1934. június 30-án reggel Adolf Hitler két fegyveres kíséretében berontott a Bad Wiessee-i Hanselbauer szálloda 7-es számú szobájába. Öltözékének gyakori kiegészítőjével, egy kutyakorbáccsal a kezében rámutatott a szobában ébredező Ernst Röhmre, és elkiáltotta magát: „Röhm, le vagy tartóztatva!” Röhm, a Sturmabteilung (SA) nevű paramilitáris náci szervezet vezetője előző este a társaival szórakozott a hotelben. Talán fel sem fogta egészen a szavak jelentését, csak annyit válaszolt: „Heil, mein Führer.” Hitler ezután kiviharzott a szobából, Röhm pedig másnap délutánra halott volt.
Hitler sofőrje, Erich Kempka visszaemlékezése szerint így kezdődött kilencven évvel ezelőtt az a háromnapos leszámolássorozat, amire az utókor gyakran hosszú kések éjszakájaként emlékezik. Röhm sorsa azért is érdekes, mert hosszú ideig Hitler nagyon jó barátja volt, ő volt az egyetlen, aki tegezhette és keresztnevén szólíthatta a Führert. Halála és a leszámolásban meggyilkoltak végzete egyértelmű üzenet volt mindenkinek: Hitler kíméletlenül eltakarít bárkit, aki az útjába kerül.
Barátból ellenség, ellenségből barát
Röhm és Hitler az 1910-es évek végén találkoztak először, és mindketten ott voltak, amikor a német munkáspárt a nemzetiszocialista NSDAP-vé, vagyis a náci párttá alakult (a náci szó a Nationalsozialist, azaz a nemzetiszocialista rövidítése). Harcostársak voltak 1923 novemberében is, amikor a nácik a müncheni sörpuccsal megpróbálták magukhoz ragadni a hatalmat. A puccskísérlet kudarccal végződött, vezetőinek nagy részét letartóztatták. Később a bíróságokon a tett súlyához képest enyhe ítéletek születtek, Hitler például a hazaárulásért kiszabható minimumot kapta, öt évet, amiből összesen tizenhárom hónapot töltött le (ezalatt kezdte el írni a Mein Kampfot).
Röhm csak felfüggesztett börtönbüntetést kapott, ezért egy fedőszervezetben részben ő vitte tovább a pártot. Nem sokkal azután, hogy Hitler szabadult, bekövetkezett az első komoly törés a kapcsolatukban. Ideológiai és szervezetépítési kérdésekben nem értettek egyet, és vitájuk odáig fajult, hogy Röhm kilépett a pártból. 1928-ban Bolíviába ment katonai tanácsadónak, de onnan 1931-ben Hitler kérésére hazatért, és miután a Führer megtette őt az SA vezetőjének, úgy tűnt, megint stabil a barátságuk.
A következő években az NSDAP nagyon megerősödött. A világgazdasági válság alatt az első világháború után megalakult weimari köztársaság is krízisbe került. A szélsőséges eszmék egyre több követőre találtak, az emberek mind kevésbé bíztak a konzervatív vezetésű kormányokban. Ez oda vezetett, hogy a köztársaság elnöke, Paul von Hindenburg polgárháborútól tartva 1933 januárjában kancellárrá nevezte ki Hitlert.
A prominens konzervatív politikusok abban reménykedtek, hogy majd befolyásolhatják Hitlert, de hamar be kellett látniuk, hogy alaptalan ez a remény. Egy hónap múlva egy magányos merénylő felgyújtotta a Reichstagot, a nácik pedig arra használták fel az esetet, hogy megszilárdítsák hatalmukat, és leszámoljanak a kommunistákkal. Hitler még abban az évben kikényszerített egy előrehozott választást, amit az NSDAP nagy fölénnyel megnyert.
A túl nagyra nőtt magánhadsereg
A nácik felemelkedésében a Sturmabteilungnak is nagy szerepe volt. Az SA megzavarta más pártok gyűléseit, később utcai harcokat vívott az NSDAP politikai ellenfeleivel, és egyre nyíltabb erőszakkal félemlítette meg a nácik riválisait. 1934-re Röhm vezetése alatt az SA létszáma már elérte a négymilliót, de a szervezet sokak szemében szálka volt. Terrorjuk, rossz hatásuk a közbiztonságra zavarta a társadalom jelentős részét, a hivatalos birodalmi hadsereg, a Reichswehr vezetőinek pedig nem tetszett, hogy az ország legnagyobb fegyveres testülete a nácik nagy és durva magánmilíciája.
