Tovább épül az állami kukavár: országos monopóliumba adják a hulladékgazdálkodást

2020. december 15. – 14:34

frissítve

Tovább épül az állami kukavár: országos monopóliumba adják a hulladékgazdálkodást
Korszerűsített, szelektív hulladékválogató üzem Debrecenben 2019. szeptember 12-én – Fotó: Czeglédi Zsolt / MTI

Másolás

Vágólapra másolva

A sokadik radikális átalakítás előtt áll a hazai hulladékgazdálkodás egy most megszavazott törvénymódosítás keretében. A központosítás trendje folytatódik, de ezúttal minden eddiginél merészebbet húz a kormány: az ágazat közszolgáltatási és eddig piaci alapon működő részét is odaadja egy országos monopóliummal felruházott cégnek. A gond csak az, hogy az állami beavatkozás korábbi körei sem jártak már sikerrel: a piac visszaszorítása óta a magyar újrahasznosítási arányok régiós összehasonlításban a legrosszabbak, a közszolgáltatást pedig lehetetlen helyzetbe hozta a rezsicsökkentés és a fölé rakott kukaholding. A friss változtatás a maradék területekről is kiebrudalja a versenyt, de nem igazán látszik a közérdek, ami ezt indokolná. Az érintett szereplők szerint inkább arról lehet szó, hogy az ő maradék nyereségükkel tömnék be a korábbi állami beavatkozások miatt keletkezett finanszírozási lyukakat, miközben a koncesszióval példátlan befolyást kap majd egy kiválasztott cég.

Aki követi, hogy mi történik 2010 óta a magyar hulladékgazdálkodásban, azt nem érhette meglepetésként a törvényjavaslat (pdf), amelyet november végén nyújtott be a kormány az iparág totális központosításáról. A lépés ugyanis passzol az eddigi reformkísérletek sormintájába – amelyek jókora megrázkódtatásoknak tették ki a komoly környezetvédelmi jelentőséggel bíró ágazatot –, azzal a különbséggel, hogy most államosítás helyett a privatizáció útjára lép a kormány:

a kedden megszavazott törvényjavaslat értelmében 2023-ban a hulladékkal kapcsolatos feladatok érdemi részét koncesszióba adják egyetlen cégnek.

Pedig a központosítás és a verseny egyre kisebb területre szorítása nem tekinthető sikertörténetnek a ráfordított közpénz és a hatékonyság arányában. Az állami kézbe vett közszolgáltatás évek óta költségvetési lélegeztetőgépen tud csak túlélni, a piaci szereplőktől beszedett környezetvédelmi termékdíj eredeti célja helyett adóként funkcionál, a koordinációra létrehozott állami monstre szervezetek pazarlóan működnek, újrahasznosítási arányaink fényévekre vannak az uniós elvárásoktól.

Ez a lejtmenet láthatólag nem nagyon zavarja a magyar államot abban, hogy ismét felülről vezényelt módon próbálja meg teljesen átalakítani a hulladékgazdálkodást.

Pedig éppen a szektor megmaradt piaci részében működő mintegy kétezer cégnek köszönhető, hogy egyáltalán beszélhetünk még érdemi hulladékhasznosításról itthon. Őket most teljesen kiszolgáltatott helyzetbe hozhatja a módosítás, aminek életbe lépése után lényegében csak a monopolhelyzetbe került majdani koncesszor alvállalkozójaként vehetnének részt a folyamatokban.

Hogy jutottunk ide?

Első lépés: egy működő iparág vége

A hulladékgazdálkodás grandiózus átalakítása 2011-ben kezdődött Magyarországon, amikor a kormányzat lényegében egy csapásra államosította a 25 milliárdos iparág nagy részét. Az EU-csatlakozás óta kialakult, növekvő hatékonysággal működő rendszer lényege az volt, hogy az állam szabályalkotóként igyekszik terelgetni a gyártókat abba az irányba, hogy a termékeik teljes életciklusáért vállaljanak felelősséget, szervezzék meg a kiszuperált holmik, eldobott csomagolások stb. újrahasznosítását, feldolgozását.

