A kétméteres, hangos nő, aki megváltoztatta a nők konyhai szerepét

Julia Child volt a legnagyobb hatású amerikai szakácskönyvszerző, és ő vezette az első ismertebb tévés főzőműsort is, Európa viszont csak 2009-ben ismerte meg a Julie és Julia című filmből. Nora Ephron filmje két egymással nem találkozó síkon futott: Julia Child szakácskönyvének születését mutatta be az ötvenes években, és Julie Powell történetét, aki a 2000-es évek elején úgy döntött, lefőzi a könyv több mint 500 receptjét egy év alatt, és erről blogot ír. Bár a történetek a legkevésbé sem voltak jelentéktelenek, hiszen áttételesen a receptírás történetének két igen fontos fordulópontjáról szóltak, a film mégis csupán egy aprócska szeletet mutatott meg egy fontos és nagy hatású nő életútjából. Julia Childot egy gazdag, ráérős feleségként ábrázolta, aki inkább makacs szeszélyből, mint hivatástudatból kezd szakácskönyv írásába. Akkoriban annyi maradt meg az emberekben, hogy volt az a hiperelegáns boeuf bourguignon, (ami inkább csak egy puccos marhapörkölt), meg hogy mennyire kedvesen eszik Meryl Streep és Stanley Tucci együtt – ami amúgy tény, de Julia Child receptjei nem voltak sem puccosak, sem bonyolultak, és ennél jóval többet adtak a világnak.

A film Julie Powell bloggert egy hisztis, énkereső, késő kamaszkorban szenvedő nőnek mutatta be, aki toporzékolva küzd a magára húzott feladattal. A valóságban tényleg jelentős figura volt, de nem Julia Child művének feldolgozása, hanem a gasztroblog műfajnak megalapítása miatt: hiszen ő volt az első, aki az interneten írt blogot arról, amit főz, amit később millióan követtek és követnek azóta is. A gasztroblog mint műfaj óriási változásokat hozott az egész világ gasztronómiájában, tömegeket vitt be a konyhába és gasztrokultúrák találkozásának százait tette lehetővé. A Julie és Julia film megjelenése után Powell már keveset szerepelt, tavaly pedig 49 évesen, hirtelen meghalt.

Akkoriban, a film megjelenésekor bennem is csupán egy felszínes, és így téves kép alakult ki a legendás szakácskönyvszerzőről, de rögtön megszereztem angolul a Mastering The Art Of French Cooking-ot, és őrült tempóban kezdtem el főzni belőle. A receptek teljesen más képet mutattak a film kedélyes nagydarab hölgyéről, aki nem rémisztő felügyelő, ahogy Powell megélte, inkább a széltől is óvó tanár, aki hajszálpontos instrukciókat ad. A receptjei akkor is belém ivódtak, ha már nem is követem őket pontosan, mozdulatokat, apró trükkök ezrét adta. Lehet, hogy nem pont úgy csinálom már a baguette-et, ahogyan ő, de a csapkodás technikáját megtartottam, ahogy a ratatouille esetében a zöldségek külön-külön sütését is.

Nála nincs jópofizás, csak tömör, ám kezdők számára is működő receptek. Ha quiche-ről van szó, akkor lépésről lépésre megtanítja a vajas omlós tészta technikáját és azt is, pontosan milyen edényben kell sütni. Ha csirkét készít, azt is elmagyarázza, hogyan kell felbontani, nem csak azt, miként lesz belőle fricassée. A könyv olyan alapmű – nemcsak a francia konyhához, de általában a főzéshez – ami kezdőknek óriási segítség, haladóknál pedig sok félreértést és rossz beidegződést oszlathat el.

Bár az első hype már csaknem 14 éves, csak most jelent meg a magyar fordítás a HVG Kiadónál A francia konyha művészete címmel. Szerencsére az eredeti könyv egyik legnagyobb csodája, az illusztrációk is benne vannak, amik sosem öncélúak, nagyon praktikusak és informatívak, és kizárólag azért vannak, hogy jobban érthető és elkészíthető legyen a recept.

Mivel a könyv a francia konyha alapreceptjeit tartalmazza, a mai ízlésnek és trendeknek erősen hús- és tejtermékközpontú, rengeteg vajjal, sajttal és tejszínnel dolgozik, mégis fontos mindenkinek, aki meg szeretné érteni, hogyan lesz a liszt és a vaj omlós tésztává, mi a csőben sütés, mi a különbség a pástétom és a hab közt, hogyan kell csokoládét olvasztani. Még olyan alaptechnikákat is megtanít, mint a helyes késkezelés és a mértékegységek átváltása. Bár olykor furcsának tűnhet, hogy a zöldségek és húsok pontos méretét is megadja, ezek egyes recepteknél fontosak lehetnek. Az elkészítés leírása úgy tud tömör lenni, hogy figyelmeztet a lehetséges hibákra is, ne főjön túl a hal, ne száradjon ki a csirke, és így tovább.

Hogy a Julia Child-jelenség és a szakácskönyv miért fontos 2023-ban, mikor három kattintásra elérhető egymillió quiche- és mousse-recept az interneten, arról a könyvei és önéletrajza alapján érdemes képet alkotni.

Julia majdnem két méter magas, erős és határozott kisugárzású és jelentős hangerővel rendelkező nő volt, aki a második világháborúban a férfiak világában szocializálódott, hiszen a titkosszolgálatnál dolgozott, majd a kor szokásaihoz képest későn, 34 évesen ment férjhez Paul Childhoz, aki diplomata volt Franciaországban. A Párizsban töltött évek alatt döntötte el, hogy főzéssel szeretne foglalkozni, főzőiskolákban tanult, majd szakácskönyvírásba kezdett, végül főzőműsort indított, amellyel nem volt ugyan az első, mégis a leghatásosabb és a legszélesebb körben elterjedt női tévés szakács lett. Gyermekei nem születtek, egész életét azzal töltötte, hogy Amerikát és a világot főzni tanította, élete legnagyobb boldogságának hivatását nevezte meg. Minden szövegéből és műsorából az sugárzik, mintha valóban egyetlen vágya az lett volna, hogy nekünk jól sikerüljön az az étel.

