Megjelent a Harry Potter-különkiadás, amiben a régi szereplőgárda visszatér Roxfortba. Egyszerre végletekig kicentizett és érzelmes műsor, ami bemutatja, milyen volt világhírű brit színészeket felkérni arra, hogy ismeretlen gyerekek mellett asszisztáljanak. És hogy milyen az, amikor ezek a gyerekek egyik napról a másikra világsztárok lesznek.
Egy gyors magyarázattal kezdenénk arról, hogy miről is szól ez a cikk: az év egyik első, eseményszámba menő filmes megjelenéséről, a bonyolult nevű Harry Potter 20. évforduló – Visszatérés Roxfortba című különkiadásról. Ez egy furcsa hibrid, ami kicsit dokumentumfilm és werkfilm, de egyszerre tűnik egy show-elemekkel, a film alkotóival készült interjúkkal és szereplők egymás közti beszélgetéseivel tarkított, nagyon bonyolult (és drága) tévéműsornak is. Ez eddig még elég ködös, de ha azt mondjuk, hogy olyan, mint a – szintén az HBO-n megjelenő – Jóbarátok-reunion volt, akkor talán már érthetőbb.
A Jóbarátok fontos viszonyítási pont, mert az a sorozat is pont olyan megkerülhetetlen kulturális képződmény a mai napig, mint a Harry Potter. Generációk nőttek fel a szereplőkkel együtt, és a komforttévézés – azaz a biztonságos, ismerős, kényelmes vagy épp nosztalgikus szórakozás – melegágya a tévé- és a filmsorozat is. Nem véletlen, hogy az HBO a nosztalgia és a kényelmes szórakozás jegyében a tavaly májusi Jóbarátok-reunion után elkészítette a Harry Potter-reuniont is: itt is leültettek az eredeti díszletekbe egy csomó szereplőt meg rendezőt, hogy meséljenek a filmekről, a keletkezésükről, a szereplők egymás közti viszonyairól vagy épp a díszletről mindenféle érdekességet.
Na de jobb-e a Harry Potter-különkiadás, mint a jóbarátokos? Illetve önmagában jó-e ez a különkiadás? Az elsőre a válasz az, hogy jobb, a másodikra pedig az, hogy viszonylag jó. Na de nézzük is végig, hogy miről és hogyan mesél nekünk a Harry Potter 20. évforduló – Visszatérés Roxfortba.
Berobog a nosztalgiavonat a 9 és 3/4. vágányra
Az HBO műsora úgy indul, hogy kicentizett-túldíszített felvételeken néhány korábbi szereplő megkapja a friss roxforti levelét, majd ellátogatnak a King's Crossra pályaudvarra, és végül megérkeznek a roxforti nagyterembe, ahol épp egy hatalmas bál és néhány másik korábbi szereplő fogadja őket. Az egész annyira művi és mesterkélt, hogy szinte hallani az Emma Watsonnak (a filmbeli Hermione-nak) adott rendezői instrukciót, hogy „szorítsd a szívedhez a levelet, ezzel jelezzük a nézőknek, hogy ez valami fontos és érzelmes dolog lesz!”. De szerencsére ha túl vagyunk a pár perces nyitányon, akkor túl vagyunk a film legrosszabb részén is.
Lehet, hogy feltűnt másoknak is, de összevissza használom a film, különkiadás, reunion vagy épp műsor szavakat. Nagyon nehéz egy ilyen kevert készítményt egy szóval leírni, ahol a szereplők egy CGI-kastélyba érkeznek meg, ahol aztán egymás kezét fogva, sírva beszélnek arról, hogy milyen fontosak egymásnak.
Valahol az osztálytalálkozó szó áll a legközelebb ahhoz, amiről ez a különkiadás szól: egy képzeletbeli iskola miatt összehozott gyerekek, felnőttek, filmesek, kollégák, barátok rendszere, akik mind-mind felelősek voltak a másikért, a másik munkájáért, a közös sikerükért. És ez a közös siker itt nem üres frázis: nagyon sok időt szán a film arra, hogy bemutassa, hogyan sikerült a főszereplő hármast, Daniel Radcliffe-et, Emma Watsont és Rupert Grintet, azaz Harryt, Hermione-t és Ront megtalálni, vagy hogy a gyerekfilmeken edződött rendező, Chris Columbus milyen sok időt szánt arra, hogy a gyerekek biztonságban érezzék magukat.
A ma már harmincas éveiben járó egykori gyerekszereplők is arról beszélnek, hogy csak utólag értették meg, hogy világhírű filmeseknek kellett alkalmazkodniuk ahhoz, hogy az első film forgatása idején 10-12 éves fiúk és lányok gyerekek lehessenek egy ilyen szuperprodukció forgatása során. Sőt, akkoriban még azt sem tudták, hogy milyen nagyágyúkkal dolgoznak együtt, és csak később kapcsoltak, amikor beszállt Gary Oldman vagy épp a reunion egyik fénypontja, Helena Bonham Carter.
