2024. június 16. – 10:04
Tizenkét, fekete szmokingot és csokornyakkendőt viselő férfi vacsorázik együtt Washington városában. Az asztalon ezüstvillák, -kések, -kanalak és kristálypoharak sorakoznak, miközben a konyhából ínycsiklandó fogások érkeznek egymás után. Ezzel a képpel egy probléma van: ezek a férfiak az úgynevezett Poison Squad, azaz a Méregkommandó tagjai, akik önszántukból mérgezték magukat azért, hogy bebizonyítsák, milyen károsak egyes, élelmiszerekben megtalálható adalékanyagok, amelyek a 20. század Amerikájában váltak elterjedtté.
Az 1900-as években olyan szinten nem ellenőrizték az élelmiszerek előállítását az Egyesült Államokban, hogy a gyártók gátlás nélkül kevertek a liszthez krétaport, a kávéhoz fűrészport, de árultak olyan, csirkemellnek titulált húst is, amelynek a csirkéhez nem, ellenben minden más állathoz, pontosabban a belőlük megmaradt cafatokhoz volt inkább köze.
Ma már elképzelhetetlen, de akkortájt még nem léteztek azok a törvények, amelyek előírták, hogy az élelmiszerek csomagolásán kötelező feltüntetni, mit is tartalmaz az a tej, kenyér, üdítő vagy konzerv, amelyet az üzletekben árulnak. Pedig akkoriban nem szégyelltek olyan titkos összetevőket használni az ételek tartósításához, mint például a bórax vagy a formaldehid, amelyektől a hús hosszú idő elteltével is frissnek tűnik, ugyanakkor rettentő mérgezőek is.
Ekkor lépett a képbe Harvey Washington Wiley, az amerikai mezőgazdasági minisztérium vezető vegyésze, aki tizenkét önként jelentkező férfiból létrehozta a Méregkommandót. Wiley kísérletének résztvevői 1902-től kezdve öt éven keresztül reggelire, ebédre és vacsorára olyan fogásokat ettek, amelyeket a népszerűvé vált tartósítószerek egyikével fűszereztek meg. Az osztagnak még saját dalai, sőt szlogenje is volt – „Only the Brave Dare Eat The Fare”, amely lefordítva körülbelül úgy hangzik: „Csak a bátrak merik megenni az ételt.”
A kommandó tagjai a kísérlet ideje alatt a minisztérium washingtoni irodájának pincéjében étkeztek. Nem ehettek semmi mást, csak azt, amit egy bizonyos Perry nevű szakács készített el nekik, akit Wiley alkalmazott abból az ötezer dolláros támogatásból, amelyet a kormánytól kapott. A résztvevők nem tudták, hogy pontosan mit is tesznek le eléjük az asztalra – azaz mivel mérgezik épp a szervezetüket.
Mielőtt beléptek volna az osztagba, a tagoknak alá kellett írniuk egy joglemondó nyilatkozatot is, miszerint nem perelik be a kormányt, ha a kísérlet miatt egészségügyi problémájuk lesz. Valamint nem indíthatnak eljárást akkor sem, ha belehalnak abba, hogy mérgező szerekkel megspékelt almaszószon, zelleren, marhahúson és rizspudingon élnek hónapokon keresztül – bár ezen a ponton már amúgy sem sokat tehet az ember, akár jogában áll perelni, akár nem.
Nem lehetett bárki a kommandó tagja. Az illetőnek tökéletesen egészségesnek kellett lennie, és csak férfiak vehettek részt a nyíltan nőgyűlölő Wiley kísérletében, aki vadembereknek tartotta a nőket, mert ők szerinte nem rendelkeznek olyan agyi kapacitással, mint a férfiak.
A kísérleti alanyoknak minden héten át kellett esniük orvosi vizsgálatokon is. Rendszeresen mérték a súlyukat, a testhőmérsékletüket, ellenőrizték a pulzusukat, mintát vettek a székletükből, vizeletükből, izzadságukból, sőt még a hajukból is. Állítólag amikor az egyik kommandós engedély nélkül levágatta a haját, akkor a kutatás vezetői visszaküldték a fodrászszalonba, hogy azonnal szerezze vissza a lenyírt fürtjeit.
