2024. augusztus 24. – 12:31
2003 turbulens év volt az amerikai politikában. A Bush-adminisztráció a 2001. szeptember 11-i terrortámadások után bőszen tervezgette Irak megtámadását, katonai törekvéseikhez pedig nemzetközi támogatást próbáltak szerezni, ehhez a NATO-szövetségeseik táborából kerestek partnereket. Ebből született meg a „coalition of the willing”, vagyis a hajlandók koalíciója: a kifejezést azokra az országokra használták, amelyek a Kuvaitban állomásozó Egyesült Államok oldalán hajlandók voltak hadba szállni a közel-keleti állam ellen.
Bár a britek beszálltak 26 ezer katonával és tengerészgyalogossal, sok szövetséges ország csak az invázió után csatlakozott (köztük Magyarország is). Mint a Mental Floss tényellenőrző cikke is említi, a haditervet számos ország kormánya ellenezte, az egyik leghangosabb kritikus közülük is Franciaország volt.
„Ahogy a kezdetektől fogva hangsúlyoztuk, nem fogunk csatlakozni olyan katonai beavatkozáshoz, amelynek nincs nemzetközi támogatása. Úgy gondoljuk, hogy egy katonai beavatkozás lenne a legrosszabb megoldás” – nyilatkozta 2003 januárjában Dominique de Villepin akkori francia külügyminiszter. A második világháborúban a normandiai partraszállás után az amerikaiak által felszabadított franciák tehát kihátráltak, az Egyesült Államok pedig eléggé berágott.
Olyannyira, hogy mérgükben még az egyik nem hivatalos nemzeti ételüket is átnevezték (ami eredetileg nem is tőlük származik).
Annak ellenére, hogy az amerikai kormány nem talált tömegpusztító fegyvereket Irakban, 2003. március 20-án megkezdődött a 2011-ig elhúzódó háború a két ország között, a franciák visszatáncolását pedig nem felejtették el a republikánusok. Az invázió előtt egy héttel megjelent egy felhívás a Capitoliumtól délre található Longworth House (az Egyesült Államok képviselőháza által használt öt irodaház egyike) étkezőjében, ezen az állt, hogy mától az összes irodában „freedom fries”-t azaz szabadságkrumplit szolgálnak fel az ott dolgozóknak és a vendégeknek a hagyományos sült krumpli, azaz french fries (francia krumpli) helyett.
Az ötlettel Bob Ney, egy ohiói republikánus állt elő, aki a képviselőház közigazgatási bizottságának elnöke is volt, az általa irányított stáb így többek közt a Capitolium működéséért és egyes szolgáltatásaiért is felelt, ami az étkeztetési rendszerre is kiterjedt. Ney elrendelte, hogy a „francia” szót minden étlapról távolítsák el, így lett egy rövid időre
a french fries néven ismert hasábburgonyából freedom fries, azaz szabadságkrumpli, az itthon bundás kenyér néven elterjedt french toast pedig freedom toast, vagyis szabadságpirítós lett.
„Ez az akció egy apró, de szimbolikus jelzés arra, hogy a Capitol Hillen kifejezzük a erős elégedetlenségünket úgynevezett szövetségesünk, Franciaország cselekedeteivel kapcsolatban” – idézte a CNN Neyt, akinek egyébként francia felmenői vannak, és folyékonyan beszéli is a nyelvet. Mint a New York Times akkoriban írta, a rendelkezés egyoldalú volt, még szavazni sem kellett róla, az étlapon egyik napról a másikra freedom fries szerepelt french fries helyett.
Egy rövid közvélemény-kutatást is tartottak arról, hogy a menza vendégei miképp vélekednek a franciákról, az eredmény szerint a megkérdezettek vagy semlegesek, vagy franciaellenesek voltak, de kevesen támogatták az európai államot.
A freedom fries eredeti ötletgazdája egy észak-karolinai republikánus képviselő, Walter B. Jones volt, aki egy levélben közölte a tervét Neyjel, aki végül keresztül is nyomta az intézkedést. A két képviselő aztán együtt jelent meg a nagy bejelentést taglaló sajtótájékoztatón és közösen adták áldásukat a szabadságkrumplira.
Jones – akit nagyon felbőszített a franciák ellenállása – elárulta, hogy őt az államában található, Beaufort városkában működő Cubbie’s nevű kifőzde patrióta szellemű tulaja, Neal Rowland inspirálta, aki már előttük döntött a névváltoztatásról, ezzel odaszúrva a franciáknak. Rowland a New York Timesnak elmondta, hogy azután váltott a freedom fries névre, hogy egy helyi történelemtanár emlékeztette, hogy az első világháború alatt a németellenes érzelmek arra késztették az amerikaiakat, hogy a savanyú káposztát szabadságkáposztának nevezzék (sauerkrautból liberty cabbage).
