Különös, bár helyben évek óta polémiát kiváltó jelenségre figyelt fel a napokban egy Koppenhágában élő magyar srác: Dániában rendszeresen lehet az utcákon beletűzött dán zászlócskákkal feldíszitett kutyaszarba futni, jó esetben ellépni mellette és lefotózni. Helesfai Ádám az utóbbit tette, és a helyi „Pesten hallottam”-hoz hasonló csoportban próbálta megtudakolni, hogy mégis mi ez az egész, elsőre különös aberrációnak tűnő fixáció a piszokkal és a világ legrégebbi, ma is használatban lévő nemzeti zászlójával.
A vörös alapon fehér keresztes dán zászló a világ legrégebbi országzászlója, 2019-ben ünnepelték a 800. születésnapját. Az évfordulóval az 1219-es lyndanissei csatára emlékeztek, ahol a dánok a hagyomány szerint isteni segítséggel fordították meg a pogány baltiakkal vívott ütközetet. Az északiak keresztes háborújában a dán sereg már majdnem menekülőre fogta, amikor az égből egyszer csak egy vörös lobogó és egy fehér kereszt szállt alá. Ezzel a jellel a csata, amit a mai Észtországban vívtak, megfordult. A dánok „Előre a győzelemért a kereszt jele alatt!” felkiáltással, újult erővel indultak rohamra, II. (Győzedelmes) Valdemár az úr nagyobb dicsőségére diadalt aratott, a dánok pedig megkapták szent zászlójukat, a Dannebrogot.
A legenda datálhatóan ugyan csak 300 évvel későbbi, de a Dannebrog régiségéhez nem fér kétség, színei már 14. századi dán királyi pajzsokon is megjelennek. Más színekkel, de a dán zászló mintázatát vette át idővel a többi észak-európai ország, a svédek, a norvégok és az izlandiak is, Dánia pedig most már lassan kétszáz éve a csata napján, június 15-én ünnepli a zászló hivatalos születésnapját, a Dannebrog napot.
A dánok azonban nemcsak a törvénybe iktatott lobogózási napokon és más állami alkalmakon húzzák fel a zászlójukat, gyakorlatilag minden lehetséges és lehetetlen pillanatban, közösségi és magáneseményen élnek a lehetőséggel. Talán sehol máshol nincs annyi zászlórúd, mint Dániában: a zászlót saját jelvényeikkel kiegészítve használják a városok és a civil szervezetek, de a zászló ott van a kirakatokban és a templomokban, a piros-fehér színek kint vannak a keresztelőkön és nem ritkán a temetéseken is. Na és a születésnapokon, ahol teljesen általános, hogy az ünneplő család, de sokszor tiszteletadás gyanánt a szomszédság is fellobogózza a házát, nemzeti színek orientálják az utcán a buliba érkezőket, és dán papírzászlócskák vannak a terítéken, a tányérok mellett, a süteményeken is.
A nemzeti zászló sokak számára szent sok országban, de Dániában szigorú törvény is szabályozza a használatát. Ha más országok zászlaját is felhúzzák, legalább akkora méretben, legalább olyan magas rúdon ott kell lobognia a dánnak is. Mivel naplemente után a felvont zászlót a hagyomány szerint tiszteletlenségnek tekintik, szintén előírják, hogy a közintézményeknek még az este beállta előtt le kell vonniuk a lobogót, amit másnap reggel nyolc óra után szabad csak újra felhúzniuk.
