Mit adott nekünk a Jóbarátok?

2021. május 26. – 20:05

frissítve

Mit adott nekünk a Jóbarátok?
David Hume Kennerly / Getty Images

Másolás

Vágólapra másolva

Május 27-én jelenik meg az HBO-n a Jóbarátok: Újra együtt (Friends: The Reunion), ami egy egyelőre meghatározhatatlan műfajú műsor keretében újra összehozza az ikonikus sorozat szereplőit. Nem a történet folytatódik: a színészek önmagukként, és nem a szerepeikben jönnek össze egy osztálytalálkozó-szerű nosztalgiashow erejéig. Ebben a cikkben most azt szedjük össze, hogy mitől lett a Jóbarátoknak ilyen erős, mai napig tartó hatása, és hogy mik azok a kritikák a sorozat körül, amik az elmúlt években egyre hangosabban mutatnak rá a hibáira.

A Jóbarátokat szeretni alapvető dolog: olyan, mint szeretni a Harry Pottert vagy a hamburgert. Az embert az teszi különlegessé, ha nem szereti – és ha valaki nem is ismeri, vagy nem látott belőle legalább néhány részt, az szinte értelmezhetetlen még ma, 2021-ben is. Viszonyítási pont lett a sorozatból, de az elmúlt években egyre többen világítottak rá arra, hogy a figurákkal és a történettel mai szemmel nézve azért elég sok probléma van. De valójában ez is csak azt bizonyítja, hogy sokan még mindig úgy érzik, hogy beszélni kell róla.

Pontosan 17 éve futott le a Jóbarátok utolsó része, de a mai napig használjuk a szállóigéit, készülnek a legjobb 10-50-100-236 részt bemutató listák, na meg azok a személyiségtesztek, amik eldöntik, hogy Rachel, Monica, Phoebe, Joey, Chandler vagy Ross lennénk-e a főszereplők közül. A rajongók évek óta várnak egy akármilyen folytatásra, a Netflix százmillió dollárért vásárolja meg a sorozat jogait mindössze egy évre. Több millióan kíváncsiak a reunion nosztalgikus, de igazából totál semmitmondó előzetesére. A nem szűnő rajongás mellett pedig évek óta jelennek meg azok a cikkek, hogy valójában milyen toxikus figura volt Ross, hogy a sorozat főszereplőinek irreális volt az életmódja, hogy egyetlen, kisebbséghez tartozó karakter sem volt köztük, és hogy milyen káros volt az, ahogy a nemi identitással, kövérséggel, a szexuális vagy munkahelyi zaklatással foglalkozott.

A hatodik szezon – Fotó: NBCU Photo Bank / NBCUniversal via Getty Images

De miért ilyen népszerű ez a sorozat 2021-ben? És miért kritizálják vagy értelmezik újra a mai napig? Miért lehet megélni egy 17 évvel ezelőtti sorozatból, és miért tartják sokan fontosnak, hogy rámutassanak a hibáira? Egész egyszerűen azért, mert a Jóbarátok a mai napig az egyik, ha nem a legnagyobb hatású tévésorozat – de hogy ez hogyan alakult így, annak a megértéséhez vissza kell mennünk a '90-es évek első felére.

A Jóbarátok 1994-es elindulását megelőző évtizedekben a tévés vígjátéksorozatok, azaz a szitkomok általában valamilyen családi helyzetből indultak ki (Egy rém rendes család, The Cosby Show, Bír-lak, Kaliforniába jöttem). Persze voltak már korábban is hangsúlyáthelyezések, például a ‘82-ben indult Cheers, ami a címszereplő bár köré szervezte a szereplőit, vagy a ’89-ben debütáló, és Amerikában a Jóbarátokhoz foghatóan népszerű Seinfeld, ami a főszereplőjének és a baráti társaságának manhattani mindennapjait mutatta be.

De egy sem definiálta újra a családot.

A Jóbarátok nemcsak abban újított, hogy már nem arról szólt, hogy hogyan boldogulnak az életben a szülők és gyerekek, férjek és feleségek, ehelyett egy új családmodellt állított fel. Kevés annál szimbolikusabb kezdés van, mint ami a Jóbarátok első perceiben történik: az egyik főszereplő épp válik a leszbikus feleségétől, és ezzel a romantikus családi idill romba dől; a másik pedig az esküvőjéről menekülve toppan be, és ezzel ő maga dobja félre a romantikus családi álmot. A főszereplőknek és a nézőknek is az így kialakult hatfős baráti társaság jelentette a magot: egy olyan társaságot, amit nem az tartott össze, hogy kivel kellett élniük, kivel születtek egy családba, vagy hogy kivel dolgoztak. A saját döntéseik miatt és a személyes szimpátiájuk miatt töltötték együtt az idejüket.

