Így lettem a gyerekeimen kívül egy sor vadidegen felnőttnek is „anya”

2022. december 03. – 20:23

Így lettem a gyerekeimen kívül egy sor vadidegen felnőttnek is „anya”
Illusztráció: Török Virág / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Anya – ez az egyik legszebb szó, amit egy nő a gyerekétől hallhat. Ám ha egy random felnőtt szólítja meg így, annak egészen más az üzenete. Általában a kisgyerekek gondozásához kapcsolódó idegenek szólítják anyának vagy anyukának a nőket, és ez annyira elterjedt, hogy talán nincs is olyan anya, aki ne találkozott volna a jelenséggel. Sokan szeretik, másokat irritál, mi pedig szakemberekkel néztünk utána, mi lehet egy ártatlannak tűnő megszólítás hátterében.

Miért nem méri le minden szoptatás után a gyereket, anya?” – budapesti csecsemőosztály, nővér 1.

„Miért méregeti annyit azt a gyereket, anya?” – azonos budapesti csecsemőosztály, nővér 2.

„Anya, vigye ki a táskáját a zárható szekrénybe, ekkora táskával ide nem szabad bejönni” – játszóház alkalmazottja.

„Anya, Noelke ma nem ette meg a levest, mert ráöntötte Dominikra” – óvodai dadus.

Könnyen beazonosítható, mi a közös ezekben a megszólításokban az anya szó jelenlétén kívül: egyrészt az, hogy nem a gyerek mondja az anyjának, másrészt a megszólítást rendre kioktatás vagy dorgálás előzi meg vagy követi. A fenti példák közül csak az egyik esett meg velem, de az elmúlt években számtalanszor találkoztam a jelenséggel. Anya lettem számomra idegen vagy alig ismert embereknek, pusztán azért, mert többnyire mellettem van egy vagy két gyerek, akik a legtöbbször a gyerekeim. Néha meg a barátaik vagy az unokatesóik, és az ilyen esetekben különösen béna az anya megszólítás.

Kis kutakodással arra jutottam, hogy a társadalmat és főleg a nőket éppúgy megosztja ez a megszólítás, mint a fociultrákat a bíró. Van, aki az anyává válás manifesztációját látja benne és büszke rá, míg más tolakodó, degradáló, lekicsinylő megszólításnak tartja. Anyákkal és a téma kutatóival bontottuk ki az anyázás jelenségét – amit persze nem szabad összetéveszteni a káromkodva anyázással.

„Nagyon erős a megszólítások társas jelentése. A társas jelentés még inkább érvényesül akkor, ha úgynevezett nézőpontváltó megszólításokról van szó.

Ilyenkor a beszélő – mivel nem a saját nézőpontjából szólítja meg az adott nőt, hiszen neki nem az anyja – a gyerek nézőpontját érvényesíti”

– magyarázza a jelenségről Domonkosi Ágnes, a Nyelvtudományi Kutatóközpont tudományos főmunkatársa, az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem főiskolai tanára, mellékesen ő maga is anya.

Mint mondja, ez a megszólítás pozitív és negatív értékű is lehet: egyrészt ki tud fejezni közösségvállalást, amikor közös nézőpontból tekintünk a gyerekre; másrészt jelzi a szereplehetőségek beszűkítését is, hogy csak az anyaszerep marad a nőnek, minden más eltűnik. Utóbbi sok nőnek sokkoló vagy legalábbis meglepő onnantól kezdve, hogy a gyereke megfogan, a nő pedig találkozik az anyákat övező gondoskodó szakma valamelyik képviselőjével a nőgyógyásztól a csecsemőosztályos nővéren át a védőnőig. Az első ilyen élmény – amennyiben a nőgyógyász nem anyázós típus – legtöbbször a szülőszobán vagy az azt követő kórházi napokban éri a nőket. Az alábbi történetekből is ez derül ki.

Amikor túl van hangsúlyozva, azt érzem, hogy minden más szerepemben elvesztem

„Alapvetően úgy is lehet beszélgetni, hogy nem szólítanak meg – töpreng a jelenségről Magyari Lilla pszichológus, anya. – Általában udvariasságból szoktunk valamilyen viszonyt jelezni a másik felé. Nem tudom, hogy az anya ilyenkor milyen viszonyt jelez, mivel ezt kifejezetten a gyerek szokta mondani az anyjának – innentől szerintem a szülőszobán vagy a csecsemőosztályon csak azt fejezi ki, hogy itt van valaki, aki nem orvos és nem nővér, de nem is beteg. Ilyenkor a funkció hangoztatása történik, és ez egyrészt identitásképző, másrészt degradáló, mert hirtelen csak ebben a szerepben vagy jelen, és csak ebben a szerepben beszélgetünk” – utal a megszólítás egyszerre pozitív és negatív hangulatára. Ő azok közé tartozik, akik nem szeretnék, ha a társadalom pusztán az anyát látná az anyává vált nőkben: „Amikor túl van hangsúlyozva ez az anya, azt érzem, hogy minden más szerepemben elvesztem.”

