifestve.

A preambulumban szerepel egy olyan mondat is, hogy „megvédjük a magyarok életformáját”, amelyet nem könnyű dekódolni, hogy mire vonatkozik.

Számomra sem világos, hogy mire gondoltak itt, de ahogy most élünk, és itt most nem az egyént kezdem el hibáztatni, pont az, amit meg kéne haladni. A jelenlegi gazdasági és társadalmi működés okozza a problémát, az éghajlatváltozást. Ha beleírjuk a törvénybe, hogy ezt akarjuk fenntartani, akkor mi fogja megoldani a problémát? Ebből következhetne az is, hogy majd feltalálnak egy csodagépet, ami mindent megold, mi meg nem csinálunk semmit máshogy. Én ebben nem hiszek, sokkal mélyebb változásokra lenne szükség.

Nem olyan régen a kormányzat és holdudvara még az energiaár-emelésre spórolással válaszoló nyugat-európai országokat is negatív példaként hozta fel, és hogy nekünk bezzeg nem kell lecsavarnunk a gázt.

Tényleg érdekes, hogy hogyan változott a narratíva, hiszen végül itthon is bejelentették, hogy tizennyolc fok a maximum hőmérséklet a közintézményekben. Ennél fontosabb, hogy voltak olyan szakértői hangok is, amelyek azt állították, hogy az energia nem árérzékeny, ugyanannyit használnak a magyarok akkor is, ha drágul. Ehhez képest azt látjuk, hogy rekord mértékű fogyasztás-visszaesés történik, és azért azt nem lehet mondani, hogy teljesen átalakult az életünk emiatt. Itt látszik, hogy mekkora tartalékok vannak a rendszerben egyébként megtakarítás tekintetében. Ezekre kellene elsősorban építeni.

A tanulmányában is idézi a Jevons-paradoxont, ami szerint a technológiai fejlesztések a legtöbb esetben inkább növelik az energiahasználatot, mintsem csökkentenék. Mindenki fejlesztésekről, zöldenergia-termelésről beszél, és elfeledkezünk arról a tételről, hogy a legjobb energia a fel nem használt energia. Ez utóbbira van utalás a klímavédelmi törvényben?

Nincs, pedig szerintem abszolút kéne. A megújuló energiára való áttérés nem mond semmit arról, hogy mennyi energiát használunk. Nem arra kell törekedni elsősorban, hogy a mostani igényeket megújuló energiával elégítsük ki. Abból kéne kiindulni, hogy minél kevesebb energiát használjunk, és azt a kevés energiát próbáljuk aztán dekarbonizált módon megtermelni. Nincs olyan zöldenergia-termelés, ami abszolút környezetsemleges. Mindig van környezeti hatás, csak ez, mondjuk, máshol jelenik meg. A megújuló energiában inkább az alapanyag-felhasználás, a gyártás és a hulladék-újrafelhasználás során van környezeti lábnyom, és nem a termelésből adódó kibocsátásokban.

Visszatérve a mostani gáz- és árammegtakarításra, látszik, hogy vannak olyan túlhasználatok, amelyekre abszolút nem lenne szükség. Nem azokról beszélek, akik már amúgy is rendkívüli módon takarékoskodtak, és most még lejjebb tekerték egy fokkal a fűtést, mert azt sem tudják megfizetni, de igenis van egy csomó megtakarítható eleme a rendszernek. Erre az épületek a legjobb példák. Ma már lehet olyan épületeket építeni, vagy meglevőket úgy felújítani, hogy a fűtésienergia-igényt szinte a nullára lehet leszorítani.

Mi az oka annak, hogy 1990-et veszik bázisévnek a kibocsátáscsökkentési céloknál? Nem túl gyáva így a vállalás, hogy egy bő három évtizeddel ezelőtti állapothoz mérünk?

Tűnhet úgy, hogy nálunk a rendszerváltás a határvonal, de ez nem magyar sajátosság, az Európai Unió is 1990-hez képest számol. Már az 1992-es riói egyezmény is ezt az évet határozta meg bázisévnek. Akkor az az egyszerű politikai ok lehetett a döntő, hogy még közel volt, de gyakorlati szempontból is jó választás. Az 1990-es éveknél korábbról nincsenek megbízható adatsorok. Csak úgy tudod kiszámolni, hogy mennyit csökkentettél, ha tudod azt is, hogy mihez képest. Érdekes például, hogy Magyarország a kiotói jegyzőkönyv alatt nem az 1990-es bázist használta, hanem az 1985–1987-es évek átlagát. Mindenki szeret egy kicsit trükközni, ha van rá lehetőség. Szeretnek olyan bázisokat választani, amikor éppen magas volt a kibocsátás, mert ahhoz képest könnyebb csökkenteni. Kicsit ilyen churchilli helyzet, hogy az a statisztika jó nekem, amit én rakok össze magamnak. Például az oroszok, amikor klímavállalást tettek az ENSZ-tárgyalások során, nem azt mondták meg, hogy hány százalékkal csökkentik, hanem hogy hány százalékra csökkentik le a kibocsátásaikat. Ezt nagyon sokan félreértették, hogy ők 80 százalékkal csökkentenek, de nem, ők csak azt mondták, hogy 80 százalékra csökkentenek, ami ugye 20 százalék, csak a 80-as szám jobban hangzik.