Törvény szerint magánszemélyeknek csak rendőrségi engedéllyel van joguk kitenni privát alkalmakon a nemzeti zászlót, ezzel azonban a gyakorlatban senki nem törődik, és az szembe is menne a „danskhed”, a „dánság” tényleges fogalmával. A nemzeti zászló ugyanis jóval több, mint állami jelkép, része a mindennapoknak és a populáris kultúrának. Bár ott is használják pártpolitikai célokra, főleg a markánsan jobboldali Dán Néppárt, a politikai kisajátítást sokan rossz szemmel nézik, a zászló ugyanis eredeti jelentésének megfelelően a nemzet egészét és egységét jeleníti meg. Egyértelműen politikai szimbólum helyett inkább a közösség, az együvé tartozás, együttlét, kölcsönös tisztelet kifejezője. Mint a dán zászló használatát kutató antropológus egyik interjúalanya fogalmazott:
„Ez az emberek zászlaja, nem pedig az államé.”
A zászló rendszeres használata a dán családok többségében teljesen természetesnek számít, a gyerekek úgy nőnek fel, hogy a zászló nemcsak az ünnepi alkalmak kelléke, hanem jelen van a privát eseményeken is. Időnként társadalomtudományi viták tárgya, hogy ez mennyire tekinthető nacionalizmusnak. A válasz persze a nacionalizmus definíciójától függ, vannak, akik a nemzeti szimbólumoknak ezt az elterjedtségét (különösebb értékítélet nélkül) hétköznapi vagy „banális nacionalizmusnak” nevezik. De éppen általánossága miatt a legtöbb dán számára a nemzeti színekhez különösebben éles, nacionalista konnotációk nem kapcsolódnak, inkább a közösségi együttléttel és – magyarként ez nekünk talán egy kicsit szokatlan lehet – valahogy a boldogsággal, örömmel és a bulival függ össze.
Azzal ugyanakkor, hogy a zászló a mindennapok része, a szent jellege nekünk különös módon keveredik a profanitással. Valószínűleg ezzel függhet össze, hogy az elmúlt években extrém helyeken is megjelentek a kis dán papírzászlók. Netes források szerint úgy egy évtizede kezdett terjedni a szokás, hogy néhányan fogpiszkálós zászlókat tűznek az utcán hagyott kutyakakákba. A négy éve Koppenhágában élő Helesfai Ádám mostanában találkozott először a jelenséggel. Ez annyira meglepte, hogy a fellobogózott kutyaszarról készített fotójával kis nyomozásba kezdett, hogy a dánok mit gondolnak a dologról – végül is a téma az utcán hevert, minikutakodása pedig még a nemzetközi sajtóba is utat talált.
„Talán ezen keresztül lehet igazán megérteni a kultúrát, illetve a dánságot” – mondta a Telexnek Ádám arról, hogy neki mi ebben az érdekes a szórakoztató faktoron túl. A szokás eredete a városi legenda szerint egy idős hölgyhöz kapcsolódik, akit nagyon zavart, hogy boltba menet úton-útfélen kutyakakába botlott, ezért elhatározta, hogy figyelemfelkeltésként kis dekorációs zászlókat fog ezekbe tűzni, jelzésnek szánva őket, hogy „Dániában ez nem szokás”. Hamarosan már magából a kakafellobogózásból lett új szokás:
„Mások bepöccentek azon, hogy ő ebbe kezdett, így még többen kezdték csinálni, csak azért, hogy kiakasszák a bepöccenteket. Ez amolyan mozgalommá nőtte ki magát: van, aki ténylegesen tiltakozik a kutyaszar ellen, van, aki csak azért tiltakozik, hogy tiltakozzon, és van, aki azért tiltakozik, hogy ezzel más tiltakozókat bosszantson”
– mondta nekünk Ádám arról, hogy hogyan lett utcai mém a felzászlózásból.
A pontos történet teljesen valószínűleg soha nem lesz rekonstruálható, de hát a szimbólumoknak, a hivatalos magyarázatoktól eltérően, valójában más esetekben sem szokott egységes jelentésük lenni, gyakran éppen attól izgalmasak, hogy különböző jelentésadásokat hoznak felszínre. Végleges válaszok helyett a kakakérdés is kakofóniát hozott: a nemzeti színekkel ellátott kutyapiszokhoz Dániában is mindenki máshogy viszonyul.
