Átható szarszagban, patakokban folyik az ondó a könyvben, amit Orbán ajánlott Tusványoson

Hosszú idézet következik:

„A rizsfőzéshez nem volt szükség semmilyen iránymutatásra. Csak egy megoldás maradt, amit minden indiai igen jól ismert. Tehéntrágya hiányában a hajóra szállt sokaság a saját ürülékét égette el. A tüzelni valót egy jól bevált, háromezer éves paraszti technika szerint készítették el. A hajók fedélzetei műhelyekké váltak, ahol furcsa szénkészítők – többnyire gyerekek – sarkukon ülve, ujjaikkal erősen gyúrták a hozzájuk hozott emberi ürüléket. Hosszú ideig gyömöszölték a nyersanyagot, hogy a folyadék távozzon belőle, és gömbölyded alakot öltsön, hasonlóan azokhoz a brikettekhez, amelyekkel nálunk a kályhákat szokták megrakni. A trópusi nap elvégezte a többit, felmelegítette a hidak fémlemezeit, amelyeknek a tömeg által kiürített nagy felületeit szárító terekké alakították át, ahol a bűzlő golyóbisok ezreit változtatták át száraz tüzelőanyaggá.

Más gyerekek gyors, ügyes beszerzőkként szolgáltak. Szemfülesen kifigyelték a székletürítő emberállat testhelyzetében guggoló férfit vagy nőt, sebtében a lábaik közé bújtak, még melegen megragadták az értékes anyagot, és az ürülékgyúrókhoz vitték. Így az armada mindvégig főzhette a rizst az egész út során, szétárasztva a tengeren azt a rettenetes szagot, amelyről az újságíró beszélt, és amely meglehetős fintorgásra késztette néhány külföldi hajó személyzetét, messze a flotta szélárnyékában.

A fedélzeten pusztán vegetatív volt az élet: evés, alvás, erőkímélés, elmélkedés a reményről, és a tejjel-mézzel folyó Kánaánról […]. Csak az ide-oda szaladgáló, kezüket kehelyformán összekulcsoló székletvadász gyerekek vittek némi életet a mozdulatlanságba dermedt tömegbe […]. A tétlenség, amelyet a hőség is elősegített, a bőrön és az agyakban kábítószerként ható nap, az a fajta misztikus klíma, amelyben ez a sokaság fürdött, és mindenek előtt egy olyan nép természetes hajlama hatására, amelynek számára a szex sosem volt a bűn szinonimája, a test tompán pezsegni kezdett. A megnyúlt formák között mindenféle mozdulatok születtek. […] Kezek emelkedtek, szájak, farok, hímvesszők. A fehér tunikák alatt érintések hullámai cikáztak. Kamaszok jártak kézről kézre. Alig fejlett kislányok, fejtől-lábtól elterülve, karok, lábak és kibontott hajak puha kuszaságában szenderegtek, és amikor felébredtek, csendben csókolgatták egymást. Hímvesszőket vettek tövig a szájukba, hegyes nyelvek húshüvelyt találtak, nők a szomszédaikat elégítették ki. A testeken, a mellek között, a fenekek, combok, ajkak, ujjak között patakokban folyt az ondó.

A párok már nem párok voltak, hanem triók, kvartettek, lágyan őrjöngő és alig észrevehetően extázisba esett húscsaládok, férfiak és nők, férfiak és férfiak, nők és nők, férfiak és gyerekek vagy gyerekek egymás közt, akik finom kezeikkel a testi boldogság örök játékát játszották.”

Így, szúrós szarszagban szexelve közeledik a Kalkuttában hajóra szálló 1 millió indiai Dél-Franciaország partjai felé Jean Raspail Szentek tábora című regényében. Az Alapjogokért Központ kiadásában idén megjelent könyvre az hívta fel a figyelmet, hogy Orbán Viktor ajánlotta Tusnádfürdőn tartott beszédében, amiben a fajok keveredéséről is értekezett – megállapításait éppen a Szentek tábora előszavából kölcsönözve.

„Remek könyvet adtak ki a napokban Magyarországon,

egy 1973-ban íródott francia könyvet, amely erről a kérdésről szól, a »Szentek tábora« címet viseli. Mindenkinek ajánlom, ha meg akarjuk érteni azokat a lelki folyamatokat, amelyek a nyugatiak önmaguk megvédésére képtelensége mögött húzódnak meg magyarázatként” – mondta Raspail művéről a miniszterelnök.

A Szentek táborának története rendkívül egyszerű. Kalkuttában 1 millió éhínségtől, betegségektől, megalázottságtól és nélkülözéstől hajtott indiai elfoglal 100 rozoga bárkát, és útra kelnek az ígéret földje, azaz Nyugat-Európa felé. Csodával határos módon oda is érnek, a „Gangesz-flotta” az Azúrparton fut zátonyra, de ekkorra már az itt élők többsége elmenekül. A korábban ismert Franciaország elpusztul, többé nem „a fehérek országa” már, sőt a fehér fajnak is leáldozott, mert végül keveredni kezd a jövevényekkel.

„Csak fehér bőrű nő képes fehér gyermeket világra hozni. Ha úgy utasítja el a fogantatását, hogy kizárólag nem fehér partnereket választ, a genetikai örökség gyorsan megsokszorozza ennek következményét”

– írja Raspail.

Mi lesz, ha jönnek?

A regény alapvetése, hogy a Nyugat a 20. század során elvesztette képességét az önvédelemre, hiszen lelkébe befészkelte magát a harmadik világ iránt érzett szánalom, valamint a saját értelmisége által is szított bűntudat. Raspail az Azúrparton egy kölcsönkapott villában írta a regényt 1971-ben és 1972-ben, és az előszó szerint: „…egy reggelen távolba révedő tekintettel arra gondoltam:

»Mi lesz, ha jönnek?«

Nem tudtam, hogy kik azok, akik majd jönni fognak, de számomra elkerülhetetlennek tetszett, hogy a Dél megszámlálhatatlan kisemmizettje egy napon felkerekedik e dúsgazdag partvidék felé, boldog országaink nyitott határaira, és mindent elsöprő áradatként elözönli azt.”

A Szentek tábora lényegében tehát egy erre vonatkozó gondolatkísérlet, ami a legnagyobb figyelmet arra fordítja, miért nem lesz bevethető egy ilyen esetben a francia hadsereg, sem a rendőrség, sem a csendőrség, sem a kormány, sem senki, néhány rasszistának kikiáltott régimódi európai férfit leszámítva. Raspail szerint a gangesziek legfélelmetesebb fegyvere a szánalom, amit ébresztenek, hiszen emiatt nem hajlandók tüzet nyitni rájuk a katonák, sőt a politikusok sem merik kiadni a tűzparancsot. Márpedig a gangesziek jönnek, és sokan is vannak, ha senki nem tüzel rájuk, akkor elfoglalják az országot.

Innen nézve tehát a könyv ideológiai alapállása valóban nem a harmadik világ barna és fekete bőrű lakói iránt érzett gyűlölet, hanem a régi, Nyugat-Európa országai által dominált világ pusztulása miatt érzett gyász. A könyv nagyobb része nem is a szó klasszikus értelmében vett regény, hanem inkább esszé, amiben Raspail egyebek mellett azon siránkozik, hogy

„amikor a Nyugat uralkodott, legalább a harmadik világ hatékonyan működött”,

vagy azon, hogy ha a sajtó nem tárta volna fel a francia hadsereg algériai kegyetlenkedéseit, akkor nagyobb lenne a katonák önbizalma és kisebb a szégyenük, még mindig mernék használni a fegyvereiket.

A bűntudat és a gondolkodás a gyengéknek való

A dilemma lecsupaszítva annyi:

európaiként morálisan elfogadható-e a gazdagságunkért és a kényelmünkért harcolni olyan emberek ellen, akiknek soha nem adatott meg sem a gazdagságból sem a kényelemből tizedannyi sem, mint nekünk.

Ha a Szentek táborát lehet kiáltványként értelmezni (márpedig lehet), akkor arra szólít fel bennünket, hogy ne érezzünk bűntudatot azért, mert jobban élünk, mint mások. Sőt, Raspail szerint ha ez a bűntudat az agyunkba fészkeli magát, akkor az idővel önmagunk és „a kultúránk” megtagadásához vezet.

A szerzőnek ehhez egyetlenegy gondolati bukfencet kell csak újra és újra megtennie:

figyelmen kívül hagyni, hogy a két dolog, azaz a fehér emberek gazdagsága és a barna emberek szegénysége összefügg, mindig is egymásból következett.

Raspail néha fel is ismeri a regényben a kizsákmányolás bizonyos dimenzióit, mégis mintha arra biztatná az olvasóit, hogy ezzel ne foglalkozzanak, hiszen az nem vezet semmi jóra.

Nem csoda tehát, hogy Orbán Viktornak megtetszett a regény, kormánya az utóbbi években minden erejével igyekezett egyáltalán nem gondolni arra, hogy a tetteinknek bizony hosszú távú következményei is vannak. Az például, hogy az üzemanyagárstop miatt minden eddiginél többet tankolunk, nagyobb károsanyag-kibocsátással is jár, amitől nem csupán a Kárpát-medence melegszik egyre gyorsabban, hanem például az iraki Bászra is, ahol a napokban 53 fokot mértek. Több mint 1 millió ember él itt, a kiszáradó Eufrátesz mellett, a hőség és a vízhiány miatt folyamatosak az áramkimaradások, nem működnek a légkondik, sem a hűtők. Nem mintha az Orbán-kormány egymaga meg tudná oldani a bászraiak problémáit, de vitatni azt, hogy ezek a problémák összefüggnek a nyugati életszínvonallal, a valóság tagadása.

Azok a kényelmetlen dilemmák

Idén július 28-ra esett a túlfogyasztás napja, ez az a nap, amikorra az emberiség elhasználja azokat az erőforrásokat, amiket a Föld egy év alatt képes újratermelni, ezután az utódaink terhére fogyasztunk. A hetvenes években, amikor Raspail írta a Szentek táborát, ez a nap még decemberre esett.

Hogy még a magyar átlagfogyasztás is jelentősen nagyobb a globális átlagnál, abból is látszik, hogy ha a Föld minden lakosa az átlagos magyar fogyasztó szintjén élne, akkor mindössze öt hónap kellett volna ahhoz, hogy elhasználjuk a bolygó éves erőforrás-mennyiségét.

Ha tehát ez az életszínvonal fenntarthatatlan, akkor két lehetőség marad:

• vagy engedünk belőle,
• vagy igyekszünk megtartani, erővel.

Nyilvánvaló, hogy a második opció csak ideig-óráig lehetséges, ráadásul leginkább csak úgy, ha hajlandók vagyunk ölni érte. Raspail valóban felismeri ezt, és regényében inkább a második opció mellett teszi le a garast.

Raspail látnoki tehetsége abban mutatkozott meg, hogy még a regény első megjelenése után több mint 40 évvel, a 2015-ös európai migrációs válság idején is nagyon sok európai döntéshozó csinálta pontosan azt, amiről a Szentek tábora is szól: nem voltak hajlandók tudomást venni erről a dilemmáról, ahogy arról sem, mit jelent pontosan az érkezők befogadása a saját választóik számára.

A Szentek táborában leginkább ez a dermesztő, ahogy a flotta útja során a legtöbben igyekeznek elkerülni a hajókat, amikor pedig a gangesziek Európa partjaihoz érnek, minden kormány lélegzet-visszafojtva várja, melyik országban feneklenek meg, politikusaik egyszerűen képtelenek döntést hozni, képtelenek érdemben foglalkozni a problémával, amíg az nem jelenik meg pontosan az orruk előtt, amikorra viszont már oda a döntési szabadságuk, hiszen a sors kész helyzet elé állította őket.

Ki is árult el kit?

A Szentek táborának intellektuális erényei azonban eltörpülnek amellett, hogy mennyire rossz ez a szöveg. Mint regény, Raspail műve szinte olvashatatlan. A karakterek nincsenek kidolgozva, a párbeszédek többsége bugyuta és tintaszagú tanmesékbe torkollik, a szereplők szájából rendre olyan mondatok esnek ki, amik újságpapíron is nehéznek hatnának.

Ezen a fordítás sem segít, a mondanivalóban tocsogó francia szöveget szentenciózusnak szánt gimnazista fogalmazás szintjén sikerült csak magyarra átültetni. Már a könyv legelején feltűnik egy fordítási hiba Szánthó Miklós előszavában, az Alapjogokért Központ főigazgatója Raspail nagy vihart kavaró 2004-es cikkének címét „Szülőhazám elárulta a köztársaságot”-ként fordítja magyarra, holott az eredeti cím (La patrie trahie par la République) pont ennek ellentétét jelenti, inkább olyasmi lenne a magyar cím, mint „A köztársaság által elárult haza”.

Európa kollektív MIÉP-es nagypapája

Raspail 2004-es cikkében egyebek mellett fehér francia fajról, új reconquistáról és hazaárulásról ír, és élesen kritizálja a francia bevándorlási politikát. Írása miatt a LICRA (Ligue internationale contre le racisme et l’antisémitisme – Nemzetközi Rasszizmus- és Antiszemitizmusellenes Liga) nevű szervezet feljelentést is tett, és többen, akik vitatkoztak állításaival, rasszistának nevezték. A feljelentést végül visszadobta a bíróság, szerintük nem minősült gyűlöletbeszédnek a cikk.

Valójában ebben a 2004-es írásban nincs több annál, mint amit Raspail már a Szentek táborában leírt, 2004-ben azonban már sokkal súlyosabbnak tűnt mindaz, ami 1973-ban még alig zavart valakit. A cikkében Raspail megismétli például azt a bibliai idézetet, amiből a Szentek tábora címét kölcsönözte, ez így szól:

„És mikor eltelik az ezer esztendő, a Sátán eloldatik az ő fogságából. És kimegy, hogy elhitesse a föld négy szegletén lévő népeket, a Gógot és a Magógot, hogy egybegyűjtse őket háborúra, a kiknek száma, mint a tenger fövenye. És feljövének a föld szélességére, és körülvevék a szentek táborát és a szeretett várost.”

A szövegkörnyezetből nyilvánvaló, hogy Raspail a bevándorlók seregét azonosítja a tömeggel, ami a sátán biztatására körülveszi a Szentek táborát. Ez és az előbbiekben leírtak alapján pedig tényleg jogosan merül fel a kérdés: rasszista-e Raspail, és rasszista-e a Szentek tábora.

Raspail természetesen nem tartja magát annak, ahogyan Orbán sem tartja magát annak, hiába beszélt Raspail szavait kölcsönvéve a fajkeveredésről Tusnádfürdőn. Orbán ugyanazzal mentegette magát, amivel Raspailt is mentegetik a rajongói. A miniszterelnök Bécsben azt mondta, ő nem biológiai, hanem „kulturális alapú” megkülönböztetésről beszélt. Raspailról pedig olyanokat írtak, hogy ő „nem fajról ír, hanem civilizációról”.

De azért nem szabad túlságosan megijedni attól, hogy a modern rasszisták nem szeretik, ha rasszistának nevezik őket, attól még néha ki kell mondani, hogy azok.

A Szentek tábora is nyilvánvalóan rasszista, az, ahogyan a szedett-vedett flotta hajóin utazó indiaiakról és a már Európa nagyvárosaiban élő bevándorlókról ír, nem hagy sok kétséget efelől. A flottát eleve egy „ganajevőnek” nevezett férfi, és testi és értelmi fogyatékos gyereke irányítja, akit Raspail általában csak „gyerekszörnynek” nevez. A gyerekszörnynek pedig folyik a nyála (ami néha kék), rángatózik és néha felordít, máshogy nem tud kommunikálni. Ha Jud Süßről belátjuk, hogy rasszista, akkor a Szentek táboráról belátnunk sem olyan nehéz.

A bevándorlókat Raspail sokszor a szaguk alapján írja le, és többségüket általában valamilyen testi fogyatékossággal is felruházza, akiket meg nem, azokat kivétel nélkül gyönyörűnek írja le, tele szexuális utalásokkal. Éppen olyan, mint egy MIÉP-es nagypapa, aki a kocsmában két fröccs között szidja a bevándorlókat, de a borzongástól néhány mondatonként a barna bőrű nőkről szőtt erotikus vágyálmokig kalandozik.

Raspail rasszizmusán nem enyhítenek azok a mondatok sem, mint hogy „fehérnek lenni elsősorban lelkiállapot”, vagy hogy az utolsó ellenállók közé beáll egy régóta Franciaországban élő indiai férfi is, és ő is vígan lövöldözik a Dél-Franciaországban partra szálló gangesziekre.

Eleve mit jelent az, hogy Raspail fajok helyett civilizációról ír, vagy hogy Orbán a biológiai helyett kulturális alapú megkülönböztetést szorgalmaz? Lényegében semmit. Azok, akik „fajok” helyett „civilizációk” vagy „kultúrák” között állítanak fel hierarchiát feltételezett, általánosító tulajdonságok alapján, rasszisták, akikhez legalább már annyi eljutott, hogy csak egy emberi faj létezik.

De a Szentek táborát nem azért nem érdemes elolvasni, mert rasszista, hanem azért, mert tényleg nem valami jó. Még Raspailnak sem a legjobb könyve, ha valaki tényleg jól megírt szöveget akar olvasni tőle, az csapja inkább fel a Moi, Antoine de Tounens, roi de Patagonie (Én, Antoine de Tounens, Patagónia királya) című regényt, amiért rengeteg, nagy presztízsű francia irodalmi díjat is bezsebelt (hiába akarják az európai szélsőjobboldaliak úgy beállítani, mintha Raspail egy rasszizmusa miatt mellőzött zseni lett volna, a Szentek tábora után 8 évvel kiadott, Antoine de Tounens-ről szóló könyv még a Francia Akadémia Regény-nagydíját is megkapta).

Aki mindenáron fajok keveredéséről szeretne olvasni, olvassa inkább a Behódolást Michel Houellebecqtől, aki pedig csak simán francia fajgyűlölő írók tényleg jó könyveire kíváncsi, az válassza inkább Louis-Ferdinand Céline-t.