Az volt az üzenet, hogy itt vagyunk huszonéves fiatalokként, és a problémáinkat, a hülyeségeinket és az örömünket nem a kapott családunkkal, hanem a választott családunkkal, azaz a barátainkkal éljük át. Ez pedig rezonált azzal a húszas-harmincas korosztállyal, aki felfedezte a sorozatban a saját problémáit – vagy ha nagy szavakat akarunk használni, akkor a saját életét.

De a sorozat kialakított egy fiatalabb rajongótábort is, akikben elültette a reményt arra, hogy ilyen is lehet majd az élet – sőt, a netflixes vagy HBO-s újrajátszásoknak köszönhetően a millenialok után jelenleg a Z generáció tagjai is felfedezik maguknak.

A Jóbarátok persze örökre a fülünkbe égette a főcímdalt vagy épp a „Na mi a helyzet?” kérdést, megismertette velünk a marhahúsos trüffelt és a büdös macskát, rengeteg rajongóval Rachel-hajat vágattatott, muníciót adott a „szakításban voltak-e” vitához, de ennél fontosabb, hogy hatalmas szerepe volt abban, hogy több korosztálynak is megváltoztak a baráti kapcsolatokról szóló elvárásai. A '90-es évek második felében indult el ezen a nyomon a Will és Grace és a Szex és New York, aztán a Jóbarátok 2004-es leköszönése után az Így jártam anyátokkal, a Happy Endings vagy épp az Agymenők próbált a nagy előd helyébe lépni (de akkor már a munkahelyi szitkomok térhódításával is versenyezniük kellett: olyan sorozatokkal, mint a Városfejlesztési osztály, a Dokik és az Office).

Szóval a Jóbarátok a család, a normák és az elvárások helyett a barátok, a szabadidő és az útkeresés hármasára helyezte a hangsúlyt. Nem dobta ki az első hármat sem, de az, hogy én mint fiatal, hogyan akarok élni, sokkal fontosabb lett, mint azt bemutatni, hogy hogyan is kellene élnem. Persze ennek az életérzésnek a megalkotásához és bemutatásához rengeteg kompromisszumot kellett kötni, alapszabályt felrúgni, és már akkori szemmel is furcsa mellékhatásokat elviselni. Például a főszereplőket alig láttuk munka közben, sőt, napközben is folyton együtt voltak, és eközben irreálisan drága albérletekben éltek. A kávézón és egymás otthonain kívül alig jártak el pár helyre, a '90-es évek New Yorkjából szinte semmi nem jelent meg a sorozatban, az akkoriban elég jellemző kábítószerezéssel pedig csak eltartott kisujjal foglalkoztak. Na meg persze az is életszerűtlen, hogy egy nagyvárosi húszas-harmincas fiatalnak ilyen kevés barátja van, velük viszont ennyi átverés, megbántás, csalódás, összejövés és szétmenés után mégis egy társaságban maradnak.

A Central Perk kávézó, első szezon – Fotó: Alice S. Hall / NBCU Photo Bank / NBCUniversal via Getty Images

De miért várjuk el azt, hogy egy fikciós alkotás minden szempontból megfeleltethető legyen a mi tapasztalatainknak, a mi életünk szabályrendszerének?

Ezt nem várjuk el sem az Annie Halltól, sem a Csillagok háborújától, a Halálos iramban-sorozattól meg pláne nem. Mégis visszatérően felmerülő probléma a Jóbarátoknál. Ha belegondolunk, azzal, ha a lakbérkérdés a fő bajunk a sorozattal, vagy az, hogy nekünk soha nem lenne kedvünk ennyi időt ugyanabban a kávézóban ülni, azzal pont a jelentőségét, a mindennapi életre, a gondolkodásunkra gyakorolt hatását ismerjük el. Mindjárt el is magyarázom, miért.

