„Néhány hónapig szoptattam őt. Ez teljesen természetesnek tűnt, minden arról szólt, hogy emberként kezeljük. Mire Nim megszületett, már nagyon jól bántam a csecsemőkkel. Egyáltalán nem voltam felkészülve arra, hogy milyen vadállat lakozik benne, és hogy mi hajtja őt.”
A fentieket egy Stephanie LaFarge nevű családanya mondja el a Project Nim című 2011-es dokumentumfilmben. A film azt dolgozza fel, hogy egy Nim nevű csimpánz hogyan lett egy nyelvészeti kísérlet alanya, annak során milyen kapcsolatai voltak különféle emberekkel, és hogyan alakult az élete. LaFarge a kísérlet első szakaszában vett részt, és igen, jól olvasták, a saját melléből szoptatta is a kis majmot. A csecsemőkkel pedig azért bánt jól, mert a nőnek akkor már hét gyereke volt (mind ember). De ez csak az első a Nim életét végigkísérő bizarr és szomorú mozzanatok közül. LaFarge nagy lelkesedéssel vett részt a kísérletben, a dokumentumfilm végén mégis arra jut, hogy Nimet sosem lett volna szabad belekényszeríteni a kutatásba – aminek következményeit később a saját bőrén is megtapasztalta.
Csimpózium
A Nim-kísérletet egy nyelvészeti vita előzte meg, aminek központi kérdése az volt, hogy csak az ember képes-e a nyelv elsajátítására. (Természetesen az élőlények számtalan módon kommunikálnak, a nyelv ez esetben jelekből álló komplex rendszert jelent.) A talán leghíresebb ma is élő nyelvész, Noam Chomsky, az MIT professzora teljesen beleállt az „igen” válaszba, és már az ötvenes években kijelentette, hogy a nyelv az ember kizárólagos jellemzője. Sokan vitatták ezt mondván, az öröklés mellett a környezetnek is lehet szerepe, vagyis megfelelő körülmények között egy állat is képes lehet valamilyen nyelvi rendszer kifejlesztésére vagy elsajátítására.
A vita tulajdonképpen még ma sincs lezárva, de különösen heves volt nagyjából fél évszázaddal ezelőtt, amikor több amerikai kutatócsoport is majomkísérlettel próbálta eldönteni a kérdést. A Renóban található Nevadai Egyetem kutatói már a hatvanas években kísérleteztek egy Washoe nevű csimpánzzal, Pennsylvaniában pedig egy Sarah nevű egyedet vizsgáltak. A hetvenes évektől aztán további kutatócsoportok álltak be a sorba és kisebb-nagyobb eredményeket értek el Chantek orangutánnal, Koko gorillával, Lana csimpánzzal és persze Nimmel. Ezekben a kísérletekben az állatokat vagy valamilyen képes jelrendszerre vagy az amerikai jelnyelvre (ASL) próbálták tanítani – Nim az utóbbi csoportba tartozott.
A Nim-kísérletet a Columbia Egyetem pszichiátriaprofesszora, Herbert S. Terrace indította útjára. Terrace ismerte a Washoe-kísérletet, és annál tovább akart menni egy lépéssel: nemcsak jelnyelv használatára akart tanítani egy majmot, hanem már születésétől fogva emberi környezetben felnevelni az állatot. Az 1973-ban kezdődött kísérlethez az ember legközelebbi főemlős rokonát, a csimpánzt választotta (a csimpánz és az ember DNS-ének 98,7 százaléka megegyezik). Oklahomában volt akkor egy főemlőskutató intézet, amelyben csimpánzokat tenyésztettek, onnan szerezte be a megfelelő állatot.
A kiszemelt csimpánzkölyök alig pár napos volt, amikor elválasztották az anyjától. Az anyától korábban már több utódot elvettek, ezért szülés után megpróbálta rejtegetni új kölykét, testével takarta az intézet munkatársai elől. Amikor megpróbálták elvenni tőle a kölyköt, nem engedte, ezért az intézet dolgozói elkábították, és úgy emelték ki a ketrecből az anyjába csimpaszkodó majomkölyköt. Terrace, aki nem értett egyet Chomsky elméleteivel, trollkodásból a Neam Chimpsky nevet adta a csimpánzkölyöknek, de ezt mindenki csak Nimnek becézte.
