A normandiai partraszállás egyetlen női tudósítóját oda se akarták engedni, egy hajó vécéjében kellett elbújnia

Az amerikai Martha Gellhorn regényíróként sem volt ismeretlen, de az utókor elsősorban a 20. század egyik legfontosabb háborús tudósítójaként emlékezik rá: hat évtizedes karrierje alatt tizenkét fegyveres konfliktusról tudósított, szinte mindenhol ott volt a 20. században, ahol épp zajlott a történelem, és szó szerint addig dolgozott, amíg látta a papírt, amelyre írt.

Gellhorn 1908-ban született a Missouri állambeli Saint Louisban. Már hétévesen a történelem sűrűjében találta magát: 1916-ban részt vett egy női választójogot követelő tüntetésen, ahol egy másik lánnyal a jövő szavazóit testesítették meg. Érettségi után főiskolára jelentkezett, de egy évvel később ott is hagyta, hogy újságírónak álljon. 1930-ban elhatározta, hogy külföldi tudósító lesz, ezért 22 évesen Párizsba költözött, ahol az amerikai UPI hírügynökségnél kezdett el dolgozni, de kirúgták, miután bejelentést tett munkahelyi szexuális zaklatás miatt. Ezután éveken át utazgatott Európában, ahonnan különböző újságoknak írt cikkeket, miközben egyre aktívabban részt vett a pacifista mozgalomban.

1932-ben visszatért az Egyesült Államokba, ahol összebarátkozott Eleanor Roosevelttel, akivel aztán a Fehér Házban együtt is dolgozott, segített a first ladynek a levelezése és magazincikkek írásában. Ezután a Franklin D. Roosevelt elnök által létrehozott segélyszervezet, a nagy gazdasági világválság felszámolásáért dolgozó FERA kötelékében Amerika-szerte riportokat írt arról, milyen hatással van a válság az országra. Később Dorothea Lange fotóssal közösen az éhezők és a hajléktalanok mindennapjait dokumentálta. Miközben a FERA-nak dolgozott, egy idahói útja során arra bátorította a helyi munkásokat, hogy törjék be a FERA ottani irodájának ablakát, hogy felhívják a figyelmet a korrupt főnökükre. A dolog működött, de egyúttal Gellhorn FERA-s karrierjének végét is jelentette, mert az eset miatt kirúgták.

1936-ban a Collier's Weekly nevű újság megbízta, hogy tudósítson a spanyol polgárháborúról – ekkor még mindig nem volt 30 éves sem. Madridba utazott, ahol a cikkeiben az ostromlott város lakóinak sorsára összpontosított a harcok helyett. Későbbi munkásságára is az volt a jellemző, hogy a civilek szemszögéből közelítette meg az eseményeket, a konfliktusok által sújtott átlagemberekről írt. „Elkezdtem arról írni, hogy mi történik azokkal, akiket ma valódi embereknek nevezünk, és ez talán valami más volt. Senki más nem csinálta ezt, mert nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy odarohanjanak és megmondják, hogy valaki a harctéren előrenyomult vagy visszavonult-e. Még amikor katonákról kezdtem el írni, akkor is mindig mint emberekről írtam róluk” – mondta egy interjúban 1997-ben, egy évvel a halála előtt.

A következő években a világ több pontján is dokumentálta a második világháborúhoz vezető eseményeket, majd magáról a háborúról is végig tudósított, Németországtól Hongkongig, Csehszlovákiától Burmáig.

1944 júniusában sajtóakkreditációt kérelmezett a brit kormánytól, hogy tudósíthasson a normandiai partraszállásról, de mint minden női újságíróét, az ő kérelmét is elutasították. Nem hagyta ennyiben a dolgot: Anglia déli partjához utazott, ahol nővérnek adta ki magát, így feljutott egy kórházhajóra, ahol rögtön bezárkózott a vécébe, és potyautasként kelt át a La Manche csatornán. Miután két nappal később kikötöttek Omaha Beach közelében, egy orvosi csapattal partra szállt, hogy segítsen a sebesültek ellátásában – és ezzel egyúttal ő lett a partraszállás egyetlen női tudósítója.

