2022. október 10. – 17:37
frissítve
Hírhedtté vált pár évvel ezelőtt Martin Scorsese nyilatkozata, miszerint a Marvel-filmek nem számítanak mozinak, hanem csak „kontentnek”, azaz tartalomnak. A legendás rendező szavaira a világ egyik fele felhördült, a másik elégedetten dőlt hátra a székében úgy, hogy kicsit mindenkinek igaza van. Az elmúlt évek Marvel-filmjeinek minősége – pár kivételtől eltekintve – meredeken zuhan lefelé, az egykor koherensnek tűnő történetek helyett utóforgatásoktól, újravágásoktól és utolsó pillanatos CGI-tól szenvedő zavaros valamik érkeznek sorra, amelyeket néha már popcornfilmnek is nehéz hívni, annyira kevés bennük a lélek és eredetiség.
Scorsesének abban mindenképpen igaza volt, hogy a Marvel inkább kontentet gyárt, mint mozifilmeket, pláne filmművészetet. Nem mintha ezzel az ég egy adta világon bármi baj lenne. A nagy „minden összefügg mindennel” koncepció, vagyis a Marvel Cinematic Universe (MCU) igazából pont arra lett kitalálva, hogy a Disney a saját szuperhősös univerzumában úgy meséljen el történeteket, hogy azokat különböző tartalmi formákban kínálja. Ez lehet több százmillió dolláros blockbuster vagy 6-8-10 részes tévésorozat is, ha már egy ideje elindult a Disney Plus.
Az már egészen más kérdés, hogy mióta a Disney ezerrel a streamingfelületére fókuszál a Netflixnek, ABC-nek vagy Hulunak szétszórt karakterek helyett, illetve megvették a Foxot, a színvonal döbbenetesen lecsökkent. Bárki bármit mond, a Lokin és a WandaVisionön kívül megjelent Disney Plus-sorozatok a legnagyobb jóindulattal is csak közepesek, és bizony gyakran nagyon érezni rajtuk, hogy csak azért készültek el, mert kiadták parancsba, nem pedig azért, mert volt egy erős vízióval rendelkező rendező vagy showrunner. Egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy a Hawkeye, a Moon Knight vagy a Ms. Marvel ne tudott volna jobban működni egy direkt streamingre kerülő nagyjátékfilmként, mint súlytalan epizódokra bontott sorozatként.
Na, erre a gyorsan nagyra nőtt előítéletre cáfolt most rá a Werewolf by Night.
A Werewolf by Night megnevezése hivatalosan „TV special”, ami a rendes tévézés korában annyit jelentett, hogy az adott évadtól függetlenül megjelent egy plusz, gyakran a szokásosnál jóval hosszabb epizód egy adott sorozatból valamilyen különleges apropóra felhúzva. TV specialnek lehet hívni például a legendás Star Wars karácsonyi különkiadást, vagy a közelmúltból a nagy Harry Potter- és Jóbarátok-visszatéréseket. Ebben az esetben egy közel egyórás filmről beszélünk, amiben kizárólag olyan Marvel-karakterek szerepelnek, akiket eddig nem láthattunk az MCU-n belül, ráadásul a kivitelezés, a történetmesélés és a vizuális megoldások is radikálisan eltérnek az eddig megszokottól.
Sokkal több értelme van ilyen rövidebb történeteket ennyire sajátosan elkészíteni, mint kéthavonta bemutatni egy újabb közepes akcióvígjátékot, aminek csak az utolsó két részére indul be rendesen a cselekmény.
Ha Moon Knight vagy Ms. Marvel rétegkaraktereknek számítanak, akkor a Werewolf by Night már-már hipszter kategória. A karakter 1972-ben debütált a képregényekben, és azóta is viszonylag marginális szereplőnek számít annak ellenére, hogy számos ismert szuperhős mellett feltűnt már egy-egy történetben, mint Doctor Strange, Morbius vagy akár a Bosszúállók. Jack Russell háttértörténete annyi, hogy képes vérfarkassá változni, telihold esetén pedig egészen szörnyszerű formát is tud ölteni. Hogy miért volt szükség ennek a karakternek a bemutatására, arra kicsit később visszatérünk.
A Werewolf by Night az első képkockáktól kezdve egészen más, mint eddig bármi, amihez a Marvelnek köze volt. Sam Raimivel ugyan egy kultikus horrorrendező próbálkozott a Doctor Strange 2-vel, de eléggé felemásra sikerült a végeredmény. Ez a mostani különkiadás viszont ízig-vérig horror, ráadásul kifejezetten a régi, ikonikus Universal-szörnyfilmek előtt akar tisztelegni, amelyek az 1930-as évektől az 1950-es évekig készültek, mint a Drakula, a Frankenstein vagy a klasszikus A múmia. Éppen ezért a film végig fekete-fehér, a kameraállások, a vágás, a zene és az akció is ezt az időszakot idézi, és azt kell mondanom, telitalálat volt a Marvel részéről, hogy egy ilyen kevésbé ismert karakter esetén mertek ennyire eltérni a megszokott látványtól.