Pia, fű, anyatej
Nim tehát néhány napos korában került a kísérletbe, Terrace pedig olyan környezetbe helyezte a kölyköt, ami talán a legtávolabb áll egy csimpánz természetes életterétől: egy manhattani társasház egyik tágas lakásába. A lakásban a LaFarge család élt: a már említett Stephanie hét gyerekével, valamint második férje, a költő W. E. R. LaFarge. Stephanie korábban Terrace professzor tanítványa, sőt szeretője volt, egy kíváncsi, szabad szellemű nő, aki rögtön igent mondott a kutató felkérésére, előtte otthon nem is beszélte meg a dolgot. Sem őt, sem a professzort nem zavarta, hogy a nő egyáltalán nem értett a majmokhoz és a jelnyelvet sem ismerte.
A nő emberként kezdte nevelni az állatot, mintha csak a nyolcadik gyereke lett volna. Nim emberi ruhát hordott, asztalnál evett, volt fogkeféje, és mint az idézetből látszik, első heteiben Stephanie anyateje is része volt az étrendjének. Amikor kicsit nagyobb lett, Nimet alkohollal is megkínálták, sőt többször kapott a LaFarge családnál mindennaposnak számító marihuánás cigarettából is. A családtagok nemigen fegyelmezték a majmot, szinte mindent szabad volt megtennie.
Stephanie LaFarge pár hónap után kezdte kapiskálni, hogy egy csimpánzkölyök nem olyan ütemben fejlődik, mint egy embergyerek. Nim egyre erősebb lett, felmászkált a falakra, és mivel pótanyaként tekintett Stephanie-ra, ellenségesen viselkedett a nő férjével. Rendszeresen ledobálta a költő könyveit a polcokról, egyéves korában pedig egyszer meg is harapta a férfit a karján. Érdeklődése ekkortájt már új irányokat vett: szívesen tapogatta pótanyja testét, és rákapott a maszturbálásra, amit Stephanie a saját elmondása szerint érdeklődve figyelt.
Közben viszont a kísérlet nem nagyon haladt, és ezt Terrace is látta. LaFarge nem vezetett jegyzeteket, nem volt kutatási ütemterv, napló. A professzor másfél év után elégelte meg ezt, és behozott egy új szereplőt a füvezős-maszturbálós majomkáoszba: egy másik tanítványát, az akkor 18 éves Laura-Ann Petittót. Petitto feladata a jelnyelv tanítása volt, és az órákon hamar kialakult egy kapocs közte és Nim között. Erre Stephanie féltékenyen reagált, majd limitálta, hogy Petitto mikor teheti be a lábát a lakásba. Pár hónapig ment ez a huzavona, aztán nem sokkal Nim második születésnapja előtt Terrace elköltöztette a csimpánzt a LaFarge családtól. Addigra Stephaine bevallotta, hogy igazából sosem akarta Nimet tanítani, csak nevelgetni.
Harapós évek
Terrace kijárta a Columbia Egyetem vezetőségénél, hogy a majom az egyetem egyik birtokára kerülhessen, ahol életében először találkozott a természettel, és ez nagyon tetszett neki. Az új helyen a kutatás is beindult, alaposan dokumentálva. Nimnek több tanára is volt, Petitto volt a vezetőjük, aki átvette Stephanie-tól a pótanya szerepet is. Az állat egyre több jelet sajátított el, és hamarosan már azt is tudta jelezni, ha vécéznie kellett.
Az idillbe hamarosan két fejlemény is belezavart. Az egyik az volt, hogy Terrace, aki ekkor a harmincas évei végén járt, viszonyba kezdett az éppen csak nagykorú Petittóval. A másik pedig az, hogy Nim kamaszodni kezdett. Háromévesen már jóval erősebb volt, mint egy ember, és mivel a csimpánzokat ekkortájt már a dominanciaharcok is foglalkoztatják, elkezdett erőszakosan viselkedni. A majom többször megtámadta Petittót, egy alkalommal 37 öltéssel kellett összevarrni egy sebet a nő karján. Egy másik tanár, Joyce Butler nem volt elnéző Nim erőszakosságával: egy összetűzésben megharapta a majom fülét, és Nim onnantól kezdve meghunyászkodóbb volt vele.
Sajnos Petitto nem tudott ilyen tiszteletet kivívni, és egyébként sem maradt sokáig a birtokon. Terrace ugyanis szakított vele, mire az összetört szívű nő kiszállt a kísérletből. Amikor távozott, és előbb összepakolt, majd búcsúzkodni kezdett, Nim valahogy összerakta, hogy újabb pótanyát veszít el éppen. Drámai volt a reakciója: egy erkélyről leugorva odarohant Petittóhoz, és beleverte a fejét a betonba. Négy ember tudta csak lefogni az állatot, amíg a nőt elmenekítették a veszélyes helyzetből.
