A legtöbbünk által csak filmekben vagy képeken látott Niagara-vízesést hajlamosak vagyunk a világ lenyűgöző környezeti csodái közé sorolni, pedig a megjelenésében legalább annyira közrejátszott az emberi tevékenység, mint a természeti erők. A mérnökök időről időre belenyúlnak a vízesésbe, és az is előfordult már, hogy elzárták a csapot. Az amerikai oldalon 1969-ben öt hónapra megszűnt a vízzuhatag, jórészt azért, mert megirigyelték a kanadaiaktól, hogy nekik sikerült egy igazán látványos vízesést szerkeszteniük.
A Niagara folyó a kanadai–amerikai határon az Erie és az Ontario tavat köti össze, a világ legismertebb vízesése az utóbbihoz közelítve alakult ki. Igazából nem is egy vízesésről van szó, hanem két nagyobbról. A nagyobb és látványosabb Patkó-zuhatag Kanada területén van, míg az Amerikai-zuhatag az Egyesült Államokhoz tartozik, a két vízesést úgy ötszáz méter választja el egymástól, a Kecske-szigeten lehet átsétálni az egyiktől a másikig.
A Niagara völgyét már a 19. században maga alá gyűrte az iparosítás, a különböző üzemek pedig rengeteg vizet használtak fel a látszólag kimeríthetetlen mennyiségből; elektrokémiai és alumíniumipari vállalatok vezették ki magukhoz a vizet. A 20. század elejére ez már olyan méreteket öltött, hogy attól tartottak, csak mutatóba marad a vízesésből. Igazából pont az ellenkezője történt, a vízkivételek konzerválták a vízeséseket. A csökkenő vízhozam visszavetette a folyó pusztító erejét, így az nem falta fel olyan gyorsan a vízesést. Korábbi mérések szerint a zuhatag évente körülbelül 135 centit hátrált a szintkülönbséget biztosító kőzetet lebontó vízerózió miatt. Ez a rombolás nem most kezdődött, a vízesés nagyjából 12 ezer éves története során becslések szerint körülbelül 11 kilométerrel van hátrább eredeti helyéhez képest.
A sziklákat eltüntető hatalmas erőt természetesen a villamosenergia-ipar is felismerte, a folyót bevonták a termelésbe, egyre-másra épültek a vízerőművek, ami egy ideig folyamatos feszültséget jelentett Kanada és az Egyesült Államok között. A vita már akkor is azon ment, hogy vajon megengedhető-e, hogy bármilyen beruházás szétrombolja a tájat: mi a fontosabb, a Niagara látványa vagy az áramtermelő képessége. Pár kudarcba fulladt kísérlet után végül 1950-ben egyezett meg a két ország, és arra jutottak, hogy a Niagara mindkét ajándékát ki kell használniuk.
Az egyezség szerint a két ország jogosult arra, hogy a Niagara vízhozamának legalább felét, legfeljebb háromnegyedét elvezessék, így képzavarral élve a turisták mindig csak egy „felvizezett” vízesést láthatnak, télen általában csak a vízhozam negyede zúdul le a sziklaperemeken. Az erőművek turbináihoz víz alatti csatornarendszeren terelik be a folyót.
A vízesések megszokott látványát a kisebb vízmennyiséggel is fent akarták tartani, ezért az 1950-es államközi szerződés egy sor ezt szolgáló mérnöki beavatkozásról is gondoskodott. A mérnökök célja az volt, hogy a nagyobb térfogat benyomását keltsék, ezért az folyóvizet egyenletesen szétterítették a sziklafal mentén, így maga a vízesés akkor is robusztusnak tűnik, amikor kevés víz bukik át a peremen. Ehhez bukó- és duzzasztógátakat, mederfeltöltéseket alkalmaztak, a vizet pedig úgynevezett jászolgátakkal rekesztették el. Ezek között dolgozva, munkagépekkel alakítottak a medren, a sziklaélt nagyjából 15 százalékkal megkurtították, a feltöltött részekre pedig kilátóhelyek kerültek.
Az amerikai oldalon sokáig nem történt semmi, de miután látták, hogy a nászutasok és a turisták nagyobb számban választották a Patkó-zuhatagot, mint a másik vízesést, elgondolkodtak. További érv volt a beavatkozásra, hogy az Amerikai-zuhatag aljában felhalmozódott a sziklatörmelék, így a vízesés már nem szinte függőlegesen bukott le, hanem lépcsőzetessé vált. 1965-ben aztán az egyesült államokbeli Niagara Falls (a kanadai oldalon lévő városnak is ugyanez a neve) újságjában több cikkben az Amerikai-zuhatag várható megsemmisüléséről írtak, amire válaszul a helyiek kampányt indítottak a megmentésére. Ez a politikusok ingerküszöbét is elérte, és a kongresszus elé került az ügy. 1967-ben a Nemzetközi Vegyes Bizottság kapta meg a feladatot, hogy foglalkozzon a kérdéssel. A tervek elkészítését az amerikai hadsereg mérnöki testületére bízták, meg kellett vizsgálniuk, hogy a nagyjából 214 ezer köbméter sziklatörmelék eltávolítható-e. Néhány helyen olyan sok kő felhalmozódott, hogy a vízesés közepéig értek.
A munkálatoknak végül 1969 júniusában láttak neki. Körülbelül 28 ezer tonna kőből és földből – ez 1264 teherautós fordulót jelentett – egy, a Kecske-sziget és a part között húzódó, kétszáz méteres gáttal rekesztették el a folyót, és három nap alatt szinte teljesen szárazzá vált a Niagara medre az Amerikai-zuhatagnál. A mederben milliónyi, a turisták által bedobált pénzérmét és néhány holttestet is találtak.
A Niagara amerikai ágában öt hónapig csak csordogált a víz, ami miatt rengeteg látogató elmaradt, és érezhetően csökkentek a turizmusból származó bevételek. Volt ugyan vagy százezer ember, aki direkt azért ment oda, hogy vízesés helyett a 30 méter magas csupasz sziklafalakat nézzen, de miután az elrekesztés híre szárnyra kapott, sokan azt hitték, hogy a kanadai ágban sem látható a vízesés:
A mérnökök végül a sziklatörmelékhez sem nyúltak érdemben. Repedésekbe juttatott, a víz áramlási útvonalát jelző festékekkel, kőzetminták vételezésével és statikai mérésekkel arra jutottak, hogy a lezuhant és feltornyosult kőtörmelék az, ami megtámasztja a vízesés falát, és ha ezeket a halmokat eltávolítanák, azzal csak még több sziklaanyag beomlását érnék el. Persze a 26 millió dollárosra becsült költségek is eltántoríthatták őket. Amíg nem folyt a víz, addig viszont megpróbálták stabilizálni a falat cementtel, kapcsokkal, csavarokkal, különböző előfeszített elemekkel több sziklát egymáshoz is rögzítettek. Ez a beavatkozás eddig hatásos is volt, 1969 óta nem zuhantak le nagyobb sziklák.
Ezzel együtt hosszú távon esélytelen, hogy megmaradjon a Niagara-vízesés ideálképe, ha az ember nem próbálja meg konzerválni, hamar lepusztul, nagyjából 15 ezer év múlva pedig a mérnöki beavatkozásokkal sem érdemes próbálkozni. Úgy tartják, a vízesés pereme ekkora érheti el azt a puha palából álló folyómedret, amit pillanatok alatt lebont.
(Források: History.com | Slate | Niagara Frontier | Smithsonianmag)