Ebben a modellben a gyártók lehetőséget kaptak egy saját koordináló szervezet létrehozására, amely aztán az állami előírásoknak megfelelő mennyiségben gondoskodott a hulladékká vált dolgok visszagyűjtéséről. A koordináló működtetésére maguk a cégek dobták össze a pénzt, így a módszer azt is garantálta, hogy a termékek árába beépüljön a hulladékként történő hasznosítás költsége. Ez megérte a hasznosítóknak is, akik a koordinálóval üzleti kapcsolatban álltak, ugyanis a újrahasznosítható hulladékoknak világszerte működő piacuk van. A folyamat nem emésztett fel közpénzt, sőt, az állam utólagos büntetésként termékdíjat szedett azoktól, akik nem teljesítették a gyártói felelősséggel kapcsolatos elvárásokat. A rendszer nem működött tökéletesen (leginkább néhány versenytorzító szabály megmaradása miatt), de legalább az irány nem volt rossz,

az ország hulladék-újrahasznosítási aránya fokozatosan növekedett.

A 2011-es változás után azonban megszakadt a trend, és egy olyan új korszak vette kezdetét, amelyben az állam pénzfejőként tekint a hulladékgazdálkodásra, miközben a kívánt eredményeket nem szállítja. Megszüntették a piaci koordináló szervezeteket, és megtiltották a vállalatoknak, hogy maguk hasznosítsák a hulladékot, ehelyett egy állami szereplő, az Országos Hulladékgazdálkodási Ügynökség (OHÜ) kezdte végezni a koordinációt. Párhuzamosan a jócskán megnövelt összegű termékdíjat elkezdték mindenkitől beszedni, megnövelve az ágazati szereplők terheit. Ez még nem is lett volna feltétlenül akkora baj, ha legalább ténylegesen környezetvédelmi célokra fordítják az innen befolyó átlag évi 70-85 milliárd forintot, de nem ez történik: az állam (miután a kartellbotrányokkal tarkított működésű OHÜ-t 2014-ben megszüntették, a helyén létrehozták a Nemzeti Hulladékgazdálkodási Igazgatóságot)

a beszedett összeg töredékére, évente tizen-egynéhány milliárd forintra ír ki pályázatot a hasznosítóknak, a maradék megy a központi költségvetésbe. A termékdíj nagy része így lényegében adóként működik.

Az állami koordináció megvalósulása óta nem sikerül javulást elérni az újrahasznosítási arányunkban, amit jól szemléltet a csomagolási hulladékok adatsora: Magyarország az összes közép- és kelet-európai országnál gyatrábban, uniós szinten az utolsó előtti helyen áll (csak Málta múlja alul), a helyzet még romlott is az utolsó elérhető évre.

Második lépés: béklyóban a közszolgáltatás

A nagy szemétátszervezés másik iránya a közszolgáltatás keretében végzett lakossági hulladékkezelés újragondolása volt, ami szintén óriási döccenőkkel halad előre az évek során. Ehhez 2012-ben látott hozzá a kormány, amikor úgy döntött, hogy ezután piaci cégek helyett csak állami vagy önkormányzati többségi tulajdonban lévő nonprofit társaságok kezelhetik a szemetet a 100-140 milliárd forintos ágazatban.

Csakhogy miután megalakultak a többségében önkormányzati közszolgáltatók, elkezdték változatos terhekkel (pl. útdíj, lerakási díj) sarcolni az ágazatot, miközben a bevételeiket befagyasztották a rezsicsökkentéssel. Ennek méltányolható célja, hogy a szolgáltatás hozzáférhető maradjon, és ne legyenek hatalmas eltérések a szemétdíjakban országszerte, de azt sehogyan sem kezeli, hogy a vállalatok többségénél az évek során a bevételek elszakadtak a kiadásoktól, így nemhogy fejlesztési tartalékot nem tudnak képezni, de többségük a bérköltségek kifizetésével is állandó gondban van.

A bajt tetézte, amikor 2016-ban a közszolgáltatók fejére ültették a Nemzeti Hulladékgazdálkodási Koordináló és Vagyonkezelő Zrt.-t (köznapi nevén kukaholdingot), amely tényleges feladatokat nem vett át, viszont a lakossági szemétdíjak beszedését igen. Az új állami cégtől – ki tudja, milyen tapasztalatok alapján – azt remélte a kormány, hogy rendet vág a hazai hulladékkezelésben:

  • kideríti, mely közszolgáltatók működnek rosszul, pazarlóan, őket célzottan segítheti az állam;
  • azáltal, hogy megkapja a közszolgáltatók által gyűjtött szelektív szemét tulajdonjogát, és koordinálhatja a haszonanyag hasznosítását, végre gatyába rázhatja a csapnivaló újrahasznosítási arányainkat is.

Ezek közül egyik sem jött össze, a magyar hulladékgazdálkodási rendszert az ombudsmani hivatal is keményen kritizálta jelentésében. A közszolgáltatási szektor súlyosan alulfinanszírozott maradt, minden évben a költségvetésből kell kipótolni a veszteségeket, ráadásul az NHKV ténykedése óta nemhogy javult volna a hatékonyság, még nőnek is a mínuszok: az ITM saját előterjesztése szerint az NHKV és a közszolgáltatók összesített adatait figyelembe véve összesen 18,9 milliárd forint veszteség keletkezett az ágazatban 2018-ban, míg az állami koordináció bevezetését megelőző 2015. évben a hulladékgazdálkodási közszolgáltatók veszteségének mértéke alig haladta meg az 1 milliárd forintot.

A dokumentumból kiderül az is, hogy a közszolgáltatásból évi mintegy 54,4 milliárd forint hiányzik.

A kukaholding a lakosság szívét sem hódította meg, mivel a cég számlázási rendszere éveken át nem működött (az erre költött vaskos összegek ellenére), rengeteg felhasználónak gyűlt meg a baja a szemétdíj fizetésével. A közszolgáltatók egy része (különösen ott, ahol ellenzéki az önkormányzat, így politikailag lehetséges felszólalni az központi akarat ellen) szintén rendszeresen panaszkodik az NHKV-ra, hogy nem kapja meg a neki járó összegeket időre, illetve hogy úgy általában sem kap eleget a működésre. Emlékezetes a gödöllői Zöld Híd és a kukaholding csörtéje, amelynek következtében majdnem leállt a szemétszállítás Pest megye egy részén 2018-ban, majd a megoldás végül az lett, hogy egy a Fidesznek tetsző személyt neveztek ki a cég élére.

Újabb központosítás, monopóliummal megspékelve

Az NHKV esetleges megszüntetéséről évek óta fel-felröppennek pletykák az ágazatban, de ez idáig ez nem történt meg, csak a teljes vezetést cserélték le tavaly. A friss törvénymódosító azonban amellett, hogy ezt is magával hozhatja, még jobban felkavarja az állóvizet, ugyanis drasztikusan leszűkíti a már így is maroknyi területre szorult piaci szférát a hulladékgazdálkodásban.

A szerteágazó javaslat leglényegesebb eleme (az uniós jogharmonizációt és a hulladékkal kapcsolatos kihágások szigorúbb büntetését célzó elemeken túl) egy országos hulladékkoncesszió létrehozása. A koncesszió – amelyet eddig is alkalmaztak néhány területen, például a szerencsejátékoknál – lényege, hogy a nyertes céget területi szinten (jelen esetben országosan) monopolhelyzetbe hozzák a lakossági hulladék és a cégek szelektív hulladékának gyűjtésében, kereskedelmében, illetve üzemeltetheti a 2023-ra tervezett italcsomagolás-visszaváltási rendszert is.

A törvényjavaslat indoklása szerint erre a körforgásos gazdaságra való átállás uniós kívánalma miatt van szükség, ám az nem derül ki, hogy milyen módon szolgálná a versenypiac maradékának kiiktatása ezt a célt.

„A törvény úgy van megírva, hogy a koncesszor nem járhat rosszul: megkapja a továbbra is beszedett termékdíjakat, a pályázati pénzeket, a visszaváltási rendszer betétdíjait, ő adja el az anyagokat újrahasznosításra a hasznosítóknak, és ha ez sem elég a nyereséges működéshez, majd kipótolja az állam. Nagyon sokan szeretnének ilyen koncessziót” – hallottuk egy iparági szereplőtől.

Ehhez hasonló hulladékmonopólium sehol az EU-ban nem működik, és mint a korábbiakból láthattuk, eddig nem tűnik úgy, hogy a központosítás hozná a tőle várt kedvező eredményeket. Hogy a hatásfokot mitől javítaná az, hogy egy privilegizált, de ilyen volumenű tapasztalattal nem rendelkező cégnek (amelyet nyilvános pályázaton fognak kiválasztani a javaslat szerint) csomagban átengedik a cégek és a lakosság által gyűjtött szelektív hulladék piacát, azt szereplőkkel folytatott beszélgetéseink alapján nem érti senki az ágazatban – a tervezett intézkedés valódi indokaként valójában a profitlefölözést, a jövőbeli gyártói felelősségi díjak, valamint az európai és hazai fejlesztési támogatások megszerzésének a szándékát sejtik.

Műanyag- és a fémhulladék együttes gyűjtését jelző tábla egy szelektív hulladékgyűjtő szigeten Budapesten – Fotó: Kallos Bea / MTI

Hogy ki lehet majd a koncesszor, arról egyelőre biztosat nyilván nem tudni, de a szektorra rálátó forrásaink az állami Molt, esetleg a kormányközeli Mészáros-csoport valamelyik tagvállalatát sejtik befutónak – a feladat nagysága miatt eleve nem jöhet szóba sok esélyes, de még nagy és professzionális koncesszor esetében is kétségesnek látja az iparág, hogy képes lesz hatékonyan ellátni a monumentális feladatot. „A hulladékgazdálkodás nem véletlenül szerveződik lokálisan, és anyagáramok szerint. Nincsenek általános hasznosító cégek, amelyek mindennel foglalkoznak, mivel az összes anyag egy külön piac saját működési logikával” – mondta nekünk erről egy szereplő. A minden anyag egy kézben logika hátulütői már az NHKV-nál is kijöttek, a cég rendszeresen úgy pályáztatott hulladékok átvételére, hogy egyben adott el olyan anyagokat, amelyeket nem ugyanúgy kell hasznosítani, a cégeknek így csomagban kellett vásárolniuk az ő eszközeikkel részben hasznosíthatatlan hulladékokat.

A mindenes monopoltársaság kapcsán egyébként felmerül az is, lesz-e még ezután szerepe az NHKV-nak, vagy most már tényleg az OHÜ sorsára jut, de erről egyelőre lehet biztosat tudni, ezzel kapcsolatos megkeresésünkre pedig a cég nem válaszolt.

Egészen rendhagyó gyártói felelősség

A Hulladékgazdálkodók Országos Szövetsége (HOSZ) viszont elküldte a Telexnek állásfoglalását a tervezett jogszabállyal kapcsolatban. Eszerint az, hogy államosítják, majd egy monopolhelyzetbe hozott szereplőnek átadják a kiterjesztett gyártói felelősségi rendszerrel (EPR), és a termékdíjjal érintett anyagáramok gyűjtését, szállítását, kereskedelmét, közvetítését és az előkezelését, valamint a kapcsolódó közvetítői feladatokat is, teljességgel ellentmond a vonatkozó európai uniós rendelkezéseknek, ideértve az EPR-rendszerekre vonatkozó szabályokat is.

Ezek lényege az lenne, hogy a 2011 előtti magyar rendszerhez hasonlóan ne a versenyt kizárva, egy kézben összpontosuljanak a különböző feladatok, és a gyártói felelősség közvetlenül valósuljon meg, hiszen a gyártók és egyéb érintett cégek (pl. csomagolás esetén tipikusan különféle áruházak) látják, milyen költségekkel jár számukra a hulladékgyűjtés- és kezelés az állam által elvárt szinten, illetve milyen bevételekkel számolhatnak a hulladékhasznosítóktól.

Ehhez képest az asztalon lévő javaslat alapján 2023 közepétől az érintett cégek és a lakosság nemhogy pénzt nem kaphatnak többé az egyébként piacképes szelektív hulladékukért (vagyis a tulajdonjoguk már itt sérül), a cégeknek egyenesen fizetniük is kell majd egy a minisztériumban meghatározott összeget azért, hogy a koncesszor elvigye tőlük.

Így a mostani állapottal ellentétben arra sem lesznek ösztönözve, hogy gondosan szelektáljanak, hiszen az nekik pénzbe kerül, de nem kaphatnak érte többé ellenszolgáltatást. Olyan persze a piacon is előfordul, hogy a cégeknek fizetniük kell a hulladékuk elszállításáért, például idén év elején a túlkínálat miatt a hasznosítók pénzért vitték el a papírhulladékot, de később ez fordult, és most éppen ők fizetnek érte – mondta a Telex kérdésére Nagy Miklós, a Csomagolási és Anyagmozgatási Országos Szövetség (CSAOSZ) főtitkára, aki szerint a szereplők a termékdíjas tapasztalatokból kiindulva arra számítanak, hogy a tőlük beszedett összegek nagyobbak lesznek a piaci koordinációban adott esetben kialakulónál. „A papírért például kilónként 19 forint termékdíjat kell fizetni, miközben ebből csak mintegy 5 forintot pályáztatnak vissza újrahasznosításra” – mondta.

A papíros példából kiindulva az állami koordináció előnye az lehetne a piacival szemben, hogy az árváltozások nem veszélyeztetik az újrahasznosítási arányt, hiszen nem történhet meg az, hogy amikor relatíve alacsony az egyes anyagok világpiaci ára, akkor senki nem akar hulladékból gyártani, inkább megveszi a primer forrást (tehát újonnan gyártott papírt, műanyagot, fémet). Ezt azonban a szabályozás egy jól működő, klasszikus kiterjesztett gyártói felelősségi rendszerben is tudhatja kezelni: az állam meghatározza a kötelező újrahasznosítási célt, a cégek pedig úgy lövik be az általuk életre hívott koordinátornak fizetendő díjakat, hogy az fedezze az árkülönbözetet olyankor, amikor a primer anyag ára alacsonyabbra csúszik (pl. amikor egy kőolajár-összeomlás megbolygatja a használt műanyag piacát).

Ahol békén hagyták, ott működik az újrahasznosítás

A HOSZ állásfoglalásából kiderül, hogy a hulladékgazdálkodó cégek – kb. 750 hulladékkereskedő, és 1290 országos hulladékgyűjtési engedélyes, akik 30-40 ezer embernek adnak munkát – attól is tartanak, hogy bár alvállalkozóként bedolgozhatnak majd a koncesszornak, a kiválasztás és az alvállalkozói díjak megszabása átláthatatlan lehet. „A koncesszor önkényesen választhatna alvállalkozót, tevékenységét érdemi kontroll nélkül korlátlanul végezhetné, amely a jelenleg magas hatékonyság mellett piaci alapon működő, az elmúlt 30 év alatt felépült, s a hasznosítási célszámokat teljesítő hulladékgazdálkodási magánszektor ellenszolgáltatás és kártérítés nélküli ellehetetlenüléséhez vezethet” – írják hozzátéve, hogy a javaslatnak nem volt társadalmi, szakmai egyeztetése. Mint egy piaci szereplőtől megtudtuk, vannak olyan cégek is Magyarországon, amelyek kimondottan egy itt gyártó multi hulladékának hasznosítására hoztak létre telephelyet, közvetlenül vették át tőlük az anyagot. Ezt 2023. júliusától már nem tehetik meg többé; vagy lehetnek a monopolcég alvállalkozói, vagy nem, ki tudja, milyen díjazásért, és a jogszabály alapján az is kétséges, importálhatnak-e külföldről hulladékot.

A piac még meglévő részének ellehetetlenülése az ország eleve alacsony visszagyűjtési, újrahasznosítási számait is komolyan veszélyeztetné.

„A települési szelektív hulladék területén ma 30-40 százalék körüli újrahasznosítási arány van, az ehhez szükséges gyűjtés nagy részét (valamint a hasznosítást) a piac biztosítja, miután a forráshiányos közszolgáltatók képtelenek hatékonyan ellátni ezt a feladatot” – tudtuk meg egy az ágazatra rálátó szereplőtől„

– tudtuk meg egy az ágazatra rálátó szereplőtől. Az italcsomagolások visszaváltós rendszere – amelyet szintén a majdani koncesszor irányításával terveznek megvalósítani – javíthat ugyan a dolgon, de mint megtudtuk, ez korántsem lesz elég, ráadásul nem is a legolcsóbb megoldás. ”Még az eldobható italcsomagolások 100 százalékos visszagyűjtése sem eredményezi önmagában az uniós célok teljesítését„ – mondta Nagy Miklós: 2025-re a műanyag csomagolások 50 százalékos újrafeldolgozását kellene elérni, itthon nagyjából 360 ezer tonna műanyag csomagolás kerül évente forgalomba, és most 120 ezer tonna újrahasznosításánál tartunk, miközben az italospalackok összesen csak 40 ezer tonnát tesznek ki. Tehát ha az összeset visszagyűjtjük és újrahasznosítjuk, akkor sem érjük el az 50 százalékot, ha eközben más frontokon nem tudunk javítani.

PET-palackokból préselt bálák egy hulladékkezelő központban 2018. július 12-én – Fotó: Sóki Tamás / MTI

A betétdíjas rendszer egyébként hatékonynak hatékony, de elég drága. Óriási szervezeti hátteret, gyűjtőhelyek kialakítását igényli, automaták beszerzése kell hozzá – épp ezért nem is uniós kívánalom, csak az tagállamok mintegy harmadában találkozunk ezzel a megoldással. A CSAOSZ véleménye szerint a szemléletformálás és a szelektív gyűjtés kiterjesztése ennél költségkímélőbb megoldás lehetne, fontos volna például, hogy mindenhol az országban rendesen működjön az elkülönült gyűjtés, legyenek szelektív kukák közterületen is, a veszélyes hulladékot, használt olajat is könnyebben el lehessen helyezni.

A lezüllesztett közszolgáltatás lyukait tömik be így?

A HOSZ szerint a javaslatban nem szerepel semmilyen olyan közérdek, ami egy teljes iparág felszámolását és az értékkel bíró hulladékok elvételét indokolja, így fennmaradó magyarázatnak azt látják, hogy

a friss tervezet a hulladékgazdálkodási közszolgáltatási szektor állami beavatkozások eredményeként előállt finanszírozási problémáit kívánja orvosolni, és egyben a koncesszor társaság piacszerzését támogatja.

”A megnövekedett terhektől sújtott hulladékgazdálkodó cégek jellemzően csak maximum 1-2 százalékos profitot termeltek az elmúlt években, de a kormányban azt hiszik, ez ennél több, és a piac nyereségének lefölözésével kipótolhatják azt az évi 50 milliárdos hiányt, amit a rezsicsökkentés, s az átszervezések eredményeként a közszolgáltatás termel” – kommentálta a hulladékmonopólium tervét a Telexnek egy ágazati szereplő.

A HOSZ a törvénytervezet benyújtása után egyébként tárgyalt az ITM-mel, és módosító javaslatokat is megfogalmaztak a tervezethez, amelyek Borosnyay Zoltán ügyvezető igazgató szerint biztosítanák, hogy a hazai hulladékgazdálkodás egészségesen működjön és versenyképes maradjon.

Kattintson ide a Telex legfrissebb híreiért!