Renátának nem a megszólítással volt gondja a szülése után, hanem az ezt kísérő a kioktató, számonkérő stílussal:

„Nem kéne minden mondatba beleszőni, hogy anya, és hangsúlyozni, hogy inkompetens vagyok. Azt, hogy anya, általában olyan nyomatékkal ejtik ki, mint amikor azt mondták nekem a csecsemőosztályon, hogy magával nagyon sok a probléma, anya!”

Renáta tudatában van annak, hogy az újdonsült anyákat ellátó személyzet túlterhelt, nincs ideje megtanulni minden egyes nő nevét. Ugyanakkor nem tartja helyesnek, hogy eközben elvárják, hogy egy frissen szült nő azonnal tudjon mindent – és ha ez nem valósul meg, jön a dorgálás.

Emberközpontúbb és személyesebb egészségügyi kommunikációról ábrándozik Orsi: „Olyan egyszerű lenne kiírni a neved a szülészeten és utána a csecsemőosztályon is. És akkor az, hogy az orvos vagy a nővér a nevedet mondja és a szemedbe néz, olyan alap lehetne, mint hogy kezet mos, miután bejön az utcáról.” Az anyázással neki is az a legfőbb gondja, hogy a néni-bácsihoz hasonlóan minden más funkciótól megfosztja a címzettet. „El tudom képzelni, hogy ezzel az anyai kompetenciát akarják növelni, de egy olyan mondatból, hogy »anya, hogy tette már megint mellre azt a gyereket?« sehogy sem lesz ez az eredmény.”

Internetes fórumok és anyacsoportok tanúsága szerint legalább ugyanannyi nő szereti ezt a megszólítást – vagy variációit, mint az anyuka, a mama, ritkábban az édesanya –, mint amennyi utálja: „Onnantól lettem anya a rendszerben, hogy megszületett a kisfiam. Nekem ez egy pozitív élmény és szép emlék. Emlékszem, hogy a férjemnek is örömmel újságoltam, amikor bejött meglátogatni. Nem érzem személytelen megszólításnak, nekem a hölgyem sokkal személytelenebb. Ez a megszólítás is azt sugallta nekem, hogy új kategóriába kerültem és szintet léptem” – mondja Zsófia. A kisfia jelenleg bölcsődés, és szívmelengetőnek érzi, amikor megérkezik érte, és a gondozónők azzal hívják a fiát, hogy „megjött édesanya”. Amikor pedig vizsgálatra viszi, kimondottan szerencsésnek tartja, hogy mindenki anyának szólítja:

„A fiamnak bizalmasabb élethelyzet és közeg, amikor hallja, hogy mások is így szólítanak meg: ezek az emberek tudják, hogy ő az én anyukám.”

A szülőszobán megjelenő szexizmusról írta szociálpszichológia alapszakos szakdolgozatát Kertész Laura mesterszakos egyetemista. Egyebek mellett arra is rákérdezett, hogy mennyire elfogadható, ha kismamának vagy anyukának szólítják a vajúdó nőket. Arra jutott, hogy a pozitív megfogalmazásokat az érintettek inkább tartják elfogadhatónak. „Jóindulatú és ellenséges szexizmust különböztetünk meg, és ez a jóindulatú szexizmus témakörébe tartozik” – magyarázza.

Kutatások bizonyítják, hogy a nők a jóindulatú szexizmust annál inkább elfogadják, minél inkább ellenségesen szexista a kultúra, amiben élnek – magyarázza a lehetséges okot. „A lényeg, hogy ha elfogadom, hogy a simogató kéz tart ezen az úton, megvédem magam az előítéletektől. Ám ha folyamatosan az anyaságot emeljük ki a nőkből, az folyamatosan ebben a szerepben tartja őket, és ez fenntartja az egyenlőtlen társadalmi berendezkedést” – magyarázza.

A kutató arra jutott, hogy az ártatlannak hangzó mondatok nem is annyira ártatlanok, a jóindulatú szexizmusnak is van hatása a nőkre, és ezek nem függetlenek az ellenséges megnyilvánulásoktól. „Az egyik lényeges konklúzió az, hogy jobb döntésnek bizonyul a szülőszobán elfogadni a jóindulatú szexizmust.”

