Brutális éve volt a Marvelnek és Disneynek, hiszen mind streamingen, mind a mozikban egy rakás új produkciójuk jelent meg a jól ismert képregényes-szuperhősös vonalon. Az más kérdés, hogy amíg szélesvásznon az új Pókemberen kívül nem igazán sikerült nagyot villantani (lásd Fekete Özvegy, Örökkévalók, Shang-Chi, és talán még a Venom 2 is ide kapcsolódik), addig a Disney+ streaming felületére szánt sorozatok között több olyan is volt (Loki, WandaVision), amelyeknek simán ott a helyük minden Év legjobbjai listán. A Disney az év végére még egy utolsó nagy dobást hátrahagyott, méghozzá a Hawkeye-t, azt a sorozatot, ami az eredeti Bosszúállók-csapat egyetlen olyan tagjáról szól, aki eddig nem kapott saját filmet vagy sorozatot.
Hawkeye (magyarul Sólyomszem) azzal lógott ki mindig is a Bosszúállókból, hogy ő csak egy nagyon jól edzett, ügyesen íjászkodó fickó, aki nyílvesszőkkel harcolt istenek, gammafertőzött szörnyek és robotemberek oldalán a gonoszok ellen. Pár fontos jelenettől eltekintve sosem volt igazán a mozis Marvel-világ középpontjában. A képregényekben viszont Clint Barton egy igazi klasszikus hős, aki pont azért közönségkedvenc, mert nincsen szuperereje, hanem csak nagyon jól tud célozni különböző trükkös nyílvesszőkkel.
A lassan 15 éve tartó mozis Marvel-dominancia nemrég új korszakot nyitott, hiszen a 2019-es Bosszúállók: Végjáték lezárta egy csomó kulcsszereplő történetét. Vasember halott, Amerika Kapitány nyugdíjba vonult, valószínűleg a Fekete Özvegyet sem látjuk többé (vagyis hát nem Natasha Romanoff lesz az), és hamarosan jön az első női Thor és női Hulk is. Minden jel egyértelműen arra mutat, hogy az eredeti hat Bosszúállók-csapat hat színészének (Johansson, Downey Jr., Evans, Renner, Ruffalo, Hemsworth) szinte mindegyikét leváltják vagy kiírják, és a Sólyomszemet megformáló Jeremy Renner is többször beszélt arról, hogy nem akar az 50-es éveiben is latexben rohangálni egy íjjal a hátán.
Ezért egyáltalán nem meglelő, hogy a mindössze hatrészes Hawkeye voltaképpen a búcsú Clint Bartontól, aki egy jópofa, könnyed, akciódús, de nem túl mély sorozatban nyújtja át a stafétát a fiatalabb, szebb, gyorsabb utódának, Kate Bishopnak (Hailee Steinfeld) alakít. A történet Matt Fraction képregényszériáját veszi alapul, amelynek ugyanaz az alaphelyzete, vagyis egy kiöregedő, az elmúlt évtizedek megterhelése alatt lassan összeroppanó Clint Bartont rak össze egy ifjú íjásszal, aki az amerikai felső tízezer gyermekeként vágyik a szuperhősködésre.
A helyzet tök ugyanez ebben a sorozatban is. Clint Bartonnak fáj mindene, hiszen a többi szuperhőssel ellentétben neki nincsen szuperereje, minden sérülést úgy él meg, mint bármilyen másik ember, és ez bizony ennyi idősen már nehezen gyógyuló nyomot hagy. A véletlenek furcsa egymásutánjának köszönhetően összehozza a sors az ifjú Kate Bishoppal, aki még gyerek volt, amikor az első Bosszúállók sztorija megtörtént, és földönkívüliek törtek rá New Yorkra. Akkor látta Sólyomszemet, hogy íjjal és nyilakkal is képes felvenni a küzdelmet a szörnyekkel. Innentől a sorozat hamar átvált egy amolyan apa-lánya akcióban típusú vígjátékra, ami még egy nagy adag karácsonyi hangulatot is kapott, ugyanis a cselekmény pont az ünnepek alatt játszódik.
A történettől nem kell hasraesni, mert nincs is miért. A New York-i alvilág és a felső tízezer szálai összeérnek bizonyos helyeken, emiatt Clint és Kate kénytelenek összefogni, és amennyire nincs kedve ehhez a férfinek, annyira közel kerülnek egymáshoz az évad végére. Ennél lineárisabb történetet elképzelni sem lehet, és ugyan a sorozat némileg megpróbálja kibontani Sólyomszem hátterét, de úgy istenigazából semmi mást nem tudunk meg róla, mint hogy nagyon szereti a családját, és rohadtul kezd elfáradni, illetve az egészségügyi állapota alapján sokáig nem tudna már szuperhősködni akkor se, ha akarna.
