J. K. Rowling 13 év után visszatért ahhoz, ami a legjobban megy neki

2021. november 01. – 13:29

frissítve

J. K. Rowling 13 év után visszatért ahhoz, ami a legjobban megy
neki
Fotó: Ajpek Orsi / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Nem kell nagy jóstehetségnek lenni, hogy megtippeljük: az idei karácsonyi gyerekkönyv-vásárlások egyik slágerterméke lesz J. K. Rowling új meseregénye, A karácsonyi malac. Nemcsak azért, mert már a címe azt sugallja a könyvesboltokban tanácstalanul tipródó szülőknek, hogy ennél tökéletesebb karácsonyi ajándék nincs is, hanem azért is, mert a Harry Potter-univerzum alkotója 13 év után írt újra gyerekkönyvet (a tavaly megjelent Ickabog nem egy új meseregény volt, azt 2003 és 2007 között, vagyis a Potter-sorozat utolsó két kötetének készítésével egyidejűleg írta).

A mostani regény mondható tehát az első teljesen új Rowling-gyerekkönyvnek, mióta 2008-ban napvilágot látott az először a Potter-sorozat utolsó könyvében, a Harry Potter és a Halál ereklyéiben megemlített Bogar bárd meséi. Azóta írt Robert Galbraith álnéven feledhetőként emlegetett krimiket, és volt saját nevén egy nagyon jó kisváros-regénye, az Átmeneti üresedés, ahol a realista, igazán varázstalanított világot mutatta be a maga olykor – általában – lehangoló valójában.

Majd most ismét a gyerekek felé fordult, hogy a realizmus és a fantáziavilág találkozzon A karácsonyi malacban. Mesekönyv, ami nem mesekönyvként indul: a regény első ötven oldalában sok meseszerű nincs, legalábbis a szónak abban a habos-babos értelmében, amit a Disney-filmek világából elképzelnénk. Van egy Jack nevű kissrác, akinek, mióta az eszét tudja, a kedvenc játéka egy Püsmac nevű plüssmalac. Több is neki a Püsmac, mint játéka, „ha Jacknek rossz napja volt az iskolában (…) akkor otthon Püsmac várt rá, hogy letörölje a könnyeit a pici, puha csülkével. Bármi rossz történt Jackkel, ott volt neki a mindig megértő és megbocsátó Püsmac”.

Márpedig rossz dolgok történnek Jackkel, ez az első ötven oldal nagyon vastag és elnagyolt ecsetvonásokkal bemutat egy egész kisgyerekkorra elég traumát: apa és anya elválnak (Jack, mivel „tudta, hogy apa és anya nem szeretnék, ha nagyon szomorú lenne emiatt, úgy tett hát, mintha nem lenne az (…) kezdett hozzászokni, hogy nem mond ki dolgokat”), aztán a kisfiúnak el kell hagynia az iskoláját és a legjobb barátját, majd anya megismerkedik egy másik férfival, akivel együtt egy előbb jó fejnek tűnő, de valójában undok mostohanővért is kap. És hogy a rossz dolgokat tetézzük: karácsony előtt ez az undok mostohatesó egy autópályán kidobja Püsmacot az autóból.

Jack élete – és a regény története – innen egyetlen dologról szól: Püsmac visszaszerzéséről. Mivel karácsony éjjele a csodák ideje, Jack egyszer csak azon kapja magát, hogy érti a játékai beszédét, majd összezsugorodik az ő méretükre, és a Püsmac pótlására kapott karácsonyi malac társaságában elindul az Elveszettek Birodalmába, hogy még éjfél előtt megmentse onnan Püsmacot, mielőtt azt végleg elpusztítaná a Birodalom rettegett ura, a Veszejtő.

Fotó: Ajpek Orsi / Telex
Fotó: Ajpek Orsi / Telex

A történetben innen számos csapda van – nem Jack, hanem az író számára. Főleg az, hogy unalmassá és sematikussá válik, mintha egy másodrendű animációs filmben lennénk, ahol látszólag izgalmas és egyre nehezedő, de valójában fantáziátlanul kitalált feladatokat kell megoldania a főhősnek, amikhez egy idő után külső segítség vagy logikai bakugrások is kellenek, majd végül nagyjából háromszáz oldallal később megtalálja Püsmacot és mindenki boldogan él, amíg – el nem vész újra vagy meg nem hal, tetszés szerint.

Szerencsére Rowling jó író, tényleg nagyon jó. Annyira jó, hogy ezek a félelmeim szinte mind alaptalannak bizonyultak, és ha kicsiben is, nem egy hétkötetnyi sorozatban, mint a Roxfort világát, de felépít egy világot, nem is akárhogyan.

Az Elveszettek Birodalma nem egy homogén, sötét, ijesztő, lehangoló hely, hanem egy pontosan kitalált és megrajzolt, élő világ. Kepes András Tövispusztájában van egy elmélkedés az eltűnt tárgyakról, amik „mintha a keresés pillanatában egy nagy, közös talált tárgyak osztályán rejtegetnék őket, ahol a polcokon ott sorakoznak az elfeledett nevek, dátumok, történetek is”. Ez jutott eszembe A karácsonyi malacot olvasva – pontosabban az, hogy ezt a nagy, közös talált tárgyak osztályát hányféle kis zegzugra lehet tagolni.