Az IPCC korábban idézett jelentése a másfél fokos felmelegedés előnyeit vizsgálta a kétfokoshoz képest, és azt állapította meg, hogy a sokkal kevesebb súlyos hatással járó másfél fokos melegedést úgy érhetjük el, hogy a 2010-es bázishoz képest csökkentjük 45 százalékkal a kibocsátást 2030-ig. Ez óriási szigorítással járna. Magyarországon 1990-hez képest 33 százalékos csökkentésnél járunk, de 2010-hez képest sokkal kisebb ez az érték, csak pár százalékkal lehetünk beljebb. A csökkentésünk nagy része ugyanis az 1990-es rendszerváltás után történt, amikor összeomlott a nehézipar.

Jól hangzanak a vállalásként megfogalmazott számok, de mi van akkor, ha az előre kalkulált eredmények nem találkoznak a valósággal. Például úgy tervezünk, hogy az épületek szigetelésével harminc százalékot nyerünk, de könnyen lehet, hogy ez csak huszonkét százalékot jelent majd.

Erre több válaszom van. Az egyik az, hogy nyilván a jövővel kapcsolatban nagyon-nagyon nehéz bármi pontosat mondani, mert rengeteg a változó. Ki tudta volna előre jelezni két-három éve az orosz–ukrán háború miatti orosz gázimport ekkora mértékű csökkenését például? Most, 2020 környékén, 2050-re becsülgetni dolgokat, hogy mi mennyibe fog kerülni, mennyit fog csökkenni, az körülbelül olyan, mintha visszamennénk 1990-be és akkor beszélgettünk volna arról, hogy 2020-ban mennyibe fog kerülni egy iPhone. Ezt 1990-ben elég nehéz lett volna megbecsülni, főleg azért, mert azt se nagyon tudtuk, mi az a mobiltelefon. De ugyanakkor például az épületszigetelésnél elég jól megbecsülhető, hogy egy teljes szigetelés mennyi energiamegtakarítással jár.

Léteznek olyan modellek, amelyek jól betáplált adatokkal megmondják, milyen cselekvés mennyi kibocsátáscsökkentést hoz. Én egyébként azt gondolom, hogy ezek a vállalások soha nem lineárisan, szépen, évről évre arányosan ugyanannyit csökkentve fognak teljesülni, hanem exponenciális folyamatok lesznek. Tehát vagy valami nagyon beindul, és akkor történni fog, vagy pedig, mint 2010 és 2020 között, stagnálgatunk, és nem igazán történik semmi. Illetve az sem igaz, hogy nem történik semmi, mert a kormány azzal érvel, hogy itt úgy nőtt már a gazdaság, hogy nem nőtt a kibocsátás, ami egy relatív siker, de abszolút értelemben már nem, mert az abszolút kibocsátás viszont nem csökkent.

Az is igaz, hogy amíg nem követünk nyomon évről évre egy csomó mindent, addig nem is tudjuk, hogy a jó irányba haladunk-e. A kormány előszeretettel kommunikál a Zöld Busz Programról, de eddig nem láttam például kimutatást arról, hogy ez mennyit is hoz a konyhára kibocsátáscsökkentésben. Az helyes, hogy megpróbálunk kezdeni valamit a közlekedési kibocsátásokkal, mert ez az egyetlen szektor, ahol brutális növekedés figyelhető meg. Tudom, hogy még viszonylag friss ez a program, de publikálni kéne róla, hogy sikerül-e személygépjárműből, mondjuk, tömegközlekedésre átültetni tömegesen embereket úgy, hogy ez valóban megjelenjen kibocsátáscsökkentési eredményként is. Ehhez az kell, hogy ezt elkezdjük mérni minden évben, hogy akkor hány autó volt, hányan ültek vonaton, hányan buszoztak.

A 2020-as magyar klímatörvény megszületését ellenzéki pártok kezdeményezték, a végül elfogadotthoz képest egészen más tartalommal. Később aztán pont a beterjesztők próbálták meg elérni, hogy nyilvánítsák alkotmányellenesnek a törvényt. Van olyan eleme, amely alkotmányellenesnek tekinthető?

