A kriminológiában valaha népszerű volt a törött ablakok elmélete, vagyis hogy azokon a városrészeken, ahol sok a betört ablak, az épületek állapota leromlott, ott több bűncselekményt is követnek el. Hogy ez tényleg így van-e, az máig komoly társadalomtudományi vita tárgya. Az viszont biztos, hogy a New York-i olasz maffia az 1980-as években, amikor a törött ablakok elmélete a legnépszerűbb volt, hülyére kereste magát az ablakok cseréjén. Ehhez csak egy könnyen kontrollálható piacra, befolyásos barátokra, na meg némi erőszakos fenyegetésre volt szükség. Nem volt túl nehéz elmagyarázni a kétkedőknek, hogy amivel egy ablakot be lehet törni, az egy térdkalács vagy egy koponyacsont ellen is hatásos.
Aztán, mint egy igazi Scorsese-gengszterfilmben, minden összeomlott, a résztvevők közül pedig volt aki börtönben, volt aki holtan végezte.
Bár a gengszterfilmek általában a, mondjuk úgy, szexibb bűncselekményekre, például illegális szerencsejátékra, drog- és alkoholcsempészetre, vagy látványos betörésekre szoktak fókuszálni, a szervezett bűnözés az ennél sokkal hétköznapibb iparágakba is beszivárgott. Sőt, itt lehet(ett) az igazán nagy pénzt csinálni. Az olasz-amerikai maffia híres volt arról, hogy a szakszervezetekbe beépülve egy sor iparágat kontrollált az építőiparon át a textiliparig, vendéglátásig és a fuvarozásig. Általában olyan célpontokat választottak, ahol nincs szükség magasan képzett munkaerőre, nagy a verseny a cégek között, és erősek a szakszervezetek. Ez utóbbi az 1900-as évek közepén sokkal könnyebb volt, mint mondjuk most, hiszen akkoriban az amerikai dolgozók közel 30 százaléka szakszervezeti tag volt, míg ma ez az arány már csak nagyjából 10 százalék. A maffia rájött, hogy ha be tudnak férkőzni a szakszervezetekbe, pénzt ígérve azok vezetőinek, vagy éppen megzsarolva őket, akkor a szakszervezetet fenyegetésként használva zsarolni tudják a cégeket is, hogy adózzanak a bűnözőknek.
Tony Soprano, a Maffiózók tévésorozat fiktív főszereplője hivatalosan szemétszállításban utazott, de az olyan, valódi gengszterek, mint ennek a történetnek a főszereplői, Peter Savino, Venero „Tojás Benny” Mangano, Vittorio „Kicsi Vic” Amuso vagy Vincent „az Áll” Gigante viszont inkább az építőiparra, azon belül is a nyílászárócsere-szektorra fókuszáltak. A buliban az öt hírhedt New York-i családból négy benne volt, bár talán a Lucchese-família volt a legközelebb a tűzhöz. Igaz, végül a Genovese-család egyik tagja vált besúgóvá és buktatta le az egész hálózatot.
A Luchesse-család szoros viszonyt épített ki az építőipari acélmunkások 580-as számú szakszervezetével, ez a szakszervezet pedig többek között a New York Housing Authority, vagyis New York város lakhatási hatóságának épületein is dolgozott. Ezt az ügynökséget az 1930-as években hozták létre, hogy megfizethető bérlakásokat biztosítson a város szegényebb lakóinak, így ez építette a város zűrösebb részeinek később hírhedté vált lakótelepeit. Ezeknek a házaknak a karbantartására, például az ablakok cseréjére az ügynökségnél kellett pályázni a cégeknek, az ablakcseréket végző munkások jó része pedig az 580-as szakszervezet tagja volt. New York öt nagyobb városrészében több mint 300 ilyen lakótelep épült, és ezeken több mint 350 ezer ember élt, vagyis rengeteg épületről, lakásról és ablakról volt szó.
A maffia egyszerűen megkereste az ablakcserére pályázó cégeket, és értésükre adta, hogy ablakonként 1, később 2 dollárt ki kellene csengetni nekik, különben nagyon nehéz lesz beszerelni azokat az ablakokat.
Hogy miért? Mert ha a cég nem fizet, akkor a szakszervezeti dolgozók lelassítják a munkát, sztrájkba lépnek és ezzel tönkreteszik a céget. Legvégső esetben pedig a gengszterek még beszerelés előtt összetörik a cég ablakait, vagy opcionálisan a cégvezetők családtagjainak végtagjait. Hogy ez utóbbi fenyegetés mennyire volt komoly, arról talán eleget elárul, hogy az ablakbiznisz egyik kulcsszereplője, Anthony Casso, a Luchesse család alfőnöke a „Gázcső” becenéven volt ismert.
A szakszervezeti „nyomásgyakorláson”, korrupción és fenyegetésen keresztül a maffia idővel azt is meg tudta határozni, hogy melyik cég nyerje el a lakásügynökség szerződéseit, így az a cég, ami nem fizetett ablakadót a maffiának, hozzá sem szagolhatott az üzlethez. Az ablakbiznisz 1978-ban indult, és
1990-re az ügyészség szerint 150 millió dollár értékű ablakcsere-szerződésből szedett sápot az öt maffiacsalád, ami a lakásügynökség szerződéseinek a 75 százalékát jelentette.
