2021. május 27. – 18:30
frissítve
Pontosan 19 perc után történt meg először, hogy a Jóbarátok: Újra együttet nézve megtörtem, és a finnyogást felváltotta a hangos röhögés. A két kezemet összecsapva, felszabadultan örültem annak, hogy újra látok egy mellékszereplőt, akit nagyon bírtam az 1994-től tíz évadon át futó sorozatban (nem is tudom, melyik az ijesztőbb: hogy már 27 éve indult, vagy hogy már 17 éve vége). A különleges, osztálytalálkozó hangulatú show-ban aztán még volt pár ilyen pillanat, de összességében mégis többet fintorogtam, mint szórakoztam. Nem bánom, hogy megnéztem ezt a műfajilag nehezen besorolható mutánst, de az alapélményem az, hogy egy hamis, felszínes haknit láttam, amit felesleges részekkel habosítottak bő másfél órásra.
They were there for you
Persze, a Jóbarátok eleve egy hamis tükör volt. Nem, most nem arra gondolok, hogy nem reprezentálta kellő arányban az Egyesült Államok kisebbségeit, vagy néha illetlenül tréfálkozott, mint azt megírták a 25 éves évfordulón meg az elmúlt napokban több cikkben is (a miénk itt olvasható). Ilyen cikkeket egyébként szinte mindegyik kilencvenes évekbeli sorozatról lehetne írni, de nem véletlen, hogy a woke-dózer pont a Jóbarátokon hajt végig olyan gyakran – ez is a sorozat erejét, népszerűségét mutatja. A mai napig nagyon sokan nézik, köztük olyanok is, akik még nem is éltek az első rész bemutatásakor, amikor azért még tényleg máshogy lehetett viccelődni, mint 2021-ben.
Szóval én egészen másfajta hamisságra célzok: arra, ami valamennyire általában is a sitcomok sajátja. A sorozatban egy szebb világot láttunk, mint a valódi, olyat, ahol nem kell sokat dolgozni, folyton a haverokkal lehet lógni, és ahol végül minden jóra fordul. Állandóan akad valami gond, de aztán szerencsésen megoldódik, és még a legnagyobb tragédiákat is könnyű feldolgozni Jóbarátokföldjén. Ha valaki elveszíti a munkahelyét, gyorsan talál egy jobbat, és ha két összeillő ember szakít, kisebb-nagyobb vargabetűk után még közös gyerekük is lehet.
De éppen ezért a hamisságért szerettük a Jóbarátokat.
Mert ezt a hamisságot a készítők ügyesen keverték azzal, hogy fiatalok amúgy tényleg jellemző és életszerű problémáival is foglalkozott, ezt megfejelte a szenzációs casting, a poénok pedig többnyire ültek akkoriban (és egy elég nagy részük ma is ül). Ezt a koktélt könnyű volt szeretni: ahogy jól esik elhinni, hogy a diétás kóla egészséges, úgy jó volt hinni abban is, hogy a világ olyan is lehet, mint amit a sorozat mutatott – még akkor is, ha tudtuk, hogy nem olyan, és nem csak azért, mert a valóságban nincs folyamatos nézői háttérröhögés.
Csak a szépre emlékezem
A sorozat sikerét tekintve nem meglepő, hogy elkészült a Jóbarátok: Újra együtt, és az sem, hogy most készült el, amikor a rebootok, remasterek és egyéb re- kezdetű projektek nagyon mennek, a járvány pedig sokakból előhozta a – többek között régi sorozatok újranézésében jelentkező – nosztalgiát. A magyar HBO GO-ra csütörtök délelőtt, magyar felirattal felkerült film (?) azonban nem egy utolsó utáni Jóbarátok-epizód. Nem a 2004-ben lezárt történet folytatódik – szerencsére, teszem hozzá, hiszen abból valószínűleg extrém kínos erőlködés lett volna –, hanem a színészek önmagukként jelennek meg a műsorban, mintha egy beszélgetős show szereplői lennének.
Ez a keret kötetlenebb, oldottabb, a színészek saját magukat adhatják, ugyanakkor a gesztusaikban azért fel-felsejlenek a karaktereik (például amikor Lisa Kudrow megijed egy bogártól, pontosan úgy sipákol, mint ahogy Phoebe kiabált, amikor rájött, hogy Monica és Chandler járnak). A visszaemlékezések nem tűnnek görcsösen feszengőnek, de azért érezhetően követnek egy forgatókönyvet – ennek ellenére én még azt is elhittem a végére, hogy ez a hat ember civilben is bírja egymást. Egyszerűen jó látni őket együtt, akárhány év, botoxkezelés vagy rehab után, megint Monica nappalijában vagy a Central Perk kanapéján.