Ezután Joyce Butler és egy Bill Tynan nevű kutató foglalkozott Nimmel, majd csatlakozott hozzájuk egy képzett jelnyelvtanárnő, Renee Falitz is. Nim erőszakossága viszont még mindig probléma volt, ahogy az is, hogy a majom nemigen tudta kiélni ébredező szexuális vágyait. Amikor Butler és Tynan járni kezdtek, Nim féltékeny lett, és még kiszámíthatatlanabbá vált. Néhányszor már Terrace-t is megharapta, pedig erre ritkán nyílt alkalma, mert a professzor általában csak akkor bukkant fel, ha lehetőség nyílt valamilyen publicitásra, például egy újság fotósa le akarta fényképezni őt Nimmel. Mindeközben szépen haladt a kísérlet, a majom lassan már száznál is több jelet megtanult, és rendszeresen jeleléssel közölte, ha valamit akart. Tanárai úgy érezték, valódi beszélgetéseket folytatnak a majommal.
1977-ben aztán Nim egy újabb támadása véget vetett a kísérletnek. Tynan és Falitz éppen egy rutinfeladatot hajtottak végre, a majom átadását: Nim általában össze volt kötve valamelyik tanárral, ezt a kötelet csatolták éppen át Tynanről Falitzra. Nim ekkor átölelte a nőt és megharapta az arcát. Falitzot azonnal kórházba szállították, ahol sokáig lábadozott: sérülése súlyos volt és fennállt a fertőzés veszélye, ezért három hónapig nyitva hagyták a sebét. Amikor felépült, visszament a birtokra, hogy megint találkozzon Nimmel, de a majom rögtön megint az arca felé kapott. Ekkor Falitz kilépett a projektből. A történtek hatására Terrace is úgy döntött, hogy elég kutatási anyag gyűlt már össze, és befejezte a kísérletet. Nim tanárai szomorúak voltak, mert úgy vélték, minden nehézség ellenére a majom fejlődik, tanul.
Monkey business
A csimpánz ezután visszakerült abba az oklahomai intézetbe, amelyben megszületett. Ha a születése utáni pár napot nem számoljuk, először találkozott fajtársaival, és ez az ismerkedés nem ment zökkenőmentesen. Az intézet eleve sokkal zordabb hely volt, mint az egyetem birtoka: a majmok szűk, villanypásztorral védett helyen éltek, a gondozók elektromos sokkolókkal tartottak rendet köztük. A dolgozók többsége úgy gondolt Nimre, mint valami elkényeztetett gyerekre, de egyikük, Bob Ingersoll megsajnálta őt. Figyelt arra, hogy rendesen egyen, hogy a többi csimpánz ne zaklassa, és jelelni kezdett Nimmel. Állítása szerint az állat azt is elmutogatta neki, hogy szeretne füvezni egy kicsit.
Nim egy éve élt Oklahomában, amikor Terrace meglátogatta egy fotózás miatt. A majom nagyon megörült neki, de amikor a professzor elment, mély depresszióba esett. Ez volt az utolsó alkalom, hogy ők ketten találkoztak. Később aztán jobban megszokta a helyet, még egy Lily nevű csimpánzzal is összebarátkozott, de ezután még rosszabb körülmények közé került. Az intézet ugyanis tönkrement, tulajdonosa pedig kénytelen volt eladni az állatokat. Nim és fajtársai a New York-i Egyetem egyik laboratóriumába kerültek, ahol gyógyszerkutatások állatkísérletei zajlottak.
A csimpánzokat többnyire a hepatitisz vagy az AIDS vakcinakutatási kísérleteiben használták fel, de Nim a múltjára való tekintettel kivételezettnek számított. Vele továbbra is nyelvi kísérleteket folytattak, viszont egy szűk ketrecben kellett élnie hat másik majommal. Bob Ingersoll akkor már szinte barátjának érezte Nimet, és megpróbálta kiszabadítani őt. Sajtóhadjáratot indított a laboratórium ellen, és egy jogászt is sikerült megnyernie az ügynek, aki kész volt Nimet bíróság előtt képviselni. A laboratórium erre meghátrált: annyira rosszul érintette őket a felhajtás, hogy inkább lemondtak Nimről.