Márpedig Hitlernek fontos volt a hadsereg támogatása, ezért hajlott volna az SA-val kapcsolatban valamiféle konszolidációra. Röhm viszont radikálisabb lépéseket szorgalmazott. A nácik programja tele volt hangzatos szocialista ígéretekkel, amik az SA-ba is sok új tagot hoztak. Röhm úgy gondolta, ezeket az ígéreteket teljesíteni kell, akár erőszakos módon, és úgy vélte, hogy egy „második forradalomra” lenne szükség. Ezzel kivívta a Hitlert támogató mágnások haragját.
De Röhmnek személyesen is nagy ambíciói voltak, emiatt az NSDAP-n belül sok ellenfele volt, egyebek közt Göring, Goebbels, Heydrich vagy az SS-t vezető Himmler. Hitler is egyre terhesebbnek érezte barátja hatalmi törekvéseit, akárcsak homoszexualitását, amiből Röhm egyáltalán nem csinált titkot. 1933 őszétől Röhm többször javasolt egy számára kedvező haderőreformot – gyakorlatilag azt, hogy a Reichswehr olvadjon bele az SA-ba, és az SA legyen az ország hadserege. Ő maga hadügyminiszter szeretett volna lenni. A Reichswehr vezetői ezzel szemben az SA tevékenységének korlátozását, létszámának csökkentését követelték.
Röhm lojális volt Hitlerhez, és 1934 februárjában a Führer nyomására aláírt egy szerződést, amiben lemondott arról, hogy az SA hadsereggé váljon. De nyilatkozataiban továbbra is saját nézeteit hangoztatta, a sajtóban pedig hosszú vitába bonyolódott Hitler helyettesével, Rudolf Hess-szel. Eközben Röhm pártbeli ellenfelei azzal riogatták a Führert, hogy Röhm francia támogatással meg akarja puccsolni őt. Ez nem volt igaz, de a történtek miatt – és mert saját érdekei is úgy kívánták – a Führer elhatározta, hogy megoldja az SA-kérdést. És úgy oldja meg, ahogy egyébként az SA szokta megoldani a problémákat: erőszakkal.
A titkosszolgálatok már tavasszal elkezdtek bizonyítékokat gyűjteni az SA vezetői ellen, májusra pedig összeállt a likvidálandók listája, amit június végéig még többször megváltoztattak. A listára nemcsak Röhm és emberei kerültek fel, hanem Hitler egyéb politikai riválisai is. Például a korábbi kancellár, Kurt von Schleicher, aki nyíltan kritizálta az NSDAP kormányát. Vagy Gregor Strasser, aki egykor a náci párt alapítói között volt, de a baloldal felé húzó frakciójával szembehelyezkedett Hitlerrel, 1932-ben pedig a pártból is kilépett. De a strasseristák mellett a halállistán szerepelt Gustav von Kahr is, akinek kulcsszerepe volt a sörpuccs leverésében. Hitlert érzékenyen érintette az is, hogy Franz von Papen kancellárhelyettes június 17-én Marburgban beszédet tartott, amiben a teljhatalom kiépítésének leállítását követelte a Führertől – ez sem maradhatott megtorlatlanul.
A készülő tisztogatásról nemcsak a nácik tudtak, a Reichswehr több tagját is beavatták a tervbe, a hadsereg pedig támogatásáról biztosította az SA-ellenes akciót. Ugyanakkor a hadsereg révén kiszivárgott, hogy mi készül, és több érintettet figyelmeztettek – Schleichert is, aki azonban csak rossz viccnek gondolta az egészet. Egy másik korábbi kancellár, Heinrich Brüning nem vette félvállról a fenyegetést, és Hollandiába menekült – ez valószínűleg az életét mentette meg.
Ártatlanok is meghaltak
A Kolibri-akciónak is nevezett tisztogatást június 30-ra tűzték ki, Hitler erre a napra tárgyalás ürügyével összehívatta az SA vezérkarát egy bajor üdülővárosba, Bad Wiessee-be. A Sturmabteilung több vezetője meg is jelent ott, sokan előző esti mulatozással készültek a másnapi találkozóra.