Renner ezt egy nyűgös öregúrként játssza végig, akinek őszintén nincs kedve ehhez az egészhez, és csak haza akar érni a gyerekeihez karácsonyra. Valahogy végig olyan érzésem volt, mintha maga Renner is úgy állt volna ehhez a szerephez, hogy csak legyen már túl rajta, és hadd adja át a lila íjászszerkót az utódának.
Ezzel szemben Hailee Steinfeld szinte brillírozik Kate Bishop szerepében. Az ő karaktere egy kicsit olyan, mintha az átlag Marvel-rajongót testesítené meg. Mindent tud és még többet tudni akar példaképéről, Sólyomszemről, minden vágya, hogy neki is legyen saját jelmeze, hogy ő is szuperhős lehessen, és megtanulja a trükkös nyílvesszők titkait, amelyeknek köszönhetően Clint Barton nem csak egy szimpla öngyilkosjelölt, aki középkori fegyverekkel harcol nála százszor komolyabb erők ellen, hanem ténylegesen fontos eleme a Bosszúállóknak.
Bishop története mélyebb és összetettebb, mint Bartoné, kezdve a gazdag családja társadalmi státuszától a személyes tragédiáján át odáig, hogy mégis csak egy egyetemista korú lányról van szó, akire rászakad a szuperhős lét annak minden felelősségével. A morcos Renner mellett szinte tündököl a könnyed humorával, a lelkes fafejűségével és már-már őrület határát súroló kitartásával, amelynek köszönhetően rendre túl nagy kihívás elé állítja magát. Alig várom, hogy a karakter még több képernyőidőt kapjon későbbi produkciókban, és egyszer hivatalosan is átvegye Sólyomszem szerepét.
Az első pár rész után kicsit féltem attól, hogy a Sólyomszem is olyan lesz, mint a Fekete Özvegy vagy a meglehetősen lapos Falcon and the Winter Soldier, az újkori Marvel-sorozatok talán leggyengébbike. Itt kevésbé hangsúlyos a szuperhősködésben a „szuper” rész, emiatt az előbb említett produkciók inkább hasonlítottak egy bármilyen közepes akciófilmre, mint egy Marvel-produkcióra, hiába voltak benne ismert karakterek.
A Hawkeye viszont sokkal kreatívabban bánik az akciójelenetekkel, kihoz mindent az íjászkodás koncepciójából, amit csak lehet, és mellé pár helyen tényleg vicces vagy legalább szórakoztató. Nem annyira karót nyelt a hangulat, mint amikor Anthony Mackie próbált nagyon kemény arccal színészkedni, vagy amikor másfél órán keresztül azt lehetett leolvasni Scarlett Johansson arcáról, hogy legyen már ennek vége. Kicsit a Die Hardhoz tudnám hasonlítani hangulatban, mert egy karácsony idején játszódó, nagyvárosi akciósorozat, ahol két vérre menő ütközet között mindig marad energia egy kis poénkodásra is.
Emellett a Hawkeye fontos lánccszeme a következő évek Marvel-történeteinek is, és nemcsak azért, mert Renner egyszer biztosan átadja a stafétát Steinfeldnek. A hat részben felbukkannak kisebb-nagyobb szereplők a netflixes Daredevilből, a Fekete Özvegy-filmből, illetve egy olyan karakter is, aki szintén saját sorozatot kap a közeljövőben, és nem is akarom elspoilerezni. De még az évadzáró utolsó jelenetére is hagytak egy olyan kikacsintást, ami teljesen átír mindent, amit Barton feleségéről gondoltunk. A Végjáték óta elég lomhán haladó Marvel-gépezet csavarja kezdenek mind a helyükre kerülni, és jó látni, hogy egyre nagyobb szerepet kap az új generáció a régivel szemben.
A Marvel kevésbé fantasztikus, szürreális, futurisztikus produkciói közül egyértelműen a Hawkeye az eddigi csúcspont, pedig istenigazából semmi extra nincs benne, csak egyszerűen jól találták el a kémiát Renner és Steinfeld között, remekül hoztak be részről részre új vagy már ismert karaktereket, és nem húzták az időt sem feleslegesen mélyen egymás szemébe néző, de valójában üres csöpögéssel. Kate és Clint szimplán haverok, és ezt a nem mindennapi barátságot dolgozza fel nagyon jó ízléssel a Hawkeye úgy, hogy az évad második felében kifejezetten pazar akciójelenetekkel spékelték meg a történetet. Nincs benne a WandaVision unortodox megoldásaiból vagy a Loki grandiózusságából, de amit vállal, abból kihozza a maximumot.