Wiley a közbeszédben a „tudomány mártírjaiként” ismertté vált csapatnak a kezdetekben bóraxos vajat és tejet szolgáltatott fel. Perry séf azonban észrevette, hogy a tartósítószer fémes íze miatt a vendégei kerülik a speciális összetevőt tartalmazó ételeket, italokat. Ezért egy idő után az önjelölt kísérleti nyulak bóraxtablettákat kaptak a fogások után. Így jutottak hozzá a napi adagjukhoz, amelyet az idő előrehaladtával szisztematikusan növeltek. Bár Wiley azt állította, hogy a kutatás során sosem estek túlzásokba, a bórax egy ponton már túl sok volt. 1903 májusában a kommandó több tagja is sztrájkolni kezdett, akiknek a vegyszer miatt állandóan fájt a gyomruk, a fejük, és étvágyuk sem volt.
Ennek ellenére Wiley-nek nem okozott gondot újabb önkénteseket találni, akiken tesztelhette többek között a formaldehid, valamint a réz-szulfát hatását. Ez utóbbi különösen aggasztó tüneteket produkált. A réz-szulfátot (ami egy ismert növényvédő szer) akkoriban arra használták például, hogy a konzerv kibontása után a borsó olyan szép, élénkzöld színű legyen, mintha most szedtük volna a veteményeskertben. Eközben a réz-szulfát fogyasztása olyan mellékhatásokkal járhat, mint hányinger, hányás, hasmenés, de okozhat máj-, vese- és agykárosodást is.
Wiley nem feltétlen szerette volna, ha a kutatása, főleg annak eredményei idő előtt napvilágot látnak. Az élelmiszeripari mágnások nem egyszer rágalmazták is őt, hisz nem igazán tetszett nekik, hogy a sajtó arról cikkezik, hogyan mérgezik az amerikai népet. Ugyanis miután a sajtó tudomást szerzett a Méregosztag létezéséről, a napilapok rendszeresen beszámoltak egy-egy „vacsorapartiról”, amelyet a fővárosi iroda alagsorában tartottak. Egy 1903-ban megjelent Los Angeles Times-cikk azt írta, ezeken az alkalmakon nem csinos pincérnők szolgálnak fel, hanem egy szemüveges tudós grasszál a teremben, kezében gusztusosnak tűnő fogásokkal, amelyekbe ki tudja, mit tettek bele. A médiának köszönhetően a Méregkommandó tagjai ünnepelt hősök lettek – bár az önkéntesek többségének neve máig ismeretlen.
Az öt év letelte után, 1907-ben Wiley-nek elég információ állt a rendelkezésére, hogy bebizonyítsa: az élelmiszerekbe pumpált adalékok komoly egészségügyi kockázatot jelentenek. Épp ideje volt, ugyanis az újságokban megjelent cikkek miatt az állampolgárok egyre inkább aggódtak. Nem tudták, mit szabad vásárolni, és mit nem. Annak ellenére, hogy Wiley nem hitt abban, hogy egy nő is képes arra, amire egy férfi, a tudós mégis összefogott az ország női szervezeteivel, amelyek a hírek hatására többször az utcára vonultak tüntetni, hogy felhívják az emberek figyelmét arra, mi is folyik a gyárakban, és követeljék az összetevők megfelelő kivizsgálását.
Végül Wiley és a női szervezetek közös munkája érte el azt, hogy az akkori amerikai elnök, Theodore Roosevelt és a kormánya 1906-ban elfogadja a tiszta élelmiszerekről és gyógyszerekről szóló törvényt (Pure Food and Drug Act), amely kezdetben még Wiley neve alatt futott. A törvény értelmében tilos „a mérgező élelmiszerek, gyógyszerek és szeszes italok gyártása, értékesítése vagy szállítása”, valamint minden, az Egyesült Államokban értékesített élelmiszer- vagy gyógyszertermék címkéjén fel kellett tüntetni az összes összetevőt.
Lényegében ez a munka alapozta meg az Egyesült Államok Élelmiszer- és Gyógyszerügyi Hivatalának (FDA) létrehozását, amelynek Wiley a vezetője is volt egy darabig – ezért is hivatkoznak rá az FDA atyjaként.