Az apákat lelkileg sokkal inkább simogatják

Ahogy a szülőszoba sem túl régi intézmény, úgy az anyázás sem tekint vissza nagy múltra, bár pontos adat nincs arról, hogy mikor terjedt el a köznyelvben. A nyolcvanas években mindenesetre már cikkeztek a jelenségről a Köznevelés című folyóiratban és más napilapban is:

Forrás: Köznevelés, 1988 (44. évfolyam, 1-44. szám) / Arcanum
Forrás: Köznevelés, 1988 (44. évfolyam, 1-44. szám) / Arcanum

Domonkosi Ágnes szerint a háború előtti időszakban már csak azért sem lehetett jellemző ez a megszólítás, mert akkor még általánosabb volt a rangnak és pozíciónak megfelelő megszólítás gyakorlata, erőteljesebb volt a megszólítások tiszteletadó jellege. „Az, hogy a nyolcvanas években már van erre reflexió, azt mutatja, hogy korábban, akár már a hatvanas-hetvenes években elindulhatott ez a folyamat, de pontosabb adatunk nincs erre.”

Érdekes, hogy szülőszobákon, óvodákban vagy védőnőknél nagyobb az egység az apák megszólításában: szinte kizárólag az apuka megszólítást lehet hallani, ami a netes tapasztalatok alapján kevésbé osztja meg a férfiakat, mint a nőket az anya szó. Több minden lehet emögött, de a legvalószínűbb ok az, hogy a megszólítás után – szemben az anyázással – sokszor nem kioktatás következik.

Ennek mi lehet az oka? Talán az, hogy ha egy férfi kicsi gyerekekről gondoskodik, az sokak szerint már önmagában hőstett. Rengeteg olyan sztori kering az anyukacsoportokban, hogy ha egy nő három gyerekkel jelenik meg az orvosi rendelőben, az a világ legtermészetesebb dolga, ám ha a férje teszi ugyanezt, úgy tekint rá a külvilág, mintha maga Néri Szent Fülöp szállt volna le közéjük.

Az egyik megszólalónk szerint az apuka megszólítás azért is kedveltebb, mert – a fentiekkel összefüggésben – az apákat lelkileg sokkal inkább simogatják, az apai feladatokat kevésbé kéri számon rajtuk bármelyik, gyerekkel kapcsolatban álló rendszer. A magyar megszólítási szokásokban pedig egyébként is jellemzők a genderkülönbségek: „Akár az is elhangozhat egy egyetemi rendezvényen, hogy »Rektor úr és Katika!«” – hoz egy példát Domonkosi Ágnes.

Erősen gyerekközpontú társadalomban élünk

Az apa mellett az anya megszólításnak is van egy érdekes társadalmi vetülete. „A hagyományos kultúrákban sokszor arról azonosítunk egy embert, hogy ki az apja. Az anya megszólításban egy erőteljes megfordulás látható, ami abban is megmutatkozik, ahogy a szülő aláír, azaz ahogyan XY gyerek anyjaként vagy apjaként hivatkozik magára. Ebben is a gyerek nézőpontja érvényesül, és mindez azt mutatja, hogy erősen gyerekközpontú társadalomban élünk. A gyerek közösségei pedig csak egy leszűkített szerepünkben látnak minket” – összegez a nyelvész.

Egyébként nemcsak az anya szónak, hanem általában a családi, rokonsági megszólításoknak is jelentős a kiterjeszthetőségük. Ez a gyakorlatban olyankor érzékelhető, amikor valaki azt mondja a havernőjének, hogy „anyukám, ezt figyeld!”, vagy a kocsmában az egyik ivócimbora így szól a másikhoz: „tesó, kérjél már nekem is egy sört!”. Vagy amikor a nagymama következetesen „fiam!”-nak szólítja a nagypapát. Sőt, még a bácsi-néni megszólítás is a családi megszólításokból származik a magyar nyelvben: „Itt is megjelenik a polarizáció: a családi megszólítások ilyen használata általában érzelmi viszonyulást jelez, ami lehet negatív vagy pozitív irányú is” – magyarázza Domonkosi Ágnes. És még az anya megszólítástól sikítófrászban kitörő anyával is megeshet, hogy a saját szüleit a gyereke megszületése után másképp kezdi nevezni:

„A szülők is a gyerek nézőpontjába kerülnek olyankor, amikor valamelyik szülőjüket nagyiként kezdik szólítani”

– mondja a nyelvész.

A cikkben taglalt jelenséghez képest viszont van itt egy nagy különbség, éspedig az, hogy a friss nagyi és a lánya között bizalmas a viszony. Azt pedig a nyelvészeti kutatásokból tudjuk, hogy minél bizalmasabb kapcsolatban vagyunk valakivel, annál többféle megszólítást használunk. Mindezek után már csak egy kérdés maradt: hogy a cikk kezdetén példaként hozott csecsemős nővérrel, játszóházi munkatárssal vagy dadussal mennyire vagyok én, az egyszeri anya bizalmas viszonyban.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!