Rowling megteremtett ugyanis egy teljes világot a föld alatt, egy teljes és a maga szabályrendszerén belül sokáig hitelesnek érezhető világot. Méghozzá fizikai értelemben föld alatt, ahonnan „találólyukakon” lehet visszakerülni a felszínre (talán itt érdemes megemlíteni a fordító Tóth Tamás Boldizsárt, aki nemcsak találólyukkal vagy a Püsmac névvel – ami sokkal hangulatosabban hat, mint az eredeti, az angol Dur Pig –, hanem például a lenti birodalom hely- és egyéb tulajdonneveivel is nagyon sokat tesz hozzá a regényhez, bár a pocakbogyó szótól, talán csak a pocaklakós áthallás miatt, kivert a víz).

A találólyukon az „égbe” kerülni: lehet ezt akár a földi lét és a mennybe vágyakozás analógiájának is látni, de érdekesebb, hogy ez a világ mennyire mérnöki pontossággal épül fel a regényben. Ahogyan az elveszett tárgyak eltérően hiányozhatnak az egykori tulajdonosaiknak, aszerint szerveződik az Elveszettek Birodalma. És máris pontosítsuk magunkat, hiszen Rowling arra is nagyon ügyesen odafigyelt, hogy ne csak tárgyakkal – uzsonnásdoboz, sajtreszelő, címjegyzék, játéknyuszi stb. – töltse meg a birodalmat, hanem fogalmakkal, emberi tulajdonságokkal, káros szenvedélyekkel is. Találkozunk dohányzó szájjal, Poémával, az elhagyott versvázlattal, Tettetéssel, Becsvággyal, Reménnyel, Boldogsággal, Hatalommal is. Az, hogy az elvesztett negatív tulajdonságok is megjelennek a könyvben, arra is rámutat, hogy néha az „elvesztés” nem is veszteség, de a könyv emellett is pompás lehetőség arra, hogy egy 8-10 éves gyerekkel elbeszélgessünk az olvasmányélményéről és a regény mögöttes jelentéséről.

De visszatérve a helyekre: a Pótolhatóban egészen más elveszettek vannak, mint a Baj-Hogy-Nincs-Megben, a Hiányoltak Honában vagy pláne a Szeretettek Szigetében, ahogyan más ezeknek a településeknek a fejlettsége is. Pótolhatót „alacsony fakalyibák alkották, amelyek mind huzatosnak és rozogának tűntek”, a Baj-Hogy-Nincs-Megben „minden tiszta volt, és takaros”, a házak „hófödte tetejű, csinos kis lakóépületek” voltak, a Hiányoltak Honában „szép magas, kovácsoltvas erkélyekkel ékes házak” várták Jacket és az időközben Kalac nevet kapott karácsonyi malacot.

Pontosabban várni sehol nem várják, hiszen Jack egy élő gyerek, és élő gyereknek semmi dolga nincs az Elveszettek Birodalmában, így a küldetése kettős: nemcsak az, hogy megtalálja a Püsmacot, hanem közben az is, hogy elkerülje a Veszejtőt, aki „semmire se vágyik jobban, mint hogy felfalhasson egy élő gyereket, te lennél a valaha volt legértékesebb zsákmánya”. A nagy találkozás, pontosabban a Nagy Összecsapás természetesen nem marad el a Veszejtő és a szeretett malacáért az idegen birodalomba, sőt, a Veszejtő tanyájára merészkedő kisfiú között.

Sajnos a könyv ettől a ponttól lejtmenetbe vált, és a maga szabályrendszere alkotta hitelessége is csorbát szenved. Már a Veszejtő és Jack közötti „csata” is sokkal halványabb, mint a regény addigi fejezetei, annak a szép üzenetnek az ellenére is – vagy talán pont azért –, amivel a fiú ezt a csatát (figyelem, kitalálható szpojler:) megnyeri. Elsősorban azért, mert magáról erről a gonosz főszereplőről nagyon kevés derül ki. Még ebben a szemtől szembe szituációban sem válik egyértelművé, hogy mi motiválja a tetteit, vagy hogy hogyan is lett ő az Elveszettek Birodalmának ura. Az, hogy addig a regényben csak a birodalom lakóinak homályos elképzeléseiből és a róla terjedő mendemondákból tudunk meg egy s mást Veszejtőről, még érthető, dramaturgiailag indokoltnak is mondható, de ekkorra az az érzésünk támad, hogy az Elveszettek Birodalmának precíz megtervezése mellett annak lelkére – ami persze egy negatív lélek, a pusztítás szelleme – nem maradt volna elég energiája Rowlingnak.

Ahogy írtam, az, hogy a harcot ki nyeri, aligha nagy meglepetés, hogy hogyan nyeri, abban már van egy csavar –

az igazi csavart azonban az jelenti, hogy ez a meseregény nem úgy zárul, hogy a hős teljesítette a küldetését, és mindenki boldogan él, ésatöbbi, ésatöbbi.

Pontosabban: a mindenki boldogan él, ahhoz végül is eljutunk, talán túl indokolatlan is ez a a boldogan élés, de hát az utolsó Harry Potter rettenetes epilógusa után ez aligha meglepő. Szóval mindenki boldogan él, a mostohatesó megbánja a tettét és megváltozik, Jack nem ragad az Elveszettek Birodalmában, és a karácsony idén sem marad el. De a mindenki boldogan, hát az mégsem úgy jön össze, ahogy arra az olvasó számít. Jack története és a Püsmac története és a Kalac története úgy fonódik össze, hogy Rowling, ha nagyon érzékenyen és szép történetmeséléssel is, de túlzottan szépre varrva gubancolja ki ezeket a szálakat.

(J. K. Rowling: A karácsonyi malac, Animus könyvek, 4890 Ft)

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!