A történet nagyon röviden annyi, hogy meghal a hírhedt szörnyvadász, Ulysses Bloodstone, és az özvegye versenyt hirdet: hírhedt szörnyvadászok küzdhetnek meg egymással és egy ismeretlen szörnnyel, hogy aztán a győztesé lehessen a bloodstone, egy mágikus drágakő. Ennek a kőnek a tulajdonságairól keveset sikerült megtudni a filmben, de a képregények alapján annyi biztos, hogy képes érzékelni a szörnyeket sőt, irányítani lehet őket vele, a viselőjének pedig mellékesen halhatatlanságot biztosít. Éppen ezért próbálja megszerezni egy rakat híres szörnyvadász, köztük Elsa Bloodstone (Laura Donelly), Ulysses Bloodstone lánya, illetve Jack Russell (Gael Garcia Bernal) is.
A film igazából jobban hasonlít egy old school horrorfilmes köntösbe bújtatott Battle Royalra, mint akciófilmre. A vadászok hol egymást nyírják, hol a most debütáló Man-Thinggel harcolnak, hogy aztán kiderüljön, a szörnyvadászok közé keveredett egy valódi szörny is Jack Russell esetében. A film pont annyira véres és erőszakos, hogy még a horrortól távolságot tartó nézők is élvezhessék, nincs benne értelmetlen ijesztegetés, inkább arra helyezték a hangsúlyt, hogy mennyire ijesztő, ha egy hétköznapi ember egyszer csak farkasemberré alakul. Nagyjából ennyi a sztori, mindenki harcol a bloodstone-ért (vagy másért), hogy aztán a végére kiderüljön, melyik karakterek bukkanhatnak majd fel későbbi Marvel-projektekben. De mielőtt erre még rátérünk, hadd emeljük ki, mennyire bomba volt az a harcjelenet, amikor Jack Russell farkasemberré változva gyilkolja a szerencsétlen őröket.
Három olyan karakter van, akit érdemes az embereknek szem előtt tartani: Elsa Bloodstone, Jack Russell és Man-Thing. Elsa Bloodstone az egyik legvagányabb női Marvel-karakter, egy igazi renegát szörnyvadász a képregényekben. Ő és Jack Russell alkották a képregényekben a Midnight Sons nevű formációt, ami a Marvel szörnyekre és más horrorelemekre építkező sorozata olyan karakterekkel még, mint Doctor Strange, Penge, Moon Knight vagy Morbius.
Ezek a hősök kifejezetten a természetfeletti ügyek megoldásán dolgoznak együtt, és mivel Moon Knight mellett Penge is hamarosan debütál az MCU-ban (Morbiust most inkább hagyjuk), ráadásul Midnight Suns néven egy új videójáték is jön decemberben, nem nehéz arra következtetni, hogy a film lezárása valójában a megágyazása annak, hogy a jövőben a Marvel valamilyen projektben összehozza az említett figurákat. Arról nem is beszélve, hogy az Örökkévalókból megismert Black Night (Kit Harrington) szintén gyakran harcol szörnyekkel a képregényekben.
A DC Swamp-Thingjére nem véletlenül hasonlító Man-Thing szerepe még fontosabb lehet. Ő egy olyan természetfeletti lény, aki gyakorlatilag a valóságok közti fiktív világ őrzője, így nagyon is sok köze van a legutóbbi Pókemberben és Doctor Strange-ben is előbukkanó multiverzum-problémához, így az ő felbukkanására is érdemes számítani a jövőben.
Ezekre a film egyáltalán, vagy csak alig-alig utal, és ezzel semmi gond nincs. Az alapvetően zeneszerzőként ismert, két rövidfilmet viszont már rendezőként jegyző Michael Giacchino elképesztően jól érzett rá arra, hogy nem kell mindent karaktert 4-5 részen keresztül bemutatni akkor is, ha nincs bennük annyi tartalom. Egy pillanatig sem zavaró, hogy az itteni kulcszereplők hátteréről alig tudtunk meg valamit, nem kell azonnal minden B-listás Marvel-hős családi drámáival fárasztani az embert, ha alapvetően van egy egyszerű történetünk, amit el tudunk enélkül is mesélni.
A Werewolf by Night remek példa arra, hogy a Marvelnek milyen irányba érdemes haladnia a jövőben. A Disney Plus beindult már annyira, hogy nem kell mindenből kötelezően sorozatot csinálni (a korábban bejelentett Vasember-spinoff, az Armor Wars például végül film lesz az eredeti tervekkel ellentétben), bizony egy erős vízióval rendelkező 50 perces különkiadás sokkal kompaktabb és erősebb lehet, mint egy össze-vissza vágott, utólag belenyúlt, fókuszát vesztett sorozat.
Főleg akkor, ha nem annyira A-listás hősökről van szó, mint a Bosszúállók, a Fantasztikus négyes vagy az X-Men. Egy ilyen különkiadás remek lehetőség arra, hogy Kevin Feige újabb bábukat tegyen fel az asztalra, hogy majd lehessen játszani velük a következő években. Még idén jön egy másik hasonló projekt, ugyanis A galaxis őrzői is megkapja a maga 40 perces különkiadását (ami ráadásul karácsonyi lesz), James Gunn már el is mondta róla, hogy a negyedik nagy MCU-fázis epilógusa lesz. Márpedig ha a Disney tényleg kontentként kezeli az alkotásait, akkor itt a jó példa arra, hogyan lehet elhagyni a régi iparági berögződéseket, és sokkal ügyesebben építgetni a Marvel-univerzumot anélkül, hogy heteken át közepes szintű tucatsorozatokkal tömik a nézőket.