Az üzlet több mint tíz évig remekül működött, de egyszer minden véget ér. Az ablakmaffia esetében a végjáték akkor kezdődött, amikor az FBI elkapta Peter Savinót. Pete a Genovese-család embereként annyira benne volt az ablaküzletben, hogy tagja volt az 580-as szakszervezetnek és Arista Windows néven saját céget is alapított – ami természetesen sorra nyerte el az ablakcsere-szerződéseket. Savino olyan sok pénzt keresett a családnak, hogy elnyerte a keresztapa, Vincent „az Áll” Gigante bizalmát, aki a szárnyai alá vette a fiatal gengsztert (aki később a bíróságon azt mondta, amikor először találkozott Gigante-val, rettegett, mert azt hitte, le fogják lőni).
Savino nem csak az építőiparral és a szakszervezeti ügyekkel foglalkozott. Az FBI-nak bizonyítéka volt arról, hogy a gengszter hat ember meggyilkolásában is részt vett, sőt, két áldozatot Savino williamsburgi ablakgyártó üzemének területén hantoltak el. Mindezt az információt meg is osztották vele a nyomozók, de azt is mondták, hogy nem kell élete végéig börtönben ülnie, ha segít elkapni a főnökét, és a többi maffiavezért, akik az ablakcsereüzletben érintettek.
Savino beleegyezett, hogy lehallgató készüléket hord, amikor Gigante-val találkozik, és az így gyűjtött információk alapján a New York-i ügyészség 1990-ben 10 embert állított bíróság elé, köztük a Luchesse, a Genovese, a Gambino és a Colombo családok magas rangú vezetőit és az 580-as szakszervezet tagjait. A gyanúsítottak között volt
- egy keresztapa (Victor Amuso, a Luchesse család vezetője)
- két alfőnök (Venero Magnano, a Genovese család és Benedetto Aloi, a Colombo család második embere)
- és Peter Gotti, a hírhedt John Gotti, a Gambino család fejének testvére.
Vincent Gigante csak azért nem volt a vádlottak között, mert szó szerint hülyének tettette magát, ezzel pedig hülyére vette az ügyészeket, akik mentális állapotára hivatkozva nem rángatták őt is az esküdtek elé. Hogy mit jelent az, hogy hülyének tettette magát? Például rendszeresen bóklászott Greenwich Village-i háza körül pizsamában, miközben magában motyogott, amikor pedig a rendőrök jöttek letartóztatni, a zuhany alatt állt, a feje fölött egy esernyőt tartva.
Az ügyész elmondta az esküdteknek, hogy Savino nem egy olyan figura, akit nagyon kedvelni fognak, de akinek rengeteg információja van a korrupt ablakcserebizniszről és az abból húzott védelmi pénzekről. Savino például olyan szórakoztató részleteket osztott meg, mint hogy ha egy cég nem akarta kifizetni a kezdetben ablakonként 1, később 2 dolláros maffiaadót, a szakszervezet direkt olyan dolgozókat küldött az építkezésre, akikről mindenki tudta, hogy teljesen hasznavehetetlen alkoholisták, és leginkább csak arra jók, hogy akadályozzák a munkát. Vagy hogy egyszer Savino és egyik társa géppuskával tört be egy ablakgyártó cég telephelyére és lőtt szét 200, már teherautóra pakolt ablakot, mert a cég vezetője egy másik gengszternek kezdett kenőpénzt fizetni. A maffia nem értékelte nagyra Savino történeteit, legalábbis a felesége autója alatt talált bombáról erre lehetett következtetni.
A vádnak más fontos tanúi is voltak, például „dagadt” Peter Chiodo (aki becenevét onnan kapta, hogy egyes beszámolók szerint 180, mások szerint 230 kilót nyomott), akinek az volt a dolga, hogy menedzselje kapcsolatot és a kenőpénzek áramlását a Luchesse-klán és az 580-as szakszervezet között. Így az is az ő dolga volt – vallotta be az esküdteknek – hogy amikor a maffia attól tartott, hogy a szakszervezet egyik vezetője, John Morrissey köpni fog az FBI-nak, elcsalja őt New Jerseybe, ahol végeztek vele.
Savino, Chiodo és a többi tanú összességében nem volt annyira meggyőző, mint azt az ügyészség remélte, a New York Timesnak akkor nyilatkozó egyik esküdt azt mondta, a vád tanúi szerinte végighazudták az egész eljárást. A per végére csak nyolc vádlott maradt, közülük végül csak három embert, a két alfőnököt és a Colombo-család egyik gengszterét találták bűnösnek. Az akkor 58 éves Aloi 16, a 71 éves Mangano pedig 15 évet kapott, és mindkettőjükre 100 ezer dolláros pénzbüntetést szabtak ki, ami ahhoz képest, hogy a maffia tízmilliókat keresett az ablakokon, nem nagy összeg.
Savino ennek ellenére visszatért a tanúk padjára, 1997-ben ugyanis Vincent Gigante-t is bíróság elé állították, miután a hatóságok rájöttek, hogy a bolondját járatja velük. Végül az ablakos ügy és sok más bűntett miatt rács mögött végezte és 2005-ben a börtönben halt meg.