Ahogy említettem, ez a törvény egy félkarú óriás, egy részletek nélküli újévi fogadalom. Megvan a cél, de nincs mellé téve az eszköz. Ez támadható. Ahogy a mostani középtávú cél is. Mennyiben igazságos az a jövő generációival szemben, hogy rájuk sokkal nagyobb teher hárul majd 2030 után? Volt egy német alkotmánybírósági döntés, amely éppen ezért kötelezte a jogalkotót a törvény átalakítására, mert igazságtalan pályára tette volna a kibocsátáscsökkentést, sokkal többet hagyott volna a jövő generációkra.

Az előbb említette, hogy a kibocsátáscsökkentés exponenciális pályát ír le, ez alapján akár egyenlőtlenül is szétterülhetne a teher.

Ez nem jóhiszemű és felelős megközelítés. Jóhiszeműen kell tervezni, és már most mindent meg kell tennünk, amit tudunk, de a valóság az nem lineáris lesz. Hogy a jó vagy rossz irányba lesz exponenciális, azt még nem tudom. Ha visszafelé nézzük meg a valóságot, az eddig leírt görbét, akkor abban látszanak nagy bezuhanások és fölfelé indulások. Magyarországon eddig nem volt igazán tudatos alakítása a kibocsátási pályának. Amikor összeomlott vagy visszavett az ipar, csökkent a kibocsátás. Amikor meg megindult a gazdaság és nőtt a GDP, akkor a kibocsátás is felfelé ment vagy legfeljebb stagnált, de nem csökkent érdemben. Ha a klímasemlegességet komolyan vesszük, ennek kell megváltoznia, kézbe kell venni, és tudatosan alakítani ezeket a folyamatokat.

Én amellett érvelek, hogy a jó kibocsátáscsökkentést nem az összeomló gazdasággal kell elérni. Olyan alacsony kibocsátású gazdaságra kell átállni, amely képes a társadalom kiszolgálására. Ha a klímatörvény valódi politikai elköteleződést is jelentene, akkor például ide vonzhatnánk olyan cégeket, amelyek tényleg nem a minél környezetszennyezőbb gyártásban jeleskednek, hanem, mondjuk, olyan innovatív dolgokkal foglalkoznak, amelyek nem erőforrás-igényesek, hanem sokkal inkább tudás- vagy technológiaalapúak. Magyarországnak kitörési pont lehetne, ha azt mondanánk, legyünk mi a közép-európai zöldközpont, és adókedvezményekkel vagy más attraktív és innovatív intézkedésekkel idevonzanánk ilyen profilú cégeket.

Térjünk vissza a magyar klímatörvény tartalmára! Mi az, amit fájó hiánynak lát benne?

Fotó: Melegh Noémi Napsugár / Telex
Fotó: Melegh Noémi Napsugár / Telex

A célokban teljesít legjobban a magyar jogszabály, ezt félig-meddig kipipálhatjuk, de a visszafelé tervezés, az időbeli lebontás nagyon hiányzik. Az rendben, hogy 2050-re mondunk valamit, de kéne mondani valamit korábbra is. Egyszerűen azért, hogy öt vagy tíz év múlva, amikor visszatekintünk, tudjuk ellenőrizni, hogy jó irányba haladunk-e. Elértünk oda, ahol lenni akarunk? Szintén nagyon fontos lenne, hogy legyenek szektoriális célok. Mert egy közlekedési szakpolitikus elolvassa, hogy klímasemlegesek akarunk lenni: „Oké, tök jó, majd a mezőgazdászok, meg az energetikusok csinálnak valamit, én meg közben építgetem az autópályákat, mert nekem az a feladatom, hogy minél jobb legyen a közlekedés.”

Sokkal hatékonyabb lenne, ha azt mondanánk, hogy a közlekedésben milyen részcélok vannak, milyen eszközöket teszünk hozzá, és az mennyibe kerül. Az időbeli és a szektoriális felosztásra is vannak jó nemzetközi példák. Ezek mellett alapvető szakpolitikai intézkedéseket is be kéne vezetni. Nem állítom, hogy szükség van például karbonadóra, de azt nagyon is állítom, hogy amíg az adórendszer nem támogatja ezt a fajta átalakulást, tehát nem adóztatjuk a kibocsátásnövelést generáló tevékenységet, addig nagyon kevéssé lesz motivált bárki, hogy kevesebbet bocsásson ki. Érdekes példa most ez a légi közlekedésre kivetett extraprofitadó, amit a kibocsátások alapján alakítottak át. Ha jól értem, annál többet raknak rá az árra, minél messzebb repül az ember. Jó dolognak tartom, hogy a környezetterhelés megjelenik a jegyárakban.