Minden alkotásnál az általa megalkotott világ saját, belső szabályrendszerét kell elfogadnunk. Ezért tudjuk elhinni, ezért tudja fenntartani az érdeklődésünket rengeteg különböző mű, legyen az a Száz év magány, a Csupasz pisztoly vagy a Macskarisztokraták. A titok annyi, hogy meg kell felelnie az önmaga állította szabályrendszernek. És ha a Jóbarátokkal az a legnagyobb problémánk, hogy nem felel meg a mi életünk szabályrendszerének, azzal már el is ismertük, hogy a Jóbarátokat úgy nézzük, mint ami a mi mindennapjainkat mintázza.

De a sorozattal szemben egyáltalán nem ez a legfontosabb vagy leggyakoribb kritika.

A sorozat '94-es indulásakor még a #metoo- és a woke-éra előtt voltunk: azaz kicsit leegyszerűsítve azt lehet mondani, hogy a szexuális kényszerítés, a társadalmi és a faji igazságosság kérdéseibe nagyon kevesen mentek bele olyan mélységekig, mint a mai közbeszédben. Nehéz elvárni azt, hogy egy sokkal érzékenyebb, politikailag korrektebb kifejezésmódnak is megfeleljen egy korábbi alkotás: azt viszont el lehet várni, hogy alapvető emberi értékeket a helyiértékén kezeljen, és ne csináljon viccet olyan dolgokból, ami mások életére súlyos hatással volt: legyen az a munkahelyi zaklatás, a nemi identitás vagy a származás. Nézzük meg, hogyan teljesített a Jóbarátok ezen a téren!

A '90-es években már bőven voltak olyan hollywoodi sikerfilmek, ahol nem kizárólag fehér főszereplők voltak (gondoljunk például Eddie Murphy fénykorára). Ha az amerikai lakosság összetételét néztük, indokolt is, hogy a filmesek igyekezzenek ezt valószerűbben leképezni. Nem valami titkos hollywoodi politikaikorrektség-bálványnak áldozva ezzel, hanem egyszerű üzleti logika mentén, mert így lehet elérni, hogy minél több néző tudjon azonosulni egy szereplővel.

Persze egy könnyed, húszperces részekből álló vígjátéksorozatot el lehetett kezdeni egy száz százalékban fehér szereplőgárdával, sőt, ezt az állítást még két dolog is árnyalja. Az egyiket a Rosst játszó David Schwimmer említette egy tavalyi interjúban: azt mondta, hogy ő személyesen kampányolt azért, hogy a sokszínűség jegyében ázsiai-amerikai, illetve később afroamerikai barátnője is legyen a karakterének. Másrészt az eredeti hatosban is van hangsúlyosan olasz-amerikai és zsidó származású főszereplő. Csakhogy a sorozat az eredeti szerepéhez képest rengeteget változott, óriási figyelmet kapott, de érdemben sosem érezte azt, hogy ennél többet kellene tennie a sokszínűség reprezentációjában, vagy igazi felelőssége lenne ebben a kérdésben. A 236 részben irreálisan kevés játékidő jutott a nem fehér szereplőkre, legyenek azok maguk a főszereplők vagy mellékszereplők.

És még ez sem a legfontosabb kritika.

Ott van például a szexuális identitás kérdése, azaz, hogy hogyan jelenítette meg a sorozat a nem heteroszexuális embereket – például a melegeket. Az biztos, hogy a sorozattól egy fontos értéknyilvánítás volt '94-ben, hogy Ross leszbikus exfeleségét, Carolt nem tekintették viccnek: mármint persze, viccelődtek vele, de azt senki sem kérdőjelezte meg, hogy Carol ne lenne leszbikus, és a sorozat inkább csak félreértésekből vagy Ross féltékenységéből csinált viccet. Ugyan addig nem jutottak el, hogy két leszbikus nő megcsókolhassa egymást (ellentétben a sorozat női főszereplőivel), de egy leszbikus pár tagjai teljes értékű szülőkként neveltek fel egy gyereket, sőt, a második évad közepén még egy leszbikus esküvő is az adott epizód központi témája volt. Az viszont már jobb kérdés, hogy hogyan kezelte a sorozat a meleg férfiakat.