De a talkshow kerete arra is lehetőséget adna, hogy a sorozatbeli világ mellé odategye a valódit. És ez az a pont, ahol a Jóbarátok: Újra együtt elhasal.
Akkor is hamis, amikor arról mesél, hogy kit, hogyan érintett a sorozat.
Ebbe a találkozóba csak a szép emlékek fértek bele: a Jóbarátok márványszobrát polírozza még fényesebbre, és teljesen elveti, hogy akár csak egy kicsit is belemenjen negatív élményekbe. Pedig lehetne sok mindenről beszélni ilyen téren is: a hirtelen jött hírnév árnyoldalairól, stresszről és függőségekről, arról, hogy egy ilyen ikonikus sorozat után mennyire nehéz tovább építeni a színészi karriert, és még sorolhatnám – ezek apránként azért előkerültek az elmúlt 17 év interjúiban, máshol. (És akkor még azt nem is hozom fel, hogy az elmúlt pár év cikkeiben felmerülő kritikákra is lehetett volna reagálni valahogy.) De a műsor, ami végre egy légtérbe terelte a hat főszereplőt, azt az utat választotta, hogy nem néz szembe a Jóbarátok sötét oldalával, akár annak árán, hogy kicsit dokumentumfilmes irányba tartson a végeredmény. Valószínűleg nem a többséget képviselem, de én ezt óriási kihagyott ziccernek élem meg, főleg annak fényében, hogy a show száz percéből nagyjából pont egy Jóbarátok-epizódnyi időt éreztem igazán értékesnek.
Amivel etetnek téged
A találkozót rengeteg csicsa nyújtja el, és a hat főhőst játszó színészt is többféle módon tálalják. A készítők felépíttették az eredeti díszletek mellett még a színészek öltözőit is, és ezeken a helyszíneken aztán áradhatnak az emlékek. De van egy közönség előtt felvett beszélgetés is a főcímbeli szökőkútnál, James Corden hoppmesterkedésével. Meg egy olyan rész, amikor a hat színész csak ül egy szobában, és régi jelenetekből tart olvasópróbát. Meg egy másik, élő közönség előtt felvett móka, amikor újrajátsszák a sorozatbeli kvízversenyt, amin Chandlerék és Monicáék lakáscseréje volt a tét. Mindezek mellett vannak archív jelenetek, a producerek visszaemlékezései, szirupos rajongói vallomások a világ minden tájáról, híres emberek elmondják, melyik a kedvenc részük, aztán hopp, máris Lady Gaga énekli a Büdös macskát, aztán mire felocsúdnánk, egy Jóbarátok-divatbemutató két percére a show producerei eltapsolják egy kisebb banánköztársaság GDP-jét. Ha mindenből egy picit egymás mellé vágnak, abból marhahúsos trüffel lesz már megtelik a száz perc.
Az egész kicsit olyan, mintha egy több műsorból összekutyult önökkérték lenne, amiben aztán mindenki találhat pár percet, ami tetszik neki. Én leginkább azokat a részeket bírtam, ahol csak úgy hagyták beszélgetni a hat színészt, minden sallang nélkül. Akkor néha átjött, hogy Lisa Kudrow-t mindenki szereti, Matt LeBlanc egy troll, szegény Matthew Perryvel pedig valami nincs rendben. De ezeken a snitteken nem lehetett sokáig elidőzni, mert hamar jött egy vágás egy karácsonyi tatuval vagy egy „na és akkor szakításban voltak?” körkérdéssel. És hiába a jó pillanatok, összességében sajnos az a helyzet, hogy
láttam már a YouTube-on ennél sokkal őszintébb és szórakoztatóbb Comic Con-panelbeszélgetéseket.
Azt persze értem ugyanakkor, hogy a Jóbarátok: Újra együtt miért lett ilyen. A sorozat életművére nézve így a legkevésbé kockázatos a végeredmény, így szól a legnagyobb tömeghez, és valószínűleg így hozza be leghamarabb a gyártási árát. Ami nem volt kevés: csak a hat színész 2,5-3 millió dollár (kb. 700-850 millió forint) körüli gázsit kapott a pár napos forgatásért.
A Jóbarátok: Újra együtt egy kockázatok és mellékhatások nélkül fogyasztható rágógumi az agynak, ami a sorozat rajongóinak kötelező kör, és kétségtelen, hogy még az utolsó rész után 17 évvel is működik ennek a popkulturális alapvetésnek a nosztalgiája. Ezzel együtt a kivágott jelenetek sokkal jobban izgatnának, mint az, ami adásba került, és őszintén remélem, hogy a hat színész komolyan gondolta, amikor a végén azt mondták: többet nem vállalnak el hasonlót.
(A szerző Jóbarátok-rajongó, többször látta az összes részt, és fejből tudja a legjobb jeleneteket.)