Az ókori rómaiak szokásairól rengeteg legenda kering, egy részüknek semmi valóságtartalma nincs (például annak, hogy a vomitóriumot használták arra, hogy hánytassák magukat a lakomák közben), de bőven van olyan is, amit a történészek többé-kevésbé elfogadott tényként kezelnek. Ebbe a kategóriába tartozik az is, hogy nagyon furcsa praktikákkal igyekeztek gyógyítani az epilepsziát: például gladiátorvér és emberi máj fogyasztásával.
Az epilepsziát már az ókorban is ismerték, annyira, hogy a neve is a görög epilambanein szóból származik, aminek a jelentése „megragadni, fogva tartani”. Már a Kr. e. 450-1500 közötti indiai orvoslás, a Kr. e. 2000-ben keletkezett babilóniai táblák és Hippokratész (Kr. e. 5. század) is komoly betegségnek tartották, és korrektül leírták az epilepsziás rohamok tüneteit.
Ahhoz képest, hogy az inkák koponyalékeléssel próbálták kiűzni az epilepszia szellemét, az ókori rómaiak elég humánus megoldást alkalmaztak: ők „csak” kannibalizmushoz folyamodtak. „A gladiátorok vérét úgy isszák az epilepsziások, mintha az élet leve lenne” – írta az idősebb Plinius. Mivel a gladiátorok jellemzően fiatal, erős, egészséges férfiak voltak, úgy gondolták, hogy ha valaki ezt az életerőt a halál pillanatában le tudja csapolni, a fiatalosság és erő egy része átszáll belé. Érdekes értelmezése az „az vagy, amit megeszel” mondásnak.
Az első és a hatodik század között több teológiai és orvosi író számolt be arról, hogy a rómaiak gladiátorvért és -májat használnak az epilepsziások kezelésére. A halott gladiátorok vérének csodás tulajdonságokkal való felruházása valószínűleg az etruszk temetkezési szertartásokból fakad. Bár ezek hatása a Római Köztársaság idejére elhalványult, a gladiátorok vérének mágikus felhasználása évszázadokon át folytatódott. Nemcsak az epilepsziások, egészséges emberek is fogyasztották, akik életerősebbé akartak válni.
A gladiátorharcok betiltása után, Kr. u. 400 körül hasonló szertartásos gyógyításokat végeztek kivégzett, főleg lefejezett férfiakkal. A kora újkori orvostudományi tankönyvekben, de még a 19. és a 20. század eleji népi irodalomban is jelentek meg alkalmi jelzések dokumentálják ennek az ősi mágikus gyakorlatnak a létezését egészen a modern időkig.
Mivel az epilepszia spontán is gyógyulhat, és a tünetei egyébként sem állnak fenn mindig, valószínűleg volt olyan alkalom, amikor ez a gyógymód „segített” a betegeken, így igazoltnak érezték a használatát.
Az ókori görögök kicsit másképpen közelítették meg az epilepszia gyógyítását. Idősebb Plinius szerint a betegségre éjszaka forrásból merített vizet kell olyan ember koponyájából inni, akit megöltek, de fontos kitétel, hogy a testét nem égették el.
Az, hogy a vérivás fennmaradt szokásként, orvosi és egészségügyi szempontok miatt, jól látszik abból is, hogy az angol Edward Browne még 1668-ban is megfigyelte: az emberek azért is vettek részt kivégzéseken, hogy összegyűjtsék az áldozatok vérét. Az 1600-as évek elején egy német orvos által javasolt gyógymód számos betegség kezelésére az volt, hogy 24 éves, vörös hajú elhunytak húsát szárította ki, miután borba, mirhába és aloe verába áztatta.
Az epilepszia a középkorban vált igazán félnivaló betegséggé: ördögi erőknek tulajdonították, ami sokáig nagyon rossz fényt vetett a betegekre. Az epilepsziásokat gyakran kirekesztették és börtönbe zárták, mágikus szertartásokkal, érvágással próbálták gyógyítani őket, talán mondanunk se kell, hogy mennyi sikerrel.
(Forrás: epilepszia.hu, Journal of the History of the Neurosciences, Medpage Today, Idősebb Plinius: Naturalis historia, Time)