„Lematricáztuk a »french« szót, és kitettünk pár posztert a névváltozásról a kirakatba – mondta Rowland. – Nem sokkal ezután Londonból, Írországból, Ausztráliából és több amerikai államból is hívogatni kezdtek minket.” Rowlandet a Fox News is megkereste, a tulajdonos így nyilatkozott nekik a gazdaságilag nyereséges döntésről:
„Mivel a franciák meghátrálnak, be kell tiltani mindent, ami francia. A hasábburgonya-eladásaink nagyon megugrottak. Az emberek azt mondják, hogy a szabadság soha nem volt még ilyen jó ízű.”
Radikális véleményével egyébként nem volt egyedül. Mint a korabeli archív cikkek is említik, sok dühös amerikai tudatosan bojkottálta a francia ételeket és termékeket, nem vettek például sajtot és vörösbort. A francia székhelyű, francia termékeket terjesztő Fromage.com sajtcég 15 százalékos bevételcsökkenésről számolt be 2003 telén. Voltak olyan amerikai éttermek, amelyek célzottan levették az étlapjukról a francia borokat. 2003 első negyedévében 15 százalékkal kevesebb amerikai töltötte a szabadságát Franciaországban, mint az előző év azonos időszakában.
Rowland ma már nem üzemelő étterme és az általuk átkeresztelt krumpli kapott publicitást, a valódi szabadságkrumpli-hullám viszont csak azután indult el, hogy a felsőbb döntés megszületett a Capitoliumban. Ennek hatására szolidaritásból egyre több étteremben kezdtek átnevezett hasábkrumplit árulni Amerika-szerte.
A döntésnek óriási visszhangja lett a sajtóban, az amerikai politikában és a közéletben is. Többen bírálták nyilvánosan, köztük a francia kultúráért rajongó Woody Allen. Erről 2003-ban az MTI is közzétett egy hírt:
„Az utóbbi időben sok vita volt a két ország között. Remélem, hogy ezt most mindkét részről félreteszik, és újra ki tudják bontakoztatni nagyszerű barátságukat” – mondta a rendező a Szeressünk újra egymásba című videóban, amely a francia idegenforgalmi hivatal megrendelésére készült 2003 tavaszán, azután, hogy kevesebb amerikai választotta úti célként Franciaországot. A propagandaszagú kisfilmben (melyhez Allen New Yorkban vett fel egy köszöntő videót) Wynton Marsalis zenész és egy New York-i tűzoltó is szerepelt, a filmes pedig külön hangsúlyozta benne, hogy „a french friest nem hajlandó freedom friesnak hívni”.
„Nem szerepel a teendőim listáján, hogy a kongresszust még ostobább színben tüntessük fel, mint amilyennek amúgy is látszik – reagált Barney Frank massachusettsi demokrata képviselő a krumplidilemmára még azelőtt, hogy az Egyesült Államok inváziót indított volna Irak ellen. – Itt lóg a levegőben egy potenciális háború. Sok vita folyik arról, hogy a kongresszus aktívan részt vesz-e a külpolitikában. Az már önmagában elég rossz, hogy nem tudunk semmit tenni, de úgy gondolom, hogy az önkarikatúra a lehető legrosszabb elem, amivel az átgondolt vitát helyettesíteni próbáljuk.”
A névváltoztatással még a menza egyes dolgozói sem voltak megelégedve, az egyikük például nevetségesnek nevezte a döntést a CNN-nek. A New York Times megszólított egy francia diplomatát is, aki nemes egyszerűséggel így reagált: „Őszintén nem tudom, hogy érdemes-e egyáltalán kommentálni ezt az ügyet. Ezekben a napokban nagyon fontos témákról kell döntenünk.
Háború és béke, élet és halál kérdéseivel foglalkozunk, nem a krumplival.”
A diplomata zárásképp cinikusan megjegyezte, hogy a french fries, bár a nevében francia, igazából Belgiumból származik.
Bob Ney 2006-ban távozott kongresszusi posztjáról, mivel összefüggésbe hozták a Jack Abramoff-féle korrupciós botránnyal, ami miatt 30 hónap börtönbüntetésre is ítélték. A Capitolium és a hozzá kapcsolódó irodák étlapjai idővel megváltoztak, a politikailag nagyot bukó Neynek pedig elvesztette az irányítást a kongresszusi menza felett, így a french fries hamar visszaszerezhette a trónját. Franciaország a továbbiakban sem lépett be a háborúba, és a konfliktus végéig független maradt, az Egyesült Államok pedig még további öt hosszú évig harcolt Irakban, aminek következményeit azóta is szenvedi a társadalom.
