Minden a legnagyobb rendben zajlott, mégis három holttesttel landolt az óriási sikernek hitt szovjet űrmisszió
2021. június 30. – 00:00
frissítve
Amikor 50 éve, 1971. június 30-án a kazah sztyeppén landolt a Szojuz–11 űrhajó, úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van, sőt, hatalmas sikernek könyvelték el a küldetést, amivel vissza tudtak vágni az amerikaiaknak a holdra szállásért a világ első űrállomásának beüzemelésével. Csak akkor derült ki, hogy tragédia történt, amikor felnyitották a kabin ajtaját, és három halott kozmonautát találtak benne.
Az amerikaiak és szovjetek között zajló űrverseny csúcsra járt az 1960-as, 1970-es évek fordulóján. Az első két nagy győzelem a szovjeteké volt, 1957. október 4-én elsőként juttattak műholdat az űrbe (Szputnyik), 1961. április 12-én pedig Jurij Gagarin 1 óra 48 perces űrutazásával az első ember űrbe juttatása is az ő érdemük lett. A nagy visszavágásra 1969. július 20-ig kellett várniuk az amerikaiaknak, Neil Armstrong és Buzz Aldrin holdra szállásával ráadásul nagy győzelmet arattak.
A következő állomás az űrversenyben az első, emberek fogadására alkalmas űrállomás beüzemelése volt – a szovjetek lényegében ezt is behúzták, de mint kiderült, óriási áldozat árán.
A szovjet Hold-program leállítása után az emberek fogadására alkalmas Szaljut–1 űrállomást 1971. április 19-én bocsátották fel Bajkonurból, majd pár nappal később már csatlakozott is volna hozzá az első űrhajó, ám a dokkolás sikertelennek bizonyult. A Népszabadság akkoriban úgy számolt be az eseményről, hogy „Az űrhajó és a Szaljut űrállomás össze- és szétkapcsolását gyakorolták, új szerkezetet próbáltak ki”, de nem ez történt.
A Szojuz–10 legénységének nem sikerült kinyitnia az űrhajó és az űrállomás közötti átjárót, ezért megszakították a küldetést, és visszatértek a Földre. A szovjetek nem adták fel, másfél hónappal később újra próbálkoztak, a június 6-án fellőtt Szojuz–11 pedig már sikerrel dokkolt az űrállomáson. Georgij Dobrovolszkij parancsnok, illetve Vlagyiszlav Volkov és Viktor Ivanovics Pacajev kutatóűrhajósok egy napot még a Szojuzban maradtak, amíg kiszellőztették az állomást, majd átköltöztek a Szaljutba, ahol több mint három hétig maradtak. Eredetileg egyébként nem is ők, hanem az 1965-ben az első űrsétát végrehajtó, a Szojuz–Apollo-program szovjet részének parancsnoka, Alekszej Leonov, illetve Valerij Kubaszov és Pjotr Kologyin repültek volna, de napokkal az indulás előtt egy röntgenvizsgálat során kiderült, hogy Kubaszov tbc-s, így a tartalék legénységnek kellett mennie helyettük.
Dobrovolszkij feladata a mikrogravitációs térbe tervezett kísérletek elvégzése volt, de az orvos-biológiai kísérletek mellett csillagászati és geofizikai megfigyeléseket is végeztek. A küldetés végig rendben zajlott, így június 29-én a tervezettek szerint átpakoltak a Szojuz–11-be, lezárták az űrállomás és az űrhajó ajtóit, és megkezdték a lekapcsolódást. Egy nappal később, június 30-án az eredeti menetrendet tökéletesen tartva belépett az űrhajó a légkörbe, megkezdve a leszállást.
Ennek tervezett része volt, hogy megszakad a rádiókapcsolat, így nem volt semmi, ami gyanút keltsen a földi irányításnál. Az utolsó üzenetváltás így hangzott a rádióban az irányítóközpont és a Szojuz-legénység között:
„– Viszlát, Jantar, amíg újra nem találkozunk az anyaföldön.
– Köszönjünk, viszlát. Elkezdem a tájékozódást.”