A harmadik ilyen fontos elem, ami az egyik szűkebb kutatási területem is, azok a független tudományos tanácsadó testületek, amelyek egyre-másra állnak fel a világban, és ezeket általában a klímakerettörvények hozzák létre. Az éghajlatváltozás elleni fellépés a tudomány kellő bevonása nélkül nem lehet hatékony, mert olyan érvényes és releváns javaslatokat tudnak a politikai szféra elé tárni, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy egy hiteles szakpolitika abból aztán ki tudjon fejlődni. Egyszerűen azért, mert nagyon sok minden kutatható és igazolható tudományos módszerekkel. Ez persze nem azt jelenti, hogy valamiféle tudományos kormányzást kell felállítani, de a javaslatok a társadalom számára is befogadhatóbb, elfogadhatóbb szakpolitikákat eredményezhetnek.

A Covid alatt látszott, hogy a politika mennyire a tudományra hagyatkozik bizonyos kérdésekben, főleg ha nagy a baj. Ott abszolút működött ez a közvetlen kapcsolat. Ugyanakkor épp azért kellenek ilyen típusú állandó tudományos tanácsadó testületek, hogy ne csak vészhelyzetekben kezdjen működni a kommunikáció, ne csak akkor kérdezzék meg a kutatót, amikor már nagyon nagy a baj, hanem tervezzünk előre, próbáljunk meg felkészülni. Egyébként létezik egy hasonló jellegű intézmény, itthon is, az Országos Környezetvédelmi Tanács. Az más kérdés, hogy önmagában mire elég egy ilyen intézmény felállítása, mennyire fogadja meg a politikai a javaslatait.

Állítom, hogy a magyar tudományos közösség tudását sokkal jobban kéne használni ebben az átmenetben, mert ezek nehéz kérdések. Egy csettintésre nem fog minden jól működni és holnapra tíz százalékkal csökkenni kibocsátás. Nem, ez egy nehéz út, amelyen még soha nem ment át az emberiség. Bár visszafelé már végigjártuk, amikor kialakult az ipari társadalom és egyre nőttek a kibocsátások. Most ezt a folyamatot kell visszajátszani valahogy úgy, hogy az ne a múltba vezessen minket, hanem egy élhető és modern jövőbe.

A választáson is előkerült, hogy a klímaügynek külön minisztériumot kellene kapnia. Egyetért az ilyen kiemeléssel?

Alapvetően szerintem nem szerencsés külön minisztériumba telepíteni ezt a témát, mert azt üzeni, hogy ez is csak „egy” szakpolitika. A nemzeti kerettörvényben kellene tisztázni a koordinációs folyamatokat, és például egy Miniszterelnökség-típusú intézmény a kormányon belül megfelelő koordináló lehet, ami felügyelhetné a szakpolitikák elkészítését és végrehajtását, hogy azok mennyiben szolgálják a kibocsátáscsökkentési célokat.

A klímatörvényben rendelkezni kéne arról is, hogy a közpénzek elköltése milyen módon harmonizál a klímacélokkal. Nagyon sokszor azt látjuk, hogy költ ilyenre is az ország, meg olyanra is, és ezek pont kioltják egymást. Például egyszerre fektetünk be egy csomó pénzt megújuló energia támogatásába, majd ugyanazzal a lendülettel építünk gázvezetéket is, vagy fejlesztjük a közúti közlekedési hálózatot, autózásra ösztönözve az embereket. De legyünk igazságosak, ezeket az ellentmondásokat egyébként még szerintem sehol a világon nem tudták teljesen kiszűrni, és bizonyos mértékig elkerülhetetlen. Norvégiában vagy a briteknél is vannak olyan kemény fosszilis beruházások, amelyek kétségessé teszik az ő valódi zöldelköteleződésüket. Ettől még el kell indulni a jó irányba, ami a közpénzek költésének átstrukturálásában is meg kell hogy nyilvánuljon.

A pénzügyi eszközök hozzárendelése a célokhoz ugyanakkor nem arról szól, hogy az államnak kéne mindent megoldania a központi költségvetésből, hanem arról is például, hogy milyen módon lehetne sokkal inkább bevonni a magánforrásokat. Magyarországon is vannak már zöldkötvények, ilyeneket céget is kibocsáthatnak, ezt ösztönözni kell. Azt látom, hogy mind a természetes személyek körében, mind a külföldi befektetők körében nagyon keresett termékek. A magánforrások bevonásához viszont nagyon fontos a hitelesség, és hogy komolyan vesszük a saját céljainkat. Egy dolgot mindenki kiemel, ha erről kérdezik: a kiszámíthatóságnál nincs jobb ösztönző. Legyen bármilyen ambiciózus is a cél, ha elhiszik, hogy efelé haladunk, akkor érdemes belefektetni. Ez nálunk hiányosság Magyarországon, és így nehéz tervezni. Én amellett érvelek, hogy egy komolyan vehető, jelentősen kiegészített klímakerettörvény lehet ebben egy fontos előrelépés.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!