Miután kiderült a szabályszegése, rövid időre letartóztatták, és megfosztották hadi tudósítói akkreditációjától, de ez nem különösebben zavarta: Olaszországba utazott, hogy folytassa a munkát, majd a háború végéig küldte a tudósításait a Collier’snek. „Követtem a háborút akárhova, ahol el tudtam érni” – mondta később.

A háború után a dachaui koncentrációs táborról írt, nem sokkal annak felszabadítása után – ezt az írását a BBC a 20. század egyik leghíresebb riportjának nevezte. Amit ott tapasztalt, az saját bevallása szerint örökre kísértette: „Sokkal kegyetlenebb volt, mint a háború. Olyan embertelen állapotok között, rabszolgasorban és kegyetlenségben tartották ott az embereket, amilyeneket nemhogy nem láttam még soha, de elképzelni se tudtam, hogy lehetséges. Nem túloztam el. Csak leírtam.”

Később tudósított a vietnámi háborúról és az arab–izraeli konfliktusokról is. Már elmúlt hetvenéves, amikor a közép-amerikai polgárháborúkról írt, Panama 1989-es amerikai megszállásakor pedig már 81 évesen dolgozott. Csak a kilencvenes években vonult vissza, így a balkáni konfliktust már nem vállalta. „Túl öreg vagyok. A háborúhoz fürgének kell lenni” – mondta.

1992-ben egy sikertelen szürkehályogműtét miatt maradandó látáskárosodást szenvedett. Ennek ellenére 1995-ben még tett egy utolsó külföldi munkautat, hogy a brazíliai szegénységről írjon. A cikke meg is jelent, de már csak nagy nehézségek árán tudott dolgozni, a saját kéziratait sem tudta elolvasni.

Élete végére szinte teljesen megvakult, és petefészekrákja alakult ki, amely a májára is átterjedt. 1998. február 15-én, 89 évesen Londonban egy ciánkapszula lenyelésével öngyilkos lett. Nem csak újságcikkeket hagyott maga után, élete során húsz könyve is megjelent.

Lábjegyzet

Gellhorn volt Ernest Hemingway harmadik felesége a négyből, 1940 és 1945 között voltak házasok. 1936-ban, egy családi karácsonyi utazás során ismerkedtek meg az íróval a floridai Key Westben. Spanyolországba már együtt utaztak el a polgárháborúról tudósítani, és a következő karácsonyt Barcelonában töltötték. Hemingway az 1940-es, legendás regényét, a polgárháborúban játszódó Akiért a harang szólt Gellhornnak ajánlotta.

Később azonban Hemingway rosszul viselte, hogy Gellhorn folyamatosan úton volt. „Hadi tudósító vagy, vagy a feleségem az ágyban?” – írta neki 1943-ban, amikor a nő épp Olaszországban dolgozott. Ezután maga is a frontra utazott, közvetlenül a normandiai partraszállás előtt – a brit légierő gépével, amelyen Gellhorn intézett neki helyet, míg ő maga egy veszélyes tengeri úton, tizenegy nappal később ért oda, miután Hemingway próbálta megakadályozni az utazását. Bár csak 1945-ben váltak el, a kapcsolatuk ekkor gyakorlatilag véget ért.

De a normandiai partraszállás miatt az útjaik még keresztezték egymást: mivel minden lap egy újságírót delegálhatott, a Collier’s nem a régóta nekik dolgozó Gellhornt, hanem helyette Hemingwayt nevezte.

Kettejük viharos és háborúkkal tarkított kapcsolatából 2012-ben játékfilm is készült Hemingway és Gellhorn címmel, Nicole Kidman és Clive Owen főszereplésével.

Hemingwaynek nem véletlenül csak cikkünk végén jutott hely. Gellhorn világ életében rossz néven vette, hogy Hemingway feleségeként vált híressé. Amikor interjút kértek tőle, rendszerint feltételül szabta, hogy Hemingway ne is kerüljön szóba. „Több mint negyven éve vagyok író. Író voltam, mielőtt találkoztam vele, és író voltam, miután elhagytam. Miért kellene csupán lábjegyzetnek lennem az életében?”

Ezúttal a neves írónak jutott a lábjegyzetsors.