1961-ben egy déli-sarki expedíció helikoptere repült át az Antarktisz egy különös tájegysége, a McMurdo-szárazvölgyek fölött. Ezeket a völgyeket ritkán fedi be hó, és az egyikben, a Wright-völgyben a helikopter pilótái furcsa jelenséget vettek észre: vízfelület csillant odalent. A sarkvidéki hidegben, ahol egy tónak rég be kellett volna fagynia. Így fedezték fel a Don Juan-tavat, ami éppen a két pilóta – Donald Rue és John Hickey – után kapta a nevét, és ami erősebb napjain a legsósabb állóvíz a Földön.
Pedig nagy a verseny: a Holt-tenger sótartalma például majdnem 34 százalék, de ezt is felülmúlja az etiópiai Gaet'ale-tó 40-43 százalékos sókoncentrációjával. A Don Juan-tónál viszont 44 százalék közeli sótartalmat is mértek, már amikor eljutottak oda a sarkkutatók. A tó ugyanis nehezen megközelíthető és védett területen van, így több különleges engedély is szükséges ahhoz, hogy bárki ott kempingezzen.
A tó egyébként sem lenne nagy turistaattrakció: amikor jól megduzzad, alig háromszáz méter hosszú és száz méter széles, a mélysége pedig akár a 30 centit is elérheti. De előfordul, hogy az átlagos mélysége csak 10 centiméter körüli, egyes részei pedig átmenetileg ki is száradnak. Szóval igazából inkább egy gigantikus pocsolya, mint rendes tó, de valahogy mindig újra megtelik, ami már önmagában fejtörést okoz a kutatóknak, akárcsak az elképesztő sótartalma. A tó vize egyébként ilyen sókoncentráció mellett jóval viszkózusabb és sűrűbb, mint a csapvíz, inkább híg szirupra emlékeztet.
Ráadásul nem is az étkezési sóban és a tengerekben is található nátrium-klorid okozza a tó sósságát, hanem a kalcium-klorid. A tó sótartalmának 95 százalékát ez az ásvány adja, amit egyébként szintén ismerhetünk a mindennapi életben, mert a téli útszórásra használt só nagy része is kalcium-kloridból áll. Jó jégmentesítő, mert a kalcium-klorid vízben oldódva alaposan leviszi az oldat fagyáspontját – ami meg is magyarázza, hogy a Don Juan-tó miért nem fagy be még mínusz 50 fokon sem.
A tó a felfedezése óta geokémiai rejtély. Az nyilvánvaló, hogy a magas sótartalomhoz hozzájárul a kalcium-klorid, ami könnyen képez a nátrium-kloridnál koncentráltabb oldatot, illetve a Wright-völgy extrém száraz környezete, ami miatt gyors a párolgás. De hogy a só és a víz honnan kerül a tóba, azt egészen pontosan a mai napig nem tudni.
Az első kutatócsoportok arra jutottak, hogy a só és a víz is mélyebb talajvízi rétegekből juthat a tómederbe. Egy 2013-as tanulmány ezt cáfolni próbálta és valószínűbbnek tartotta, hogy a víz sekélyebb területről kerül a mederbe, a sót pedig időszakos hóolvadások mossák a tóba, erre utalnak a tó környékén található vízfolyásnyomok is. Majd 2017-ben jött egy újabb tanulmány [pdf] a Washingtoni Egyetem kutatóitól, akik az ismert adatok alapján számítógépes modelleket készítettek a tó kémiai összetételéről. Az általuk kapott eredmények messze eltértek a 2013-as tanulmány hipotézisétől, de szinte teljesen összecsengtek a korábbi kutatások elméleteivel. 2018-ban részben ugyanez a kutatócsapat több hetet töltött a tónál, ahol mintákat vett és figyelte a tó környezetének változásait.
Ezek alapján ma az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy a tó alatt egy kiterjedt talajvízrendszer húzódik, ami talán más tavacskákat is táplál. Mivel a tó környékén vett talajminták rendkívül sósnak bizonyultak, feltehetőleg évezredek alatt nagy kalcium-klorid készletek alakultak ki a Wright-völgyben és a víz ezekből mossa a sót a tóba. De mindezt még megerősítésre vár és az sem tisztázott, hogy a vízfolyásnyomok hogyan kapcsolódnak a tó rendszeréhez. Az is elképzelhető, hogy a 2013-as tanulmány néhány részeredménye mégis érvényesnek bizonyul.
A Don Juan-tó nemcsak a furcsaságai miatt érdekes, hanem az elhelyezkedése miatt is. Az Antarktiszon található a Föld legnagyobb sivataga, a tó ennek egy különösen száraz – és persze hideg – részén található. A Marson szintén nagyon száraz és hideg körülmények uralkodnak, ezért a Wright-völgy a Földön azon helyek egyike, amik a leginkább hasonlítanak a marsi viszonyokra. Ráadásul a Marson is fényképeztek már vízfolyásnyomra emlékeztető képződményeket, ami még izgalmasabbá teszi a Don Juan-tó létezését. Nem csoda, hogy az utóbbi években a NASA is támogatta a tavat vizsgáló kutatásokat: azt remélik, hogy a tó hidrológiáját felderítve a Mars néhány titkához is közelebb jutnak majd.