Fotó: Reisig & Taylor / NBCU Photo Bank / NBCUniversal via Getty Images

Az, hogy egy férfi meleg, vagy melegnek hiszik, visszatérő poén volt a sorozatban. Ráadásul amikor az egyik főszereplő férfi szembesült azzal, hogy melegnek nézik, heves tiltakozás volt a válasz, amit újra és újra egy nagy nevetés kísért. Amikor két nő szexuális viszonyáról volt szó, azt egy izgató és szexi dolognak kezelte a sorozat, amikor viszont ugyanez két férfival kapcsolatban merült fel, arra általában a nevetés, illetve az undor volt a reakció. Nyilván a leszbikus karakterek kezelése is lehetett volna jobb, főleg mai szemmel, de a meleg férfiak szinte csak homofób vicceket kaptak a Jóbarátoktól. Pedig a sorozat akár magát a homofóbiát is beállíthatta volna viccként, amire mutatunk is egy példát.

A kilencedik évad egyik részében az egykori tinisztár, Freddie Prinze Jr. lesz a dadus Ross és Rachel kisbabája mellett. A rész ismétlődő poénja az volt, hogy Ross szerint eleve fura, ha egy férfi dadusként dolgozik, aki ráadásul túl érzékeny is – ennek pedig egyre durvábban hangot ad. Csakhogy ebben a részben minden szereplő kritizálja Rosst, és az epizód drámai főhőseként végül neki kell változnia: szétesik a törékeny maszkulinitása, és elsírja magát a dadus vállán amiatt, hogy gyerekkorában őt nem tartotta az apja elég férfiasnak. Csakhogy ebben a részben nincs egyetlen meleg karakter sem, maga a dadus sem meleg, és végül Ross mániájából lesz a vicc, nem pedig valakinek a homoszexualitásából.

Ehhez képest mi történik akkor, amikor Chandlernek kell újra felvennie a kapcsolatot a drag queenként dolgozó meleg apjával (akit egy máig sem érthető döntés miatt egy színésznő, Kathleen Turner játszott)? Lehetett volna a hangsúlyt arra helyezni, hogy Chandler nem tud megbocsátani az apjának, aki elhagyta az anyját, vagy el lehetett volna mesélni, hogy mennyire nem törődött vele, de a vicc mindig csak arról szólt, hogy Chandlernek egy extravagáns meleg apja van, amit ő nem tud megemészteni. Nem az volt a fő téma, hogy hogyan működik az apai szeretet, milyen volt az elmúlt húsz évben a kettejük viszonya, vagy hogy az apja hogyan próbálta meg felvenni vele a kapcsolatot, hanem az a fő dilemma, hogy muszáj beszélned vele, mert attól, hogy meleg, mégiscsak az apád.

És ha azt elfogadtuk, hogy rengeteg ember mindennapjaira, baráti kapcsolataira, elvárásaira nagy hatással volt a sorozat, akkor azt is elfogadhatjuk, hogy a Jóbarátok igenis hatással tudott lenni a homoszexuális nők és férfiak megítélésére, akár különböző irányban is. De az elmúlt években rengeteg kritika érte a sorozat a kövérviccek miatt is: miután kiderült, hogy Monica gyerekkorában kövér volt, ezt egy kiapadhatatlan humorforrásként kezelte a sorozat. És habár nem az az állítás, hogy soha, semmilyen viccet nem lehet elsütni a kövérség kárára, de azt súlyos hibának tartják, hogy ezen túl az elhízás nem merült fel úgy, mint egészségügyi kockázat, nem volt szó a genetikai adottságokról, de nem mentek bele az étkezési zavarok okaiba vagy a bullying lelki következményeibe sem – csak annyi volt a lényeg, hogy vicces, mert kövér.

Viszont azt ne felejtsük el, hogy a sorozat azért tudott működni ezekkel a hibákkal, mert a nézők ugyanúgy partnerek voltak ebben a működésben.

A sorozatban vannak még ehhez hasonló egyértelmű, hozzáállásból, meg nem értésből vagy épp a korszellemből fakadó gondok, főleg ha mai szemmel nézzük őket, de sok olyan kritika is érte a sorozatot, ami valójában egyáltalán nem hiba volt, hanem a történetmesélés része. Voltak olyan konkrét, kínos történetek, mint amikor Ross meg akarja csókolni az unokatestvérét, vagy épp randizott az egyik diákjával, Rachel felszedte a beosztottját, Joey hazugsággal szedett fel lányokat, Chandlerrel kiakadt a szoptatáson, ezen kívül pedig volt rengeteg hazugság, féltékenység, megcsalás. Csakhogy ezek a helyzetek legtöbbször nemcsak egyszerű humorforrásként szolgáltak, hanem olyan problémákat, morális döntésekről szóló helyzeteket mutatott be, amire maga a történet épült.

