2024. január 24. – 04:28
Ha egyetlen példát kellene mondani arra, mi a legtipikusabb, klasszikus, régivágású burleszk humorforrás, valószínűleg mindenkinek a banánhéjon elcsúszás és az abból kiinduló óriási seggre esés jutna először eszébe. Nem véletlenül: a filmtörténet legkorábbi, fekete-fehér, és hang nélküli korszakában tényleg ez volt a tuti vígjátéki formula, Charlie Chaplintől Buster Keatonig minden korabeli sztár sűrűn használta, a közönség meg önfeledten röhögött a századik alkalommal is. Könnyű lenne ebből azt a következtetést levonni, hogy száz évvel ezelőtt igen primitív volt az emberek humorérzéke, de gondoljunk csak egy pillanatra mondjuk az Amerikai Pite-sorozatra, és beláthatjuk, hogy nincs itt azért űrkorszaki fejlődés. Ettől függetlenül viszont a kérdés ott van a levegőben: miért (volt) olyan vicces a banánhéjon pofára esés? Mikor lett az? Miért pont banán? És tényleg olyan csúszós?
Az utolsó kérdésre talán a legegyszerűbb válaszolni: a Mythbusters csapata kipróbálta, letesztelte, jó szokásához híven a végletekig túlzásba vitte, aztán arra jutott, hogy annyira azért nem.
A banán, mint a trópusi gyümölcsök többsége, a nyugati világban a pályafutását drága és ritka csemegeként, az arisztokrácia és a gazdagok asztalain kezdte. Amerikában az 1800-as évek elején mutatkozott be a banán, de csak a polgárháború után, a század második felében kezdték nagyobb mennyiségben – és olcsóbban – behozni a panamai ültetvényekről. Pár évtized kellett csak ahhoz, hogy nagyon elterjedtté és népszerűvé váljon: az 1910-es években már évi tíz kiló volt az amerikai átlagfogyasztás, és annyira olcsó volt, hogy a szegények gyümölcsének számított (érdekes, hogy ez a fogyasztási mennyiség nagyságrendileg azóta se változott, az elmúlt években 12-14 kiló között mozog).
A korabeli köztisztasági viszonyok nem igazán voltak felkészülve a sok millió banánnal járó sok millió banánhéjra, amit az amerikaiak rendszerint szanaszét dobáltak az utcákon, majd ott menetrend szerint rothadásnak is indultak. Ez látványban és szaghatásban sem volt épp kellemes, jöttek rá a legyek, patkányok és egyebek, közegészségügyileg is aggasztó volt, és az 1880-as évektől kezdve rendszeresen jelentek meg olyan hírek a sajtóban, hogy valaki elcsúszott egy banánhéjon és csúnyán összetörte magát.
A nagyvárosok több-kevesebb sikerrel próbáltak fellépni a banánhéjbűnözés ellen, ennek szép illusztrációja a New York Times cikke 1896-ból, „Háború a banánhéj ellen” címmel, ami arról szól, hogy a város rendőrkapitánya – nem más, mint a későbbi elnök Theodore Roosevelt – parancsba adta a rendőrségnek a banánhéj-eldobálók elleni szigorú fellépést. Akit ilyesmin kaptak, akár 5 dollár büntetést (ez akkoriban egy munkás kb. kétnapi bére volt), vagy tíznapnyi elzárást is kaphatott. Időnként szabályos médiapánik alakult ki a sajtó által alaposan felfújt banánhéjbalesetek nyomán.
Így jutunk el az 1910-es évekbe, a mozgókép világhódításának korai szakaszába, amikor a legnépszerűbb mozis műfaj a slapstick comedy volt. Erre nincs igazán jó magyar kifejezés, olyan burleszket takar, ahol a humor forrása az, hogy valakit látványosan pofon vágnak, nekiszalad a falnak, a képébe nyomnak egy tortát, rálép a gereblye végére és arcon csapja magát, beleesik egy fedetlen csatornanyílásba – vagy éppen elcsúszik egy banánhéjon és jól elesik. Mivel a banánpara eléggé benne volt a levegőben, ez a vicc különösen nagy népszerűségnek örvendett.
A banánhéjhumor igazi aranykora az 1920-as években jött el, ekkor épített a poénra filmeket Buster Keaton (mint például a High Sign), vagy Stan és Pan (Az évszázad csatája), de még maga Charlie Chaplin is sokszor használta – bár ő később több interjúban panaszkodott arra, hogy a közönség az ilyen ostoba és közönséges viccekre vevő, hiába próbálkozik kifinomultabb humorral.
De a banánhéjas balesetekből nőtt ki a korai 20. század legbizarrabb biztosítási csalása is: egy Anna H. Sturla nevű nő (vagy ahogy a korabeli sajtóban ráragadt: Banana Anna) négy év alatt összesen 17 alkalommal húzott be kisebb-nagyobb kártérítéseket, arra hivatkozva, hogy elcsúszott egy banánhéjon és elesett. Mivel ezt általában szemtanúkkal igazolta, és orvosi igazolást is hozott arról, hogy el kellett látni, a biztosító, vagy az állítólagos baleset helyszínének tulajdonosa (hajó- és vasúttársaság, hotel) fizetett mint a katonatiszt. Összesen 3000 dollár szedett így össze, ami mai értéken bő 90 ezer dollárt, azaz kb. 32 millió forintot jelent.
Száz évvel később fizikai IgNobel-díjat kapott az a japán kutatócsoport, ami laborban, mérésekkel bizonyította be, hogy a banán héja tényleg csúszósabb, mint az almáé vagy a narancsé.