A különkiadáshoz sok egyéni interjút készítettek és rengeteg werkfilmrészletet válogattak ki (ezekből még ennél is több elfért volna az anyagban), amiből rengeteg vicces és fontos pluszinfót ismerünk meg. De a legemlékezetesebb pillanatok azok maradnak, amikor két-három színészt láthatunk a kamera előtt, akiket beraknak az egykori díszletekbe – például a Gringotts bankba vagy a Griffendél klubhelyiségébe –, és egymással, egymásról beszélgetnek. Nem tudni, hogy ezek a jelenetek csak amiatt működnek, mert őszinte érzéseket és gondolatokat hallunk, vagy azért, mert jó színészeket látunk a kamera előtt, akik ezt el tudják hitetni velünk, de ezek a jelenetek néhány kivételtől eltekintve érdekesek, viccesek, érzelmesek.
Mindegy, hogy mi van benne, az a lényeg, hogy mi hiányzik belőle
Szóval még ha eddig nem is tűnik úgy, hogy a Harry Potter-különkiadás megváltja a világot, mindenképp egy kellemes néznivaló, ráadásul a Jóbarátok-reunion túlkapásaiból (ld. a tatujelmezes Justin Bieber) is sikerült visszavenni. De beszélni kell a szobában lévő elefántról is – illetve a szobából hiányzó elefántról.
Sikerült a főszereplő hármason kívül más fontos egykori gyerekszereplőket is megnyerni, rajtuk kívül a nyolc film négy rendezőjét, illetve rengeteg fontos mellékszereplőt, a fent említett Gary Oldman (Sirius Black) és Helena Bonham Carter (Bellatrix Lestrange) mellett például Robbie Coltrane-t (Hagrid), Jason Isaacset (Lucius Malfoy) és a Voldemortot játszó Ralph Fiennest is. De nem lehetett a megszólalók között a Perselus Pitont játszó Alan Rickman, aki 2016-ban halt meg, és az első két rész Dumbledore-ját játszó Richard Harris sem, aki 2002-ben hunyt el. Helyette viszont nem került bele a filmbe az ő szerepét átvevő Michael Gambon, ahogy egy másik fontos szereplő, Maggie Smith (McGalagony) sem.
Persze nem várható el, hogy a százperces játékidőbe a mostaninál is több embert zsúfoljanak bele, de az utóbbi két ember hiánya feltűnő. Egyelőre az újságírók és a rajongók is csak találgatnak, hogy miért nem szerepelt ez a két meghatározó szereplő: lehet, hogy a koronavírus miatt nem vállalták a forgatást, lehet, hogy nem fértek bele a költségvetésbe – erre egyelőre nincs hivatalos válasz sem a készítők, sem a színészek részéről. De még inkább feltűnő magának a könyvek szerzőjének, J. K. Rowlingnak a hiánya.
Rowlingot az utóbbi két évben elsősorban nem a könyvei miatt, hanem a melegekkel vagy épp transzneműekkel kapcsolatos, a közösség szerint bántó kijelentései miatt vették elő. Rengeteg kollégája, sőt maga Daniel Radcliffe és Emma Watson is kiállt az írónő ellenében a transzneműek mellett. Azóta Rowling kiadott egy új mesekönyvet, illetve az idén áprilisban érkező Legendás állatok harmadik részének is a producere, de a Harry Potter-különkiadásban nem szerepel, csak egy 2019-es interjújából vágnak be pár részt.
A készítők állítólag keresték Rowlingot, aki maga döntött úgy, hogy nem akar részt venni a különkiadásban, „mert már mindent elmondott a Harry Potterről, amit akart”, de rengeteg fejtegetést lehet olvasni arról, hogy valójában az elmúlt két év kritikái és üzengetései miatt nem akart együtt szerepelni a többiekkel. Rowling ettől függetlenül kap néhány kedves visszajelzést a műsorban, és nélküle is működik a történet, ahogy a kezdetektől az utolsó részig bezárólag végigmesélik a filmek születését. De Rowling, illetve a fent említett Maggie Smith és Michael Gambon hiánya azért rányomja a bélyegét a filmre.
Pont egy pici mélység
A Harry Potter 20. évforduló – Visszatérés Roxfortba elég ügyes ahhoz, hogy ne az legyen a mindent elnyomó érzésünk, hogy miért nem sikerült újra leültetni ezt a hármast Harry, Ron és Hermione hármasával, mert – habár egy szemérmetlen promóról van szó, mégis – sikerült egy fokkal mélyebbre ásnia, mint egy szokványos tévéműsornak.
Szép lassan kibukik az, hogy a szereplőknek tényleg egy elzárt buborékban kellett élniük, az iskolát is együtt, a forgatás szüneteiben kellett kijárni; hogy Emma Watson a negyedik film környékén ki akart lépni, mert annyira egyedül érezte magát; hogy Rupert Grint már nem tudta magát elválasztani a szerepétől, nem érezte, hogy hol ér véget Ron Weasley, és hol kezdődik ő. És ez azért működik jobban, mint más hasonló színészinterjúknál, sőt, a készítők is azért mertek erre nagyobb hangsúlyt fektetni, mert ez attól működik, attól erős, hogy itt olyan harmincpár éves embereket hallgatunk, akiknek ezekkel a terhekkel tizenévesen kellett megküzdeniük, ráadásul mi végig is néztük a felnövésüket.
És ezekből néha megható, néha szentimentális, néha vicces, néha feszengős pillanatok születnek, de a film az elején látott giccset végül lebontja magáról. Végül csak emberek beszélnek arról, hogy milyen volt megélni azt, hogy húsz évvel ezelőtt egy világszenzáció részesei lettek, és ezt a felszínes, cukormázas történeteknél pont sikerül egy fokkal őszintébben elmesélni.