Fotó: Hulton Archive / Getty Images

Még ha a sorozat főszereplői az eredeti jellemüktől nagyon nem is távolodhattak el, mert akkor oda a kezdeti dinamikájuk, az egyéni helyzetekben a sorozat igyekezett valamilyen jellemfejlődést bemutatni, ahogy a szereplők egy-egy adott kérdést igyekeztek a helyes módon kezelni – ha pedig valaki egy nehezen elfogadható dolgot lépett, akkor a fent már részletezett kivételektől eltekintve vagy a többi szereplő, vagy a történetvezetés nem hagyta szó nélkül.

De ezt a sorozat már az első részben bemutatta, amikor Rachelt egy, az esküvőjéről elmenekült menyasszonyként mutatta be. Nyilván ez egy nagyon harsány gesztus, ami szembemegy mindenféle társadalmi és kapcsolati normával, de ez a sorozatban nemcsak egy vicc volt, hanem egy olyan helyzet, aminek elkezdett a mélyére ásni. Az első pár percben berobbanó gegből egy több évadon átívelő szál lett, ami bemutatta, hogy egy huszonéves nő hogyan szembesült a saját életével, és hogyan próbált meg életében először a saját lábára állni, saját döntéseket hozni – miközben az új családja, azaz a barátai ott voltak mellette, támogatták és segítették őt.

A Jóbarátok befejezése után jóval bátrabb, harsányabb, sokszínűbb szitkomok is elindultak, ahol már sokkal nehezebben elviselhető alakokkal is elérték, hogy szurkoljunk nekik: az Így jártam anyátokkal Barney-ja, a Community Jeffje, az Agymenők Sheldonja vagy az Office Michaelje jóval kevésbé voltak komfortos karakterek, mint a Jóbarátok főszereplői közül bárki más, mégis népszerűek tudtak maradni. Hogy miért? Mert előbb-utóbb ezek a sorozatok is jelezték, hogy ezek a figurák, habár nagyon szórakoztatóak és különcök, mind küszködő figurák.

Viszont ezek a sorozatok az eleve karikaturisztikus szereplők közé dobtak be egy-két különösen problémás figurát, amivel mindegyikük tudott valami egyedit teremteni, de egy sem tudott olyan biztonságos érzést nyújtani, mint a Jóbarátok. A sorozat a mai napig a komforttévézés melegágya tudott maradni, ami a tökéletes, biztonságos szórakozást mutatja be.

A Jóbarátok a mai napig egy olyan hely minden rajongó számára, ahol a főszereplőknek alapvetően nem egymás ellen kellett küzdeniük, hanem az élettel, de ők ott vannak egymásnak – és a néző is tudja, hogy amíg velük van, biztonságban van.

A Jóbarátok még életében legenda lett, egymás után döntögette a nézettségi és a szereplők fizetési rekordjait, olyan sztárok szerepeltek benne, mint George Clooney, Julia Roberts, Danny DeVito, Robin Williams, Bruce Willis, Susan Sarandon és Brad Pitt, a mai napig idézik a poénjait, és a sorozat 2004-es befejezése óta vár mindenki valamilyen folytatást – miközben a sorozat problémáiról, vagy akár csak ennek a cikknek az állításairól is biztos lehet még vitázni. Nagyon könnyű nosztalgiázni vele, biztonságba helyezni magunkat, új poénokat felfedezni benne, és közben bármikor fel tudunk háborodni egy-egy rosszul működő témáján, de még 2021-ben is alig lehet kikerülni, hogy ne beszéljünk róla. A Jóbarátok megcsinálta azt a trükköt, hogy bemutatta, ha akarunk, új családot alkothatunk magunknak – aztán végül olyan betonbiztosan lett több millió ember életének a része, hogy az eredeti családjának a helyére lépett.

A cikkhez használt források:

Friends at 25: Is the sitcom really as problematic as people say?

Friends: The show that changed our idea of family

David Schwimmer: 'I’m very aware of my privilege as a heterosexual white male'

Friends: 10 times the classic sitcom was problematic

Why „Friends” is still so popular