Hartay Csaba: Hülye felnőttek

Szombat este van, odakint sűrűsödik a ködvatta, nyirkos bolyhaiban egyre kellemetlenebb hideg bujkál. Az utcai lámpa távoli fénye halványodik, autók sem járnak, nemhogy gyalogosok. A feleségem által Bűnbarlangnak keresztelt melléképületben ülök a nyitott laptop, pár lemez és egy pohár bor társaságában. Nyolc óra múlt pár perccel, felvillan a telefonom, rám írt egy haverom, hogy mi a ma esti program. Szerintem csak ugrat, nagyon jól tudja, mi a helyzet velünk mostanában, de azért válaszolok neki. A gyereket most fürdettük meg, mindjárt alszik, itthon lazulok egy pohár borral a kezemben. Ennyi? Na, fasza – írja vissza kapásból. És ez a rövid válasz annyit jelent, hogy béna, balfék otthon ülő lettem, apukásodás feltekerve, ne csináljam már, hát miért nem húzom fel a Casucci márványfarmert garbóra kidobott aranylánccal, papucscipővel, hogy irány a diszkó, miért nem járok „fel” szórakozni. Lent vagyok, megvagyok, nyugalom van, csend és korai elálmosodás.

De ki jár egyáltalán szórakozni? Itt már csak velünk szórakoznak évek óta.

Amúgy is tömegével zárnak be a szórakozóhelyek, kocsmák, egy kisvárosban ez még szembetűnőbb. Bandázó kamaszokkal nappal sem lehet találkozni a tereken, nemhogy sötétedés után. Meg eleve, hova a fenébe tudnék elindulni, ha, mondjuk, nagyon akarnék? Jó, lenne egy-két hely, talán. De ott is csak lézengenek. Egész jókor lettem apa, nem csalogatnak a nagy bulik, ma már nincsenek bulik. Ez (is) a mentségem negyvenhét évesen. A „buli” jó tíz éve amúgy is már csak annyit jelentett, hogy valakinél összejöttünk, mindenki hozott magával egy szatyor sört, előkerült a szokásos eztkóstoldmeg pálinka, ordibálva belevágtunk egymás szavába, majd fokozatosan elcsendesedtünk, és jött is az első „na jó, én megyek haza”. A csoportkép persze kiment a fészre, instára, ezek már megint buliznak, fene a pofájukat, én meg itthon ülök a gyerekkel és az asszonnyal – gondolhatták páran. De rosszul hangzik ez az asszony, olyannyira, hogy ezt általában mindig más feleségére használjuk.

És hogy a kisfiú milyen? Tudom, csak mi hisszük azt, hogy különleges és szép, de akkor is! Minden nap másmilyen. Mármint ő, nem a napok, mert itt november elseje óta fénymásolt és fényvesztett szürkeség van. Közben kapok egy üzenetet: „Az az érzés megvan, hogy egyszerre szeretném, fejlődjön, nőjön, és közben maradjon ilyen örökre?” Hihetetlenül változik az arca, a tekintete, a mozdulatai, a viselkedése. Alakul a személyisége. Mi ez a teljes babafoglalkoztatás? Őt, kérem szépen, hagyjuk békén, unatkozni is szeretne néha, komoly kisfiúsodás van folyamatban, nem kell ebbe szőrös-szúrós, büdös bácsiknak meg ijesztőre sminkelt néniknek infantilis módon folyton belegügyögniük. A felnőttek mind hülyék. Unalmas-szánalmas alakok egytől egyig. Hamar rájött, igaza van.

Annyit olvasni mindenféle függőségről, és akkor azt veszem észre, hogy a kisfiam hiányzik, napközben sokat gondolok rá, kikapcsol. Más tudatállapotba kerülök, ha átölelem. Ahogy vele foglalkozom, nincs külvilág, megszűnik. Olyan, mint amikor a kilencvenes években kocsmai játékgépeken vertük el a heti koleszpénzt. Persze dehogy olyan, hát hogy lehet nyerőgéphez hasonlítani egy kisgyereket? Milyen apa vagyok én? Hol van ilyenkor a gyermekvédelem?

Akkoriban úgy mondtuk, bármikor ki tudunk szállni, meg úgy kábé egálban vagyunk, ha az elmúlt két-három évet nézzük. Egál = rohadt nagy bukta. A kisfiúval más a helyzet. Itt nincs megállás. Itt folyamatosan nyerünk, én is, ő is. „Keress fel egy addiktológust, komolyan, te függő vagy. Neked a kisfiad lett az új sörözgetés? Szégyelld magad, önző vagy, kihasználod a gyerek cukiságát, mögé bújsz, hozzá menekülsz, fürdőzöl benne. Hát ezért nem akarsz te szombat este elindulni semerre.”