Önéletrajzában többször beszél arról, hányszor kellett férfiakkal megküzdenie azért, hogy megtanulhasson főzni, és aztán elfogadják a szakértelmét.

A magas gasztronómiát akkoriban férfiak képviselték (ez azóta is csak keveset változott), otthon viszont nők főztek nap mint nap a családjaiknak: ezt az átugorhatatlan szakadékot kötötte össze egy híddal Julia Child.

Ennek ellenére sem írásaiban, sem műsoraiban nem hangoznak el feminista elvek, őt tényleg a főzés, az ételek érdekelték, és hogy az ezzel kapcsolatos tudást a leghűbben tudja átadni. Életének legújabb feldolgozásában, az HBO tavaly indított Julia című sorozatában (amelynek most jön majd a második évada) a szakácsnő találkozik Betty Friedan feminista írónővel, aki azzal vádolja, hogy visszahelyezte a nőket tradicionális szerepükbe, és hátráltatja a feminista mozgalmat. Nem tudni róla, hogy a valóságban találkoztak volna, és arról sem, hogy foglalkozott volna konkrét nőjogi kérdésekkel. Azon nem tudott változtatni, hogy a nők a konyhában vannak-e, de hatással volt rá, hogyan érzik magukat ott, és szerepüket nem áldozatnak, hanem erővel és örömmel teli alkotásnak fogják fel. Pusztán azzal az eleganciával teli erővel, amit sugárzott, valamint azzal, aki volt és amit, ahogy csinált nőként, nagy hatással volt a nők világban betöltött helyzetére. Leghíresebb mondása az volt, legyünk bátrak a konyhában, de voltak erősebb megszólalásai is. Mikor a keményre hűlt omlós tésztát sodrófával üti, közben azt mondja:

„Lehetsz nagyon durva. Sokan gondolják, hogy a konyhában gyengédnek kell lenni, de ez nem igaz.”

A sorozat különös hangsúlyt fektet a férjével való viszonyának bemutatására, arra, milyen feltétel nélkül támogatta a karrierjét, ami az önéletrajza és kortárs beszámolók alapján is igaznak látszik, de kérdés, feminista lesz-e attól valaki, ha egyenlőségen alapuló, kiegyensúlyozott párkapcsolatban él – az ötvenes években talán, sőt, lehet, hogy ma is. Mikor Valentin-napon egy olyan képeslapot készítettek, amelyen egy kádban ülnek meztelenül, az kétségtelenül vagány lépés lehetett akkoriban, de sokatmondóak Paul Child gyönyörű fotói is, amelyeket a feleségéről készített.

Az európai konyhakultúra alapjának mindig a franciát vették, ha kifinomult gasztronómiáról volt szó, az csak francia lehetett a történelem első szakácskönyvei, leírt receptjei is franciák. Ez azóta sokat változott, ma már a skandináv, a japán konyha is nagyobb divatdiktáló szereppel bír a franciánál, és senki nem gondolja, hogy jobb lenne akár az olasz vagy a spanyol gasztrokultúránál. Az alapokat mégis a franciáktól érdemes eltanulni, legyen szó mártásokról, omlós tésztáról vagy húsok és halak elkészítéséről. A régi francia receptek azonban nem éppen olyanok, amelyeket bárki rögtön értelmezni és gyakorolni tud, nem adnak pontos mennyiségeket és nem magyarázzák el, milyen is az az üvegesre párolt hagyma vagy az aranyszínű csirke.

A hatvanas évek Amerikájában a főzés egyre inkább a készételek és konzervek köré összpontosult, a dolgozó férjeket hazaváró takaros asszonyok joggal élhették meg értelmetlen robotnak a házimunka többi részével együtt a család etetését is. Julia Child nem azt állította, hogy főzni egyszerű, nem is szégyenített meg senkit azért, mert nem tud kacsát sütni.

Azt mutatta meg, hogy az ételek elkészítése nem kell, hogy nyűg legyen, hanem lehet élvezet, öröm és az önkifejezés eszköze.

Ez ma, mikor csak akkor nem árad mindenhonnan főzős tartalom, ha bekötött szemmel járunk, mind nem tűnik vadiúj üzenetnek, de akkor az volt. Olyannyira, hogy sokan egyenesen Julia Childtól származtatják a főzőshow-k és videók népszerűségét, azt is, hogy ma a TikTok és az Instagram is tele van ételekkel. A csavar a történetben mégis az, hogy éppen a millió digitális főzős tartalom miatt van egyre nagyobb szükség olyan megbízható szakácskönyvekre, amilyen Julia Childé, amihez mindig bizalommal lehet fordulni, ha egy quiche-recept véletlenül mélyhűtött leveles tésztát javasol.

Bár a A francia konyha művészetéből meg lehet tanulni ratatouille-t, hagymalevest, csokoládé mousse-t, salátaöntetet és alapmártásokat készíteni, az élmény akkor teljes, ha hozzánézzük a tévéműsorokat is, amelyekben egy-egy recept kapcsán eszközökről, konyhai mértékegységekről, tésztanyújtásról és még rengeteg mindenről tanít kedélyes nyugalommal, sugárzó erővel, de mindenekfelett a mai főzőműsorokból teljesen kiveszett önazonossággal és őszinte életörömmel.