A csimpánz ezután Ingresoll közbenjárására egy Cleveland Amory nevű állatvédő farmjára került. Amory sérült állatoknak hozta létre a farmját, hogy azok csonkán is jó körülmények között élhessenek. Ez szép gondolat volt, de Nim mégsem érezte jól magát, mivel a ranchon rajta kívül kizárólag patás állatok éltek, és a gondozók sem értettek a majmokhoz. Hiába volt a csimpánznak tágas kifutója, magányos volt, és amikor ezt Ingresoll szóvá tette, Amory elküldte őt a francba.
Valahogy Nim szoptatós dajkája, Stephanie LaFarge fülébe jutott, hogy a majom boldogtalan, és úgy döntött, meglátogatja őt. Amikor találkoztak, Nim nagyon izgatottá vált, a nő pedig a gondozók intése ellenére ragaszkodott ahhoz, hogy bemenjen a majomhoz. Be is lépett a ketrecbe, mire Nim odasétált hozzá, és… a bokájánál fogva elkezdte rángatni, a földön vonszolni LaFarge-ot. Csak akkor hagyta abba, amikor a gondozók már puskával jelentek meg, hogy szükség esetén lelőjék a csimpánzt.
A kínos családi esemény után nagy dráma már nem történt Nim életében. A ranchon élt, és később egy nőstényt is kapott maga mellé. Amory tíz év múlva eladta a farmot, és az új tulajdonos már beengedte Ingresollt is. A férfi sűrűn látogatta Nimet és jelnyelven beszélgetett vele, a 125 jelet használva, amelyeket a csimpánz ismert. Élete utolsó éveiben Nim még néhány régi ismerőssel is találkozott: a kilencvenes évek végén a New York-i Egyetem laboratóriuma megszűnt, és az ott élő csimpánzok közül néhány a ranchra került. Nim végül 2000-ben, 26 évesen halt meg szívrohamban (egy csimpánz átlagosan 50 évig él).
Utánozás, majomszokás
Vajon megérte-e így kihasználni egy állatot, elvenni őt az anyjától, majd több pótanyjától, és élete nagy részében megakadályozni abban, hogy csimpánzként élhessen, más csimpánzokkal? Ha Terrace professzort kérdeznénk, igennel válaszolna annak ellenére, hogy rendkívül csalódott volt, amikor kiértékelte a kutatási jegyzőkönyveket és felvételeket. Minden prekoncepciója ellenére úgy látta, a kísérlet Chomskyt igazolta, és ezt publikálta is 1979-ben a Science-ben.
Terrace szerint hiába tűnhetett úgy külső szemlélőknek és akár Nim tanárainak is, hogy a csimpánz jelel, valójában nem erről volt szó. Nim kommunikációjából hiányzott az a tudatosság és rendszerben gondolkodás, ami a nyelvhasználathoz szükséges. A majom csupán megtanulta a jeleket, hogy azokat elmutogatva megkapja, amit akar – nagyjából úgy, ahogy egy kutya megtanul pitizni a jutalomfalatért. Terrace továbbá az Okos Hans-effektust is felfedezni vélte, vagyis azt a jelenséget, amikor az állat az idomára nem szándékos testbeszédére reagálva viselkedik az elvárásoknak megfelelően. Nim leghosszabb, kézjelekből álló feljegyzett mondata egyébként az volt, hogy „adni narancs nekem adni enni narancs nekem enni narancs adni nekem enni narancs adni nekem te”, amiben valóban nehezen lehet felfedezni bármilyen rendszert, bár azt lehet sejteni, hogy a majom narancsot akart enni.
Terrace az övéhez hasonló majomkísérletekre is kiterjesztette meglátásait, amire a Washoe-kísérlet vezetői felháborodottan válaszoltak és felsorolták Terrace módszertani hibáit. Ezen elvitatkoztak még pár évtizedig, és a kérdésben mai napig nincs konszenzus. Többek között azért sem, mert részben anyagi, részben etikai okokból az elmúlt évtizedekben nemigen indultak hasonló nagyszabású kísérletek. Herbert S. Terrace ma is él, még mindig a Columbián professzor és néha ad még egy-egy interjút a Nim-kísérletről. A Covid-járvány előtt jelent meg új könyve, aminek címe: Why Chimpanzees Can’t Learn Language and Only Humans Can (Miért nem tudnak a csimpánzok nyelvet megtanulni, csak az emberek).
Források: The Dollop, NPR, The Guardian, New York Times, ABC News, Columbia News, Imprevo