Péterfy Bori: Ha a művész beáll az elnyomó hatalom mögé, elveszíti művészjellegét

Ganxstától Bödőcs Tiboron át Mácsai Pálig ível az ajánlók névsora a könyved borítóján. Szerinted ők tényleg elolvasták?

Bödőcs írta a fülszöveget, ő tehát biztosan. Mácsaival hónapokon át dolgoztunk együtt a Terápia-sorozatban, azóta nagyon jó és szeretetteljes a viszonyunk, és tudom, hogy kíváncsi rám, szóval szerintem ő is elolvasta. Borbély Szandra azzal hívott fel, mennyi hasonlóságot lát a kamaszkorunkban, Papp Szabi meg egy órán át lelkendezett nekem a telefonba, mennyi mindent nem tudott rólam.

A bevezetőből kiderül, hogy a kötet a te ötletedből született. Ez már a nyomot hagyni a világban életközepi vágya?

Inkább egy szerencsés találkozás eredménye. Bár lehet, hogy ez a vágy bujkált már bennem korábban is, de ha nincs Tóth Júlia Éva, a könyv szerzője, talán soha nem valósul meg. Vele egy interjú alkalmával találkoztam, amiből egy igazi emberi egymásra találás lett, és ez a bizalom kellett ahhoz, hogy elmeséljem neki nagyjából minden titkomat. Amiknek egy része persze be se került a könyvbe.

Mekkora része?

Azért elég sok sztori kimaradt. Azt az arányt kellett eltalálnom, hogy ne osszak meg olyasmit, ami nem tartozik a nyilvánosságra, de mélyre is menjek, ami szerintem sikerült is. És nem akartam, hogy az legyen a lényeg, hogy mennyit bőgtem a fürdőszobámban, inkább hogy a nehézségeim hogyan csapódtak le az alkotásban.

Milyen volt hónapokon át mesélni az életedről?

Az első címötletünk a Nyomozás egy nő után volt, mert annyira nem emlékeztem már egyes történetekre, hogy konkrétan nyomoznom kellett a saját életem után. A munkába pont a Covid előtt kezdtünk bele, aztán a járvány mindent szétcseszett körülöttünk, mentálisan és anyagilag is a padlón voltunk. Nekem alapjaiban változott meg az életem, kiköltöztünk vidékre, a gyereknek én lettem a tanító nénije, és nyilván se koncert, se színház.

Egy olyan embernek, aki harminc éve szinte mindennap színpadon van, ez egy drogelvonáshoz hasonlítható állapot.

Julcsi pedig mindeközben elvesztette az apukáját és munkáját is a Covidban. Sokáig a kötetre nem is életrajzi könyvként gondoltunk, inkább egy trashbookra, végül mégis lineárisan haladtunk, de bármelyik történetnél nyitod ki, abban erősen benne lesz a személyiségem.

Haladjunk mi is lineárisan. A gyerekkorodat egy „mágikus ifjúsági regény”-nek nevezed, a kamaszkori önmagad pedig egy Lolita-típusú lányként írod le, akiből már ekkor „áradt a szexualitás”. Beszédes anyukád levele a könyvben, aki pontokba szedve osztott ki egyszer: ő elenged moziba, te éjfél után jössz haza egy idegen férfival, akivel, miután ő kidobja, még félórára lent maradsz. Majd a levél utolsó sora: „Most leszel 16!!! Mi vár még ránk?”. És tényleg.

A kamaszkorom elég hangsúlyos részt kap a könyvben. Amikor az ember felnőttkorában elkezdi felfejteni a személyiségét és a traumáit, akkor próbálja összerakni, hogy mik vezettek bizonyos viselkedéseihez. Ezt nem bontom ki részletesen a könyvben, de abban az időben én kicsit magamra maradtam a családban, ami egy elég vad kamaszkort eredményezett. Szétfeszített a kalandvágy, hajszoltam a pasikat és bulikat, feszegettem a felnőttség határait. Most meg mindenki riogat, hogy hamarosan ugyanezt visszakapom a gyerekemtől is. Mondjuk ő legalább fiú, az ebben a korban talán egy fokkal jobb.

Az HBO legújabb magyar gyártású sorozata, a Besúgó is a 80-as évek fiataljairól, az akkor formálódó ellenzékről szól. Téged mennyire érdekelt akkoriban a politika?

Én úgy nőttem fel gyerekkoromban, hogy amiben élünk, az hazugság, a kiplakátolt arcok meg nevetséges figurák. Ezért én rendes csöves tinédzserként összefirkáltam az úttörőnyakkendőmet. Majd ahogy nagyobb lettem, egyre több családi drámát ismertem meg arról, mit tett a rendszer különböző rokonainkkal: megfigyelések, besúgások, a családon belül is. De mivel több érintett vagy leszármazott is él még, ezt nem részletezném.

