Tóth Krisztina: Miranda, a szexrobot

Miután Oroszország, mint az várható volt, elhagyta az elavultnak számító, a nemzetközi biztonsági követelményeknek már régen nem megfelelő ISS űrállomást, amelyet még 1998-ban építettek meg, Vlagyimir Putyin elérkezettnek látta az időt egy saját, a legmodernebb technikai követelményeknek is megfelelő orosz űrállomás létrehozására. Az űrállomás megépültét követően rögtön elindította a nemzetközi stábtól teljesen független, merész űrprogramját is. Az orosz kutatók Elon Musk SpaceX gigarakétájának mintájára új szuperrakétát fejlesztettek ki, és ezzel a rakétával végre megnyílt az út a régóta vágyott Mars-expedíció előtt.

Az első hosszú útra a műszerek telepítéséhez és az előkészületekhez Afanaszij Kljuev harminckét éves asztronautát választották ki. A sajtó korábban Gyenisz Jegorobovot tartotta a legesélyesebbnek a történelmi jelentőségű űrutazásra. Jegorobov valóságos sztár volt: interjúkat adott, és pólókat nyomtattak az arcképével, háttérben a Mars lankáival. A végső választás azonban nem rá esett. Miután az Izvesztyija és a Rosszijszkaja Gazeta egymás után kiszivárogtatták Afanaszij Kljuev pszichológiai vizsgálati eredményeit, a civil közönség is láthatta, hogy ő, mint második jelölt, jóval alkalmasabb az öt év időtartamú, testet-lelket próbáló feladat végrehajtására. Jegorobovnak ráadásul a felkészítés ideje alatt lánygyermeke született, ami a hosszú távollét alatt negatívan befolyásolhatta volna a mentális egészségét.

Afanaszij Kljuevnek ezzel szemben egyáltalán nem volt családja. Még csak élő rokonai sem. Szüleit korán elvesztette, és a bulvárlapok cikkeztek ugyan egy barátnőről, Kljuev azonban sose nyilatkozott a magánéletéről, és nyilvános eseményeken is mindig egyedül jelent meg.

Az asztronauta úgynevezett segítőjéről a média sokáig, tulajdonképpen az utolsó pillanatig szemérmesen hallgatott. Csak az indulás előtt egy héttel jelentek meg az első fotók a nőről, aki valójában egy csúcstechnológiával előállított, mesterséges intelligenciával irányított robot volt. Az ötlet, hogy Kljuev ne teljesen egyedül repüljön az űrbe, hanem legyen vele egy másik személy, aki számtalan napi feladat elvégzésére alkalmas, de mégsem emberi lény, Maurizio Blistreri professzortól származott. A professzor a Tusciai Egyetem kutatójaként már évtizedek óta analizálta az emberek és humanoid robotok közti lehetséges együttműködést és érzelmi viszonyokat.

Mirandát, a csúcsrobotot Kínában állították elő. A sencseni Stapery cég többéves munkájába az utolsó simításoknál, a haj- és szemszín megválasztásánál, magát Kljuevet is bevonták.

Miranda a húszas évei végén járt, és kifejezetten csinosra sikerült.

Barna hajú, barna szemű, világos bőrű fiatal nő volt, kissé szlávos vonásokkal, magas homlokkal, szabályos, egyenes orral és duzzadt, érzéki szájjal. A cég, ezt nem hallgathatta el a sajtó sem, eredetileg szexrobotok gyártásával szerzett hírnevet, de Mirandának ennél sokkal többet kellett volna nyújtania az utazás évei alatt. Képes volt bonyolultabb technikai feladatok megoldására, összetett, előre alig modellezhető hibákat is el tudott hárítani, ezenkívül énekelt, érzelmeket mutatott, és intelligensen társalgott a legkülönfélébb témákról. Klímatudatos volt, és vegán. Tüsszentett, ásított, és időnként, nem csak ásításnál, könnybe lábadt a szeme. Érdeklődési területei között szerepelt a kortárs és klasszikus zene, a képzőművészet, a sport és a borászat, de rengeteg, akár nem vegán, flexitáriánus és húsalapú receptet is tudott fejből, sőt bátran faggathatták őt a növény- és állatvilág titkairól is. Ismerte a gyógyszerek nevét és mellékhatásait, és pontosan meg tudta mondani, az adott helyiségben hány fok van.

Miranda a minél emberibb hatás érdekében tudott dühöt, félelmet, szégyent érezni, képes volt mosolyogni, kacagni, hahotázni, sőt maga is kiváló humorérzékkel rendelkezett. Ha például nem volt kedve valamihez, azt mondta, hogy begyulladt a foga. Fanyar humorát ugyan Afanaszij eleinte kevéssé értékelte, de a karcos iróniát ellensúlyozta a temperált kedvesség és a mosolyra azonnal reagáló, táguló pupillák.

Afanaszij Kljuev az expedíció első három hetében nehezen tudott megfelejtkezni arról a tényről, hogy Miranda igazából csak egy gép. Időről időre aludt ugyan, vagyis lecsukta a szemét, és emberi hangon lélegzett, sóhajtozott, enni viszont egyáltalán nem evett, nem is ürített. Étkezéseknél, már amennyiben ezt a súlytalanságban végrehajtott, bonyolult és fura szertartást annak lehet nevezni, igyekezett Afanaszij közelében tartózkodni. Gyengéden figyelmeztette őt a vitaminok és táplálékkiegészítők fontosságára. Egyszerre volt benne valami anyai gondoskodás és szakmai pedantéria, amit meleg hangú, búgó nevetés és a meglepő poénok fűszereztek.