Hitler Münchenben kezdte meg a műveletet: hajnalban saját kezűleg lefokozott két SA-parancsnokot, akiket ezután letartóztattak, délután pedig mindkettőt kivégezték. A Führer a bajor fővárosból Bad Wiessee-be ment, ahol letartóztatta Röhmöt, és az SA vezérkarát is begyűjthette. Ezután kiadta a jelszót („kolibri”), amivel országszerte megkezdődtek a letartóztatások és tárgyalás nélküli kivégzések. A gyilkosságokat többnyire az SS és a Gestapo különítményei végezték el a hadsereg által biztosított fegyverekkel.
Július 2-ig az SS-kommandók legalább 85 embert öltek meg, de egyes becslések szerint 150-200 között is lehet a meggyilkoltak száma. További körülbelül ezer ellenzékit vetettek börtönbe, például Konrad Adenauert, a Porosz Államtanács korábbi elnökét is. Őt végül pár nap után elengedték, és a háború után az NSZK első kancellárja lett.
Az SA vezérkarából szinte mindenkit kivégeztek. Megölték Strassert és több követőjét, ahogy Kahrt is. Kurt von Schleichert a feleségével együtt végezték ki, a lányuk szeme láttára. Papenhez nem mertek nyúlni, de a környezetéből több embert meggyilkoltak, például a titkárát és a beszédíróját, aki a marburgi beszédet is fogalmazta. A kancellárhelyettest néhány napra letartóztatták, ezután már nem merte kritizálni az épülő diktatúrát. A mészárlásnak ártatlan áldozatai is voltak, például Willie Schmid zenekritikus, akit összetévesztettek egy hasonló nevű SA-parancsnokkal.
Röhmöt július 1-jén kora délután kereste fel a cellájában két SS-tiszt, és töltött fegyvert adtak neki, tolmácsolva a Führer parancsát: az egykori jóbarátnak tíz percen belül végeznie kell magával. Röhm ezt nem tette meg, ezután a két tiszt (vagy csak egyikük, nem egységesek a források) agyonlőtte őt.
Utólag törvénnyel igazolták
Az akció után megsemmisítettek szinte minden dokumentumot, ami a Kolibri-művelet szervezésére utalt, Goebbels propagandaminiszter vezetésével pedig országos kampány indult a tisztogatás megmagyarázására. Az áldozatokat árulónak kiáltották ki, Röhmöt és Schleichert puccs szervezésével vádolták. Hitler – akinek akkor már törvényhozási joga is volt – az akció után egy nappal, július 3-án kiadta az államvédelmi törvényt, amiben jogszerűnek minősítette a történteket.
Miközben nyilvánosan elítélték a kivégzetteket, a hozzátartozók egy része éves járadékot kapott az államtól. A hadseregben negatív visszhangokat keltett két tábornok kivégzése, őket később titokban rehabilitálták. De pozitív reakciók is voltak bőven a Reichswehrben és a politikusok között is, bár kétséges, hogy ezek őszinték voltak, vagy a félelem szülte őket. Az SA vezetését átvette Viktor Lutze, akinek irányításával a szervezet betagozódott az SS alá. Az akkor már demencia jeleit mutató Hindenburg elnök gratulált Hitlernek, amiért elejét vette egy államcsínynek. Hindenburg nem sokkal ezután, augusztus 2-án meghalt, ezt követően a Führerhez került az elnöki jogkör is.
Hitler július 13-án intézett beszédet a néphez, ebben személyesen vállalt felelősséget a tisztogatásért, és azt állította, hogy a nemzet sorsa forgott kockán, amikor parancsot adott az árulók kivégzésére. Arra is kitért, hogy meg kellett tisztítani a pártot a homoszexuális fertőtől. „Mindenkinek tudnia kell a jövőben, hogy ha kezét ütésre emeli az állam ellen, sorsa a biztos halál” – zárta beszédét, ami egyértelmű figyelmeztetés volt mindenkinek, aki kicsit is nem értett egyet az NSDAP eszmeiségével és céljaival. Hitler leszámolt a belső ellenségeivel, elkezdhetett lépéseket tervezni a külsők ellen.