A rendszerváltás előszele már a gimnáziumban ért. A rendszerváltó mozgalmakkal volt kapcsolatod?

Aktívan nem, de a könyvben is beszélek az akkori jogász pasimról, ő és a barátai ugyanabba a generációba tartoztak és ugyanarra az egyetemre jártak, mint „a fiúk”, emiatt már akkor olyasmiket tudtam a személyiségükről, amikkel az ország csak később szembesült.

Az Orbán-beszéden, Nagy Imre újratemetésén is ott voltál a Hősök terén?

Ott, persze. Az az egész tényleg euforikus élmény volt. Tudtuk, hogy most az egész életünk megváltozik majd, mostantól Európához, egy szabad világhoz tartozunk.

A Hősök tere sztorija nincs benne a könyvben.

Mert nem találtam rajta fogást. Nem akartam már megint Orbánról beszélni. Az biztos, hogy nagyon lelkesítő időszak volt, de azért én a szerelemmel és a bulizással jobban el voltam foglalva, mint a rendszerváltással. A tüntetéseken is inkább azt néztem, hol vannak a jó pasik a tömegben.

Van egy emlékezetes történeted, amiben elmeséled, hogy budapesti gimnazistaként ’87-ben az iskolaigazgatód először megtiltotta, majd a közeledő változást megérezve mégis engedélyezte, hogy elszavald Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét, ami azért volt fontos neked, mert ’56-ban az egyetemista nagynénéd ugyanezt a verset mondta el Erdélyben Szenczi Molnár Albert sírjánál. Őt akkor a Securitate letartóztatta, tíz év börtönre ítélték, amiből négy és felet leült, de ettől sem tört meg. Dédapád, Áprily Lajos költő pedig tanárként a zsidótörvényeket nem volt hajlandó alkalmazni ’43-ban, ezért nyugdíjaztatta magát. Vagyis úgy tűnik, erős hagyománya van a családotokban az ellenállásnak.

És Jékely nagyapámnak (Jékely Zoltán költő, műfordító – a szerk.) is azért kellett könyvtárosként dolgoznia, mert ’48-ban Nemes Nagy Ágnessel és más írókkal együtt kizárták az Írószövetségből, és egészen az aczéli enyhülésig nem is publikálhatott. Egy művész ugyanis nem áll be egy elnyomó hatalom mögé. Vagy ha beáll, ahogy mondani szokták, onnantól könnyen elveszítheti művészjellegét. És ez érvényes a jelenlegi rendszer alkotóira is.

Tehát valósnak érzed, ha párhuzamot húznak az akkori és a mai berendezkedés bizonyos vonásai között?

Én csak a 80-as évekről tudok beszélni, ami szerintem a maihoz képest egyértelműbben volt szar rendszer. De a sok mocsokság mellett valahogy a tehetség is jobban számított akkor.

Most ambivalensebbek a viszonyok, emiatt félelmetesebb is az egész, és én mélyebbnek látom a társadalmi hatását is, hiszen ez most nem egy kívülről ránk erőltetett, külső hatalom elnyomása – a mostani helyzetért mi, közösen vagyunk felelősek.

A szocializmusban viszont fiatal voltam, ráadásul a rendszer végét éltem meg, most pedig a legaktívabb éveimben vagyok, szakmailag a legjobb állapotban, és sorra vesznek el a lehetőségeim. Az a magyar művészgeneráció, amely számára a rendszerváltáskor kinyílt a világ, most arra kényszerült, hogy külföldre menjen alkotni. Vagy hogy kisebb felvevőpiacon próbáljon meg önazonos maradni. Vagy hogy beálljon a sorba.

Az egykori Krétakör társulat két korodbeli színésznője közül például jellemzően egy sem dolgozik itthon: Sárosdi Lilla pár éve kiköltözött Franciaországba, Láng Annamária a bécsi Burgtheaterben tag. Benned megfordult komolyabban, hogy elmenj innen?

Komolyabban nem. Én nem tudtam volna túllépni a nyelvi kötöttségen. Nem tudom elképzelni mondjuk, hogy egy Apád előtt ne vetkőzz típusú darabot, amiben több mint egy órányi szövegem van, idegen nyelven mondjak el. És hiába jó élni valahol, nem biztos, hogy nekem elég lenne a boldogsághoz, hogy havonta egy-két kisebb mellékszerepet eljátszom. Én nagyon színpadfüggő vagyok.

Az országgyűlési választások előtt te is szerepeltél a választások tisztaságának támogatásával foglalkozó civil szervezet, az Unhack Democracy szavazatszámlálókat toborzó kampányában. Jelentkeztél számlálónak?

Főpróbahetem volt éppen, úgyhogy esélytelen lett volna ott töltenem a napot.

A választás aztán nem is a számláláson múlt, a városi elit viszont aznap alaposan rácsodálkozott a vidék társadalmára.

