Az Atlanti- és a Csendes-óceánt összekötő Panama-csatorna az emberiség egyik lenyűgöző mérnöki teljesítménye, de ahhoz, hogy a teherhajósoknak ne kelljen feleslegesen megkerülniük Dél-Amerikát, több ezer ember fizetett az életével. Vannak olyan becslések, amelyek szerint a 77 kilométer hosszú csatorna kiásása közben 25 ezren vesztették életüket. Trópusi betegségek, rossz munkakörülmények, munkahelyi balesetek tizedelték meg a munkásokat, és olyan sok sérült volt, hogy a művégtaggyártók is megszedték magukat a projekten.
Közép-Amerikában csak egy keskeny földnyelv választja el egymástól az Atlanti- és a Csendes-óceánt, de mivel nem volt rajta vízi átjáró, a hajósok évszázadokig Dél-Amerika megkerülésével tudtak átjutni a másik oldalra. Egy csatornával rengeteg idő és pénz megspórolható lett volna, és azokat a kockázatos átkeléseket sem kellett volna bevállalniuk a hajósoknak, amelyeket a Magellán-szoros vagy a Horn-fok jelent.
A Szuezi-csatornát, amely a Földközi-tengert és a Vörös-tengert köti össze, és rövidebb utat nyitott az Indiai-óceánhoz is, 1869-ben adták át, a megvalósítását pedig a francia Lesseps de Ferdinandhoz kötik. Miután a franciák sikeresek voltak a csatornaépítésben, egy másik kontinensre irányult a figyelmük. A Panama-csatornát 1881-ben kezdték el kiásni, de már az elejétől kezdve számos nehézséggel voltak kénytelenek szembenézni. A tervezéskor rosszul mérték fel a környezeti viszonyokat, de több eseménnyel még ők sem számolhattak.
Panama trópusi ország, így adott a rendkívül sok csapadék és az elviselhetetlen meleg is. A nagyobb esők sárlavinákat okoztak, és élve temették el a munkásokat, de a villámárvizek építőgépeket is elragadtak vagy használhatatlanná tettek. Minderre jött rá egy földrengés és egy polgárháború, ami miatt tűzvész pusztította el Colón városát.
„Túl sok a víz, a sziklák rendkívül kemények, a talaj nagyon dombos, az éghajlat pedig halálos. Az ország szó szerint meg van mérgezve” – panaszkodott Adolphe Godin de Lépinay vezető francia mérnök.
Az időjárási sajátosságok mellett a trópusi betegségek is folyamatosan szedték az áldozataikat, a vérhas, a sárgaláz és a malária végzett rengeteg munkással. Becslések szerint a francia mérnökök háromnegyede meghalt az érkezése utáni három hónapon belül. Egy kanadai orvos becslése szerint az esős évszakban naponta harminc-negyven munkás halt meg.
A csatornaépítés az egész Karib-térséget megmozgatta, Jamaicáról, Barbadosról és Antiguáról is sok vendégmunkás érkezett, így közülük is sokan áldozatai lettek az építkezésnek. A projektben több mint ötven országból érkeztek munkások, sokan Olaszországból és Spanyolországból, de Kínából és Indiából is özönlött a munkaerő. A Panama-csatorna építésén egyszerre akár 40-50 ezren is dolgoztak, de a toborzáskor hallgattak a magas halandóságról. A legtöbben alacsony fizetésért, gyenge ellátmányért cserébe végezték a földmunkát naponta 10-12 órán át.
A franciák hét évig küszködtek a csatornaépítéssel, és nemcsak a környezeti tényezőkkel volt gondjuk, hanem a pénzügyiekkel is. A költségeket rosszul mérték fel, ideig-óráig kormányzati segítséggel még próbálták menteni a menthetőt, de aztán kénytelen volt csődöt jelenteni a csatornaépítő társaság. Eddigre az Egyesült Államok szerint betegségben vagy balesetben körülbelül húszezer munkás halt meg.
A projekt egy időre leállt, csak 1904-ben folytatták a torzó kiásását, de immár egy amerikai cég irányításával. Az új vállalkozónak is ugyanazokkal a nehézséggel kellett szembenéznie, a sárgaláz és a malária továbbra is jelen volt, százszámra végzett a munkásokkal. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államokból érkező mérnökök többsége menekülőre fogta. Némi javulást aztán az hozott, hogy William Crawford Gorgas, a projekt főorvosa harcot hirdetett a szúnyogok ellen. Ő tisztában volt vele, hogy nem a talaj rossz kigőzölgései okozzák a betegségeket, és nem is egymásra ragasztják a kórt az emberek, mint ahogy azt sokan tartották, hanem a rovarok terjesztik a kórokozókat. Gorgas elrendelte a munkások lakóhelyének fertőtlenítését, csatornázását, ugyanakkor a környéken található tócsákat, mocsarakat is kezelésbe vették, nyersolaj és kerozin keverékét permetezték beléjük, hogy megöljék a szúnyoglárvákat, de mocsarak lecsapolásába is belevágtak. A kampány sikeresnek bizonyult, a sárgaláz szinte teljesen visszaszorult. A malária még mindig jelen volt, de jóval kevesebben haltak bele ezután.
1909-ben már nem egy betegség volt a vezető halálok az építők körében, hanem a munkahelyi balesetek kerültek az élre. Ekkoriban jött az egyik legnehezebb munkafázis, a Culebra-hegységbe kellett vágni egy 13 kilométer hosszú csatornaszakaszt. A csatorna kivájásának egy részét robbantásokkal oldották meg, de a trópusi melegben nem egyszer spontán módon robbant fel a dinamit, és arra is akadt példa, hogy valamelyik munkagép gyújtotta be azt véletlenül, több tucat munkás halálát okozva.
Az ott dolgozók csak A pokol szurdoka néven emlegették a bevágást, amelyben mindennaposak voltak a sárlavinák, de munkagépek füstjétől és áramütéstől is többen meghaltak. A halálozásban bizarr okok is közrejátszottak, a dolgozók a malária ellen kinin szedésével védekezték, de ennek a szernek egyik mellékhatása a részleges süketség volt. Beszámolók szerint volt, aki emiatt lett vonatbaleset áldozata, egyszerűen nem hallotta meg a közeledő szerelvényt.
A munkálatok közben sokan súlyos sérüléseket is szenvedtek, gyakran inkább egy csatatérre emlékeztetett a Culebra-átvágás egy visszaemlékező munkás szerint. A kórházakban sok embert úgy mentettek meg, hogy levágták valamelyik végtagját. Az amputáció annyira gyakori volt, hogy az már a művégtaggyártók figyelmét is felkeltette. A cégek versenyeztek egymással, kizárólagosságot próbáltak meg kiharcolni a csatornaépítő társaságtól. Az egyik művégtagos, az A. A. Marks azzal dicsekedett, hogy Panama éghajlatához és körülményeihez passzoló vízálló karokat és lábakat gyárt, és ez az egyetlen olyan típus, amely megfelel az építkezésre visszatérő sérült munkások igényeinek. Velük végül le is szerződtek, és már juttatás gyanánt kaptak sérült dolgozók művégtagot. 1912-re a cég több mint kétszáz művégtagot szállított le.
Az Egyesült Államok nyilvántartása szerint 1904 és 1913 között 5855 csatornamunkás halt meg, de ha a munkálatok teljes időtartamát nézzük, a becslések ennél magasabb számokról, 25-27 ezer áldozatról szólnak.
(Felhasznált források: History.com | The Conversation)