Túl drága már a vasárnap délelőtt, nem jó program kialvatlanul, másnaposan hörögni, fetrengeni, amikor a kisfiad épp a legfrissebb hangképzéseit adja elő közvetlenül ébredés után. A múltkor véletlenül a macska nevén szólítottam. De hülye vagyok – gondoltam magamban. Oké, a macska lassan tizenhárom éve van velünk, a kisfiú pedig csak hét hónapja. Mondhatni, eddig a macska vezet. De nem vezet, inkább csak bújik, menekül, ha a gyerek sír. Majdhogynem mindegy, se a gyerek, se a macska nem hallgat a nevére. Annyi különbséggel, hogy remélhetőleg a gyerek hamarosan reagál majd, ha kimondjuk a nevét. Nézz ide, kisfiam – nem néz. Kisfiam, mondj valamit, mosolyogj! Nem ide néz, nem gügyög, nem mosolyog. Egyszóval kapásból szófogadó. „Ez nem egy zenegép, hogy bedobsz egy érmét, és lejátssza a kedvenc számodat.” A másik mosolyűző, beszédnémító módszer a fényképezés. Ahogy előveszem a mobilt, és felé tartom, elkomorul az arca. A múltkor betettem az ágyába a telefonomat, megfelelő beállítás, oké, jól látszik, őt fogja venni, nem a falat, mehet, felvétel indul, hátha mond valamit. Hat percen keresztül tudományos arckifejezéssel piszkálta a plüssludacskáját, beszéd semmi, hang nulla. Videó kikapcs, erre abban a pillanatban: bábábábábá, vávávávává. Babanyelven ez annyit jelent, majd azt én tudom, mikor akarok dumálni.

Szerda este nyolc, a haverom rám ír, mizu. A szokásos: fürdetés, etetés, altatás, aztán nekünk is alvás. Na, szuper. Majd az lesz a menő, a szuper, ha jön a karácsonyi fotózás! Várós. Szúrós pulcsi, vörös fej a hatalmas lámpák sugározta melegtől, padlón ülés-görnyedés idétlen, kifacsart testtartással. Tokapuffasztó fejtartások, hastájékon gyűrődő hájpárnák, vastag a pulcsi, hátha nem fog látszani a fotókon. Dehogynem. Műterem, műfény, műfenyő, műhó, művigyor. Ha a kisfiút mosolyra bírjuk, akkor egyedül az övé lesz őszinte. Bár, ha észreveszi a fényképezőgépet, kapásból elkomorul majd az arca. Nyugi, vannak bevált módszereink, hogy mosolyogjon. Ezek csak akkor nem jönnek be, ha fotózunk, videózunk, vagy épp vendégek vannak. De ez nem is igaz, kivételek erősítik ezt a szabályt.

Azt már megfigyeltem, ha valakinek a haveri körből gyereke születik, az eltűnik. Elszivárog. Szépen, fokozatosan. De páran egy villámgyors snittel. Szinte azonnal. A hívott szám jelenleg nem kapcsolható. Utolsó aktivitás: tavalyelőtt múlt hét kedd. Huss, innentől nem vagyok, ne is keressetek! És valahogy nem is kerestük. Ő sem írt, én sem írtam, te sem írtál neki. „Hol van, nem jön? Babáznak, nem jön. Biztos nem jön? Te hívtad? Én nem hívtam. Én sem. Miért nem hívtátok? Ő sem szokott hívni minket. Jó, de náluk baba van, azért nem hív, hova hívjon, kisgyerek mellé, minek? Oké, de akkor mi sem hívjuk.” Én is ebbe estem volna bele? Pedig én mennék. Egy órára. Talán. Be lett vonva a baba az életünkbe, mi pedig az övébe, ez van, minket sorsolt neki a nyerőgép, mi pedig a haverok szemében ki vagyunk vonva a forgalomból. Itthon pöfögünk, alapjáraton. „Na de hát neked ott a gyerek, azért nem is szóltunk. De attól még szólhattok. Minek? Úgyse jössz. Dehogynem, ha hívtok, elnézek egy kicsit. Elnézel? Már elnézést. Ne kicsit gyere, húzasd ki velünk rendesen!” Nincs kihúzatás reggelig, nincs másnap, csak gyereknap. Minden egyes nap. Innentől különben is mindennap karácsony van. Így lehet megutáltatni bárkivel az ünnepet, ha már október végétől villódznak a színes fények. Kitartunk, nem sikerül nekik, velünk aztán nem lehet már megutáltatni semmit. Pedig a hírfolyamban rendületlenül jönnek szembe a babás-karácsonyos egyenpulcsik, pólók és rugdalózók. Első karácsonyom, első karácsonyom anyaként, apaként. Tudjuk, hogy az első, nem kell ehhez szúrós pulóver és rossz minőségű póló.

Első borozgatásaim itthon apaként, kidőlés: 21:30.

„Miért nem mentél? Nem hívtak. Ugyan, máskor sem küldözgettek külön meghívókat meg dísztáviratot, ne játsszad már a felelősségteljes apukát, nekem nem kell előadnod magad. Szerintem te valójában örülsz, hogy időben ágyba kerülhetsz, és nem kell versenyt piálni a többiekkel hajnal háromig. Mit írsz? Nehogy megint a gyerekről tegyél ki valamit!”

Vasárnap reggel negyed nyolc. Arra ébredek, hogy a kisfiam nagyon mondogat valamit. Odaosonok az ágyához, hogy végre levideózzam. Amint meglát, a babaszövegnek vége. De a mosolygása végre megvan, sikerült felvennem. Hogy repül az idő, olyan nagy már, hogy simán kineveti a befásult, örülni már szinte semminek sem tudó felnőtteket.