Mirandának kifejezetten formás, nem túl nagy, de nem is jelentéktelenül kicsi melle volt. Afanaszij egy bő hónap elteltével érezte úgy, hogy közelebbről is meg kellene vizsgálnia ezeket a lebegés közben finoman ringó melleket.

Miranda érzékelőkkel átszőtt, hőmérséklet-változtatásra és simogatásra érzékeny bőre rögtön jelezte az irányító egységnek, hogy a közelében tartózkodó férfi másképpen szeretne közeledni hozzá, mint az elmúlt hetekben.

Afanaszij körülményesen odalebegett mellé. Még az apró fülke ajtaját is elhúzta, mintha bárki betoppanhatna és megzavarhatná őket.

Miranda lesütötte a szemét. Elérkezettnek látta a pillanatot, hogy krasznojarszki gyerekkoráról meséljen, ami persze soha nem volt neki, de amit teljes részletességgel beletápláltak. Emlékezés közben elmerengett, rezegtette hosszú, sötétbarna szempilláit. Kljuev meglehetősen unta a Miranda testvéreiről szóló anekdotákat. Kit érdekel, hogy esett bele a bányatóba a kis Olja? Amikor végre az egyetemi évekhez értek, jobbjával óvatosan megfogta Miranda folyton ellebegő, törékeny, puha kezét, baljával pedig simogatni kezdte a combját. Miranda kitáguló pupillákkal nézett vissza rá, szeme olajos fényben fürdött, és Afanaszij azt latolgatta, hogy képes-e benedvesedni az aktus előtt, vagy erről neki kell valahogy gondoskodnia.

Amikor azonban a robot combja közé férkőzött, hogy megbizonyosodjon erről, Miranda gyengéden eltolta a kezét, és egy gondterhelt sóhaj után újabb monológba fogott.

Ha lett volna gravitáció, akkor nyilván Afanaszij vállára hajtotta volna a fejét, így viszont csak ide-oda imbolyogva mesélt arról, hogy ő még sohasem volt férfival. Ez az asztronautát nem lepte meg annyira. Kicsit sérelmesnek és barbár dolognak is érezte volna, ha a neki szánt „segítőt” ismeretlen kutatók szexuális céllal tesztelik az indulás előtt.

A lebegő Miranda ekkor a női mellekről kezdett suttogni. Arról, hogy hányféle, lágy esésű, hegyes és kislányos női mell létezik, hogy ez mekkora csoda, és hogy őt milyen mély, megrendült szeretettel tölti el ezek látványa. Aztán azt fejtegette, hogy látja ő ugyan a férfitest szépségét, és tudja, hogy Afanaszij kifejezetten jóképű, arányosak a vonásai, és megfelelnek az aranymetszés szabályainak. Nem kopaszodik, pocakja sincs, de ez kevés. Szexuális izgalmat benne sajnos, folytatta, csak és kizárólag a női testek ébresztenek. A kerek, de nem túl izmos popsik, a formás, kecses lábak. Legutóbb, vallotta be, és itt hirtelen el is pirult, abba az Irina Novikova nevű nőbe szeretett bele, aki énekelni tanította őt. Sajnálta, hogy ő maga nem lehet olyan selymesen szőke, mint Irina, és bevallotta, hogy az énekleckék alatt nehezen tudott másra gondolni, mint arra, hogy vajon hogyan nézhet ki ez a humán Novikova anyaszült meztelenül.

Azt hiszem, hogy leszbikus vagyok, artikulálta Afanaszij felé fordulva. Leszbikus, ismételte meg. Nem biszexuális, nem queer, hanem lesz-bi-kus. Hidd el, Afanaszij, nagyon kedvellek téged, folytatta, de meg kell értened, hogy köztünk semmi egyéb nem lehet szakmai együttműködésnél és barátságnál.

Értem, hümmögött megértően Afanaszij, mert bólogatnia nehezére esett. Szóval a genderpropaganda keze ide is elért. Megcsinálták! Meghekkelték Mirandát, a szuperrobotot!

A szénszálas síneken mozgó, kapcsokkal rögzíthető, ezüstszürke nyílászárót bámulta. Csillapíthatatlan, elkeseredett erekciója volt az anorák alatt. A fájdalmas merevedés akadályozta őt a fejszámolásban. Minden vére az ágyékába tódult, zúgott az agya. Végül valahogy mégiscsak kijött az eredmény: az expedícióból még ezerhétszázkilencvenkét nap volt hátra. Afanaszij azon töprengett, hogy mi a fenét írjon az aznapi, kötelező jelentésben Mirandáról, de képtelen egyetlen épkézláb mondatot is komponálni. Mégse küldheti el őket a francba, töprengett. Úgy kell fogalmaznia, mintha csak szokatlan mérési értékekről számolna be.

Miranda odahajolt, és megkérdezte tőle, hogy szeretné-e, hogy rezgő kesztyűben simogassa és dörzsölgesse a fejét, miközben régi orosz népdalokat énekel