2016-ban valószínűleg senki nem gondolta volna, hogy az lesz a Blizzard utolsó igazán jó éve. A májusban megjelent Overwatch óriási siker volt, talán még nagyobb is, mint amire az előzetes felhajtás alapján számítani lehetett, a World of Warcraft augusztusban megjelent kiegészítője, a Legion pedig nem pusztán kirángatta az addigi legrosszabb időszakát élő játékot a gödörből, hanem rég nem látott csúcsokra is vezette. Visszatekintve ezt még akkor is nehéz lett volna megismételni, ha a későbbiekben minden a legnagyobb rendben zajlott volna tovább a legendás stúdiónál, de utólag már tudjuk, hogy nagyon nem ez volt a helyzet.
A Blizzard 2016 óta csak kínlódott, hol a prominens fejlesztők lelépése, hol a járvány által okozott logisztikai rémálom, hol a sorozatos botrányok miatt, a tavalyi szexuális zaklatási ügy pedig tényleg páriává tette a nemrég még ünnepelt stúdiót.
Ebből a szorult helyzetből lényegében csak egy új, Blizzardhoz méltó játék jelenthetett volna kiutat, de az elmúlt hat évben csak két gyalázatos World of Warcraft-kiegészítőt és egy közfelháborodást kiváltó mobilos Diablót tudtak felmutatni. Így tehát már előzetesen is hatalmas teher nyomta az október 4-én megjelent Overwatch 2 vállát, bő egy hét után pedig egyértelmű, hogy jelenlegi formájában nincs sok köze ahhoz, amit három éve ígértek. Cserébe viszont még mindig nagyon szórakoztató, a rengeteg változtatás pedig nem annyira szembetűnő ugyan, de összességében sokat számít – még ha a legtöbb embernek így is csak az fog feltűnni, hogy a játék már ingyen játszható.
Nem ezt ígérték
Három éve ilyenkor a java még bőven hátravolt a Blizzard vesszőfutásának, de már akkor sem volt egyszerű a stúdió helyzete, főleg a Blitzchung-botrány miatt, amiben súlyosan megbüntettek egy hongkongi Heartshtone-játékost, amiért kiállt a hazájában zajló tüntetések mellett. Ez, illetve a már ekkor is több éve tartó kreatív gödör miatt a stúdiónak muszáj volt nagyot gurítania az (akkor még) évente megrendezett gémerexpóján, a BlizzConon, ami tulajdonképpen össze is jött. Itt mutatkozott be a Diablo IV, a World of Warcraft: Shadowlands és az Overwatch 2 is, és bár ránézésre már ekkor is úgy tűnt, hogy utóbbit folytatás helyett egy nagyobb frissítésben is meg lehetne oldani, potenciál azért volt a játékban.
A játék akkori atyaúristene, a közvetlensége miatt a játékosok által is kifejezetten kedvelt Jeff Kaplan ekkor egy olyan játékot vázolt fel, ami megtartja az eredeti Overwatch legjobb részeit – vagyis azt, hogy két csapat egy rakás különféle hőssel gyepálja egymást –, közben viszont nagyobb hangsúly kerül a korábban csak időszakosan megjelenő gép elleni, kooperatív küldetésekre, beleértve ebbe az értelmes progressziót és az újrajátszhatóságot is. A kereket tehát nem találták fel megint, de a Blizzard hagyományosan amúgy is abban volt a legjobb, hogy tökéletes érzékkel nyúlt le és szintetizált már létező (de nem annyira népszerű) ötleteket, hogy aztán ezeket a saját, semmihez sem fogható stílusával nyakon öntve megint kiadjon egy olyan játékot, ami valahogy mégis egyedi, és amivel bankot lehet robbantani.
Ebben az esetben viszont végül nem egészen ez történt, aminek az okát a feljebb már emlegetett rendszerszintű problémák, a játékot érintő távozások (Kaplan tavaly, a vezető hőstervező Geoff Goodman pedig a megjelenés előtt dobbantott) és a járvány hatásai mellett a 2017-ben nagy csinnadrattával beharangozott, az e-sportos közegben meglehetősen formabontó alapokra felhúzott profi Overwatch-ligában kell keresni. Az ígéretesen kezdődő liga az évek során egyre kevesebb embert érdekelt, a Blizzard viszont annyira ráfeszült arra, hogy sikeres e-sportot csináljon a játékából, hogy közben elfelejtette, mitől volt eredetileg szórakoztató, és miért lett akkora kulturális alapvetés, hogy hónapokig a csapból is overwatchos mémek folytak. Meg a karakterek szereplésével készített animált pornóval, ami hat éve töretlen népszerűségnek örvend, miután pedig napok alatt feltörték az új, részletesebb modellek titkosítását, népszerűbb, mint valaha, de ezt most inkább hagyjuk is.