Ezek után senki nem gondolta, hogy bármi baj történt volna, főleg, hogy a légkörben történt aerodinamikai fékezés is rendben ment, a fékezőrakéták is idejében léptek működésbe, a légkör alsóbb rétegébe érve a fékezőernyők gond nélkül kinyíltak, és a leszállás is rendben zajlott.
Ám amikor a kazah sztyeppén landoló, látszólag teljes épségben levő kabinhoz odaértek a mentőcsapat tagjai, csak a három kozmonauta holttestét találták az ülésükbe szíjazva.
A földi irányítóteremben egy háromjegyű kódot vártak, számmal jelezték ugyanis a mentőalakulatok, milyen állapotban találták az űrhajósokat. Az 5-ös lett volna, hogy minden a legnagyobb rendben, ehelyett viszont a lehető legrosszabb kódüzenetet kapták: 1-1-1.
Az óriási sikernek hitt űrmisszió, ami során beüzemelték az első űrállomást, és új rekordot állítottak fel az űrben töltött idővel, hatalmas nemzeti tragédiával ért véget. Dobrovolszkijt, Volkovot és Pacajevet az egész ország gyászolta, miközben nagy volt az értetlenkedés, hogy mi is okozta a halálukat.
Hasonló traumát élt át az Egyesült Államok is az Apollo-program indulásakor négy évvel korábban, amikor az Apollo–1 háromfős legénysége – Gus Grissom, Ed White és Roger Chaffee – egy startszimulációs teszt közben fellépő hiba miatt bennégett az űrhajó kabinjában. Azt a problémát – elsősorban – a kabinban alkalmazott, túlnyomás alatt levő tiszta oxigén légkör okozta több, gyúlékony anyag használatával együtt. Ezen, illetve a bonyolult, befelé nyíló kabinajtón is változtattak a tragédia után, hogy biztonságosabbá tegyék az Apollo-programot.
A szovjet vezetés nem meglepő módon sokáig titkolózott az 1971-es baleset körülményeiről, így világszerte csak találgattak, hogy esetleg valami mérgező gáz szivárgása, vagy épp az űrutazás okozta stressz vezetett a tragédiához. A tényleges vizsgálat két hétig tartott, és azt állapították meg a rögzített repülési adatok alapján, hogy egy kiegyenlítő szelep meghibásodása miatt megszökött a levegő az űrhajóból, a kozmonauták pedig megfulladtak. A hivatalos jelentés szerint tüdőembólia okozta a három űrhajós halálát – szörnyű, rettentő fájdalmas végük lehetett. Egyikük fuldokolva még megpróbálta elzárni a szelepet, de az ülésbe szíjazva erre nem volt esélye.
A Szojuz–11 három hősi halottját a Kreml falába, Gagarin síremlékéhez közel temették. A mai napig ők az egyedüli emberek, akik az űrben vesztették életüket. A haláluk után több jelentős változtatást is bevezettek a szovjetek az űrutazásoknál.
Egyrészt Dobrovolszkijék a tragédia idején nem viseltek szkafandert, mert az nem volt előírás – ellenkező esetben a védőruha és az abban elérhető oxigénellátás megmentette volna az életüket. A vizsgálat eredményei után áttervezték a Szojuz-űrhajókat, háromról kettőre csökkentették a legénység számát, hogy a középső ülés helyett ott legyen a helyük az oxigénellátást biztosító készülékeknek.
Változtattak az elektromos rendszeren is, a napelemes ellátást akkumulátorosra cserélték – ezzel csökkent ugyan a repülési idő, de mivel a folytatásban főleg az űrállomás kiszolgálását látták el, ez nem jelentett érdemi változást.
A módosítások ezzel nem álltak le persze, a Szojuz-program a mai napig aktív, április közepén már a 145. küldetést teljesítették a Nemzetközi Űrállomásra (ISS) látogatva. Az amerikai űrsiklók 2011-es nyugdíjazása és a SpaceX Crew Dragon 2020-as repülése között az orosz Szojuzok jelentették az egyetlen lehetőséget az ISS-re való repülésre.