Amin én eléggé meglepődtem, mert mi az elmúlt tíz évben rengeteget koncertezünk vidéken, ezért nagyon is láttuk azokat a jelenségeket, amikről ezek a beszámolók szóltak. A vidéki Magyarországon elképesztően beszűkültek a lehetőségek mind az információhoz, mind a kultúrához való hozzáférésben, ezeknek a hatása pedig számunkra is szemmel látható volt. A közönség szinte évről évre megváltozott, érezhető volt, ahogy csökken az érdeklődés, a figyelem. Láttuk, hogyan hagyják el a fiatalok a településeket. De ez nagyon nehéz téma, és nem tudom, hogyan lehet róla általánosítás és bántó mondatok nélkül beszélni, hiszen a mai napig működnek jó klubok és néhány fontos színházi műhely Budapesten kívül is, és rengeteg nyitottan gondolkodó, kultúrára éhes ember él a vidéki településeken is.

És mennyire élő a kapcsolatod a falvakkal, az ott élőkkel?

Ma már semennyire. Gyerekkoromban gyakran jártunk Erdélybe az apai nagyszüleimhez, de ők is egy papcsalád voltak, falusi értelmiség. Apám elsőgenerációs művész volt és egy igazi népművelő, aki elképesztő közösségteremtőként hozta össze a népművészeket a 70-80-as években: népművészeti táborokat szervezett, ahol egész nap szőttek és faragtak az erdélyi és magyar alkotók. Én is ilyen tárgyak között nőttem fel, sőt a mai napig szeretem és őrzöm ezeket. De én abszolút városi ember vagyok, viszont nagyon sokat tudok a népművészetről, rengeteget szívtam belőle magamba.

Valószínűleg több népdalt tudok, mint azok, akik most a mellüket döngetik ezzel. Bennem tökéletesen a helyén van az egész magyar népi kultúra.

Mácsai Pál a könyv ajánlójában diadalmasan szabad embernek nevez. Ez pontos meghatározás?

Én sokszor inkább egy csapdákban vergődő és szorongó embernek látom magam, aki ráadásul sok szempontból a klasszikus konvenciók szerint működik: házasságban él, gyereket nevel. Valószínűleg nincs nő, aki ne küzdene és lavírozna a szerepei között, de az én pályámon, ahol nagyfokú szabadság és valamennyi önzés is kell, még nagyobb kérdés, hogy lehet így harmonikus családban létezni? Ez egy kötéltánc, és én is folyton billegek benne.

Emiatt a könyv egy női karakterfejlődésként is olvasható, ami ott jut el az igazi konfliktusig, amikor „a lehetetlenségig kimaxolt női szerepeid” hirtelen egymásnak feszülnek, aminek végül az lesz a feloldása, hogy kiírod magadból egy dal formájában. Vannak más ötleteid is?

Folyamatosan gondolkodom ezen. Hogy a családon kívül milyen felállásban lehetne még együtt élni az embereknek úgy, hogy az mindenkinek jó legyen. Hogy azokat a felesleges megfelelési görcsöket, mint amilyen a monogámia, és a féltékenységet meg a másik ember kisajátítását hogyan lehet elengedni úgy, hogy senki nem sérül?

Mindeközben hogyan lehet egyszerre művészként kiteljesedni és megfelelni a hétköznapi feladatokban? Vagy nőként hogy lehet leszarni azt, hogy öregszel? Lehetetlen kérdések.

Én egyszerűen arra jutottam, hogy arra kell törekedni, hogy minél több boldog pillanatot szerezzek magamnak és a körülöttem lévőknek. Vagyis megpróbálok sok jó élményt kiszedni az életből, magamat nem kispórolva semmiből.

Mintha a nagymamád, Jancsó Adrienne „mindenki kapja be” karakterű színésznője és anyukád szorongó alkata egyszerre öltene benned testet, talán ez is kiolvasható a történeteidből. A transzgenerációs öröklődés gondolata foglalkoztat?

Borzasztóan szorongó ember vagyok valóban, de a saját életünkért mi vagyunk felelősek, nem adhatnak felmentést a családi minták, nem mondhatod, hogy beteljesedett a transzgenerációs sorsod és annyi. Nekem is az az egyik életfeladatom, hogy folyamatosan dolgozzak ezeken a mintákon, vagy ha nem megy, legalább próbáljam megszeretni, elfogadni őket.

A szorongásaid általában mire irányulnak?

Szinte bármire, de leginkább olyasmikre, amikről a könyvben is beszélek: hogy reggelente hányszor fekszik majd még mellém a kisfiam, hányszor látom még a tengert, hányszor fogok még szerelmeskedni? Ilyesmiken egész nap el tudok szorongani.

A mai atomháborús fenyegetettség, a választások miatt kialakult helyzet és a klímaválság pedig külön-külön is rettenetesen nyomasztó. Anyaként viszont akkor is muszáj pozitivitást mutatnom, ha éppen minden kurva szar.

A kötetben az első trágár szóra egyébként egészen a 63. oldalig kell várni, ami váratlan egy rólad szóló szövegben. Mindig utáltad a finomkodást?

Nem feltétlenül, és annyira nem is szeretem magamban ezt a trágár beszédet. Próbálok figyelni rá, de sokszor nem megy. Mert igazából jólesik – az indulathoz vagy a hangulat leírásához igenis szükség van rá.

Szerinted túl pc-ztük a világot?

A művészetekben nagyon nehéz a durva kilengéseket megkerülni. És itt véletlenül sem arról beszélek, ha valaki visszaélve a hatalmával, aljas másokkal. De egy művésznek igenis kell az őrület, a poklok bejárása, különben nem tud igazán túllépni önmagán. Ezek a határok viszont érzékenyek. Engem az is nagyon zavarna, ha a filmekben nem lennének rendes szexjelenetek. Ne legyen már minden virtuális!

Prűdebb ma a társadalom, mint a fiatalkorodban?

Szerintem igen. Például ha az egyik legfontosabb munkámra, a Mundruczó Kornél rendezte A jégre gondolok, amit lassan húsz éve mutattunk be – ma ez tutira jobban kiverné a biztosítékot. De a prüdéria a magyar társadalom alapvető jellemzője. A németek úgy nőnek fel, hogy meztelenül ülnek egymás mellett a szaunában, és teljesen természetes nekik a színpadi meztelenség is. Náluk nincs ez a testtel kapcsolatos szorongás, és senkit nem érdekel, ki kövér és ki sovány a színpadon.

Az őrület is többször előkerül veled kapcsolatban, sőt már kamaszkorodban is vonzott a téboly, amikor a Varázshegy szanatóriumáról vagy Anna Karenináról ábrándoztál. Ez honnan jön nálad?

Kamaszként ez inkább arról szólt, hogy az idegrendszerem még nem tudta hová becsatornázni a sokfajta furcsa érzést és gondolatot. Most meg már az a helyzet, hogy nem lehet kisimult idegrendszerrel felmenni a színpadra, a művészethez tényleg az kell, hogy folyamatosan extázisban tartsd magad. Az élet izgalma az extremitásban, a váratlan fordulatokban, a meglepő emberi gesztusokban rejlik – vagyis olyan élményekben, amik más dimenzióba visznek. Egyébként nem hiszem, hogy alapjáraton őrültebb lennék az emberek nagy részénél.

És a Kill Bill áldozatból lett hősnője miért vonz ennyire?

Mert azt gondolom, ilyenek a nők. A védtelenség és az erő csodás együttállásai.

A melltartód fölé befúródó kés a könyv borítóján látható fotón mégis mit üzen? Az erőszak szexi?

Azt nem gondolom, hogy az erőszak szexi lenne, legfeljebb csak nagyon átvitt értelemben. De figyelj, a kést magamnak is beszúrhattam... Borsi Flóra fotója egyébként még akkor készült, amikor egy nagy érzelmi-magánéleti válságban voltam, és azt gondoltam, ennél érzékletesebb kép nem kerülhetne a borítóra. Azóta meg már mind jó sok kést kaptunk a mellkasunkba.

Minden korábbinál részletesebben mesélsz az egykori bántalmazó kapcsolatodról is: túlzó figyelmesség, majd szélsőséges féltékenység, aztán lelki terror, végül verbális és fizikai bántalmazás. Így sok év elteltével mik a tanulságai a te esetednek?

Ez egy változatlanul fontos probléma, szerintem nem találkoztam még olyan nővel, akivel ne történt volna valamilyen abúzus. Az én sztorim arról szól, hogy abban a kapcsolatban hogyan mentem el én is a falig, és mennyire rohadt nehéz volt belőle kiszállni.

Félelmetes, amikor az emberrel elhitetik, hogy ő rossz és gyenge, és büntetést érdemel. Ebből az önbizalomhiányos helyzetből kell magad megerősíteni és felállni.

Mint amikor a koreográfus szeretőd téged az ölébe kapva kifogásolta, milyen nehéz vagy, mire te a legszebb riposztot vágtad ki, amit ember a fatshamingre adhat: a táskádban van a vaskos Dosztojevszkij-köteted is.

Hát igen, értelmiségi lány voltam. De valójában a testemhez való viszonyomat soha nem mások, vagy a társadalmi kényszerek határozták meg; az, hogy foglalkozzak vele, mindig egy belső igény volt nálam. A testem egy eszköz, amit használok, amiben élek – az nem lehet, hogy az ellenségem legyen. Egyszer úgyis elromlik, legalább addig tartsuk rendben.