Október elején a korábbi ígéretek helyett egy olyan játékot kaptunk Overwatch 2 néven, ami nem párhuzamosan létezett az Overwatch 1-gyel, hanem leváltotta azt, amibe egyelőre egy darab egyjátékos küldetés sem került be, amibe az első pár napon nem lehetett belépni, és ami egyszeri vásárlás helyett immár ingyen játszható, a korábban óriási botrányt kiváltó loot boxokat pedig az ilyen címekben megszokott battle pass váltotta. Három éve, egy tartalomban ennél sokkal gazdagabb játékot belengető bemutató után is azt írtam, hogy feleslegesnek érzem a folytatást ehhez a játékhoz, a fentiekből pedig egyértelműen látszik, hogy ami végül most megjelent, az még ehhez képest is rendkívül vérszegény.
Sorok, bajok, battle passok
Mindezek fényében nem villanyozott fel túlságosan az Overwatch 2, az egyetlen igazán nagy előnyének az tűnt, hogy az ingyenessége miatt végre olyan haverjaimat is rá tudtam venni a játékra, akiket korábban nem. A kezdeti szkepticizmuson az sem segített, hogy a megjelenés (már ha lehet annak nevezni ezt) utáni napokban negyvenezres sorokat kellett kiállnom, hogy játszhassak, amikor meg bejutottam, akkor gyakran köhögött a szerver – mondjuk, részben a folyamatos DDoS-támadások miatt, amiről nem a fejlesztők tehetnek –, és több hőst is ki kellett kapcsolni a nem megfelelően működő képességeik miatt.
Nagy felháborodást okozott az is, hogy a játékkal csak akkor lehetett játszani, ha az ember hozzáadta a telefonszámát a fiókjához, de miután ez biztonsági okokból amúgy is erősen ajánlott (én kb. tíz éve adtam hozzá), ez inkább tűnt értelmetlen picsogásnak, mint valódi problémának.
Az persze furcsa volt, hogy a feltöltőkártyás csomagokat nem támogató konstrukció egy rakás embert kizárt a fiókjából, aki megvette az első játékot, ezt a problémát azonban pár nappal később nagyrészt orvosolta is a Blizzard.
A battle pass sem nyűgözött le kifejezetten, pláne nem úgy, hogy a Blizzard már korábban jelezte, hogy a továbbiakban (az új játékosoknak már most) az új hősök is ebbe kerülnek majd bele, méghozzá nem is az elejére, hanem az 55. szintre a 80-ból. Egy eredendően ingyenes játéknál erre simán lehetne legyinteni, de az Overwatchnak a megjelenésekor pont az volt az egyik fő erőssége, hogy maximálisan kihasználta a viszonylag nagy hőspalettáját – az egyes hősöknek mind megvolt az ellenszerük, a játék pedig bátorított is arra, hogy váltogassuk a karaktereket, így ezt ki is lehessen használni. Ha a hősök nem mind elérhetőek, ez rögtön kútba esik, ami még úgy is kiábrándító, hogy a Blizzard a második részre érezhetően úgy alakította át a hősöket, hogy az is sikeres lehessen, aki végig egy karakterrel akar játszani.
Az is hamar kiderült, hogy az új monetizációs rendszer nem tűnik rossznak ugyan, valójában sokkal nehezebb (és drágább) megszerezni egy ritkább hőskinézetet, mint eddig. A loot boxok miatt rengetegen kritizálták az évek során a játékot, de teljesen ingyen is össze lehetett szedni annyit, hogy a kedvenc hőseit felturbózhassa az ember. Most nyolc hónapig tart megszerezni egy darab legendás kinézetet, ha pedig valaki új játékosként meg akarná venni mindet az előző játékból, annak több mint 12 ezer dollárt kellene kifizetnie.
Az optikai tuning nyilván teljesen opcionális, és az is lehet, hogy az idő elteltével végül jobb lesz ez a rendszer. Most viszont az első részhez képest a különbség szabad szemmel is jól látható, és bár az érthető, hogy a Blizzard kiszámíthatóbban beáramló bevételt akar kicsikarni a játékból, más nagyon népszerű ingyenes játékok (például a League of Legends) azért ennél nagyvonalúbbak a játékosokkal.
Az Overwatch 2-nek láthatóan vannak problémái, és bár egyik sem olyan, amit ne lehetne akár a közeljövőben kijavítani, azért hagy némi rossz szájízt az, hogy ezért kellett meghalnia a Harambe halála előtti Normális Világ™ egyik utolsó nagy videójátékos zászlóvivőjének. Az is rettentően szomorú, hogy a kooperatív küldetésekre csak jövőre lehet számítani, és egyelőre azt sem tudni, hogy az egész pontosan hogy fog majd működni ebben az új modellben. Az Overwatch egyik legnagyobb hiányossága mindig is az volt, hogy bár az a korábbi, limitált idejű kooperatív eseményekből is látszott, hogy a játék tökéletesen alkalmas a történetmesélésre, a blizzardos szokás szerint fantasztikus animációs kisfilmeken (és pár novellán, két regényen, meg egy képregény-antológián) túl nem igazán lehetett megismerni behatóan a játék amúgy nagyon érdekesnek tűnő világát, és így még tovább kell várni, hogy kiderüljön, sikerül-e jól megcsinálni ezt az állandó módokban.
Régi szép idők újratöltve
Amikor viszont bezártam a játékbeli virtuális boltot, elfelejtettem a battle passt, és simán csak elkezdtem játszani a játékkal, akkor pár perc alatt visszakerültem 2016 májusába, és egy darabig csak bámultam magam elé, miközben a fejemben végtelenítve mentek a meccs legszebb megmozdulásának szentelt klipek random videókkal összevágott verziói.
Ezen a ponton akár azt is mondhatnám, hogy ezt a játékot a nosztalgia viszi el a hátán, vagy az, hogy tulajdonképpen még mindig Overwatch, de ez tényleg igazságtalan lenne – az Overwatch 2 a játékmenet szempontjából érezhető előrelépés.
Itt a legnagyobb változtatás egyértelműen az, hogy hat helyett most már öten vannak egy csapatban, ami hivatalosan azt jelenti, hogy két böhöm tank helyett most már csak egy szaladgál a két támogató és a két sebzést kiosztó karakter mellett. Ehhez nyilván csak ott kell idomulni, ahol előre le vannak osztva a szerepek, de a játék érezhetően úgy lett felépítve, hogy ez az ideális összeállítás, beleértve ebbe a karakterek (és az archetípusok) nagy részének átalakítását is. A változtatásokkal eléggé belenyúltak a játék dinamikájába, de ez nem is baj, így sokkal pörgősebb lett, kevesebb üresjárattal és olyan patthelyzettel, ahol percekig kell lövöldözni egymás pajzsait.
Így már nehezebb csak úgy ellötyögni, a csapatmunkával szemben nagyobb hangsúlyt kapott, hogy ki mennyire játszik jól, de ennek szerencsére még mindig nem a célzás az egyetlen fokmérője. A koncepcióba tökéletesen illeszkedik az új játékmód is, ahol egy barikádot toló robotot kell kísérgetnie a két csapatnak a másik bázisáig. Ez pont olyan, mint egy nagy kötélhúzás, az ezekhez megalkotott pályák pedig remekül sikerültek, úgyhogy ez tényleg az egyik legjobb dolog az Overwatch 2-ben. A másik meg a hősök közötti rengeteg interakció, ami itt még az első résznél is sokkal több egyedi párbeszédet jelent a meccsek előtt és közben is, és amitől tényleg élőnek érződik kicsit a világ.
A már említett grafikai ráncfelvarrásnak is lehet örülni, ahogy annak is, hogy ha valaki hozzám hasonlóan hét éve frissítette utoljára a gépét, csak lejjebb kell venni a beállításokat, és továbbra is tükörsimán fut a játék. A Blizzard persze nemcsak adott, hanem el is vett: a pontfoglalós játékmódot teljesen kiszedték, amivel egy rakás pálya (Temple of Anubis, Volskaya Industries, Hanamura, Paris, Horizon Lunar Colony) is eltűnt a játékból, több másik pálya pedig nincs benne a rotációban, szóval azokkal sem nagyon fog találkozni az egyszeri játékos. A statisztikák megjelenítése is átalakult, most már látjuk a többiek számait is, cserébe viszont nincsenek többé érmek, és hiába játszunk jól, tűzbe jönni sem lehet többé, noha a karakterek néha kiabálják ezt menet közben. Hasonló maradvány az is, hogy a teljesen átalakított Orisa az egyik intrójában a hátára biggyesztett kongát csapja le a földre, pedig az Overwatch 2-ben ezt már nem használja semmire.
Az Overwatch 2-t jelenlegi formájában tényleg nehéz Overwatch 2-nek hívni, de igazából még Overwatch 1,5-nek is. Csak azért nem hívom early accessnek, mert két éve az Amazon pár hónap alatt elkaszált játékát, a Crucible-t annak hívtam, és az ennél azért sokkal gyalázatosabb állapotban jelent meg.
Ezzel együtt viszont az Overwatch 2 szerintem tényleg egy nagyon jó játék: az új hősök (főleg Kiriko, aki ugyan támogató hős, de ha valaki jól tud célozni, az így is halomra fogja gyilkolni vele a másik csapatot) és az új pályák is kifejezetten jól sikerültek, a játékmenet igazából még jobb is, mint eddig volt, az új monetizációs rendszerbe pedig bele lehet kötni, de az ingyenesség miatt biztos, hogy többen fognak játszani a játékkal. Pláne ha hozzáadják a beígért tartalmakat, és aztán folyamatosan frissítik is a játékot, amit, mondjuk, az ígéretek ellenére a legutóbbi két World of Warcraft-kiegészítő és a nyáron végleg kinyírt Heroes of the Storm után én bemondásra már nem hiszek el. De persze én lennék a legboldogabb, ha a januárban a Microsoft által felvásárolt stúdió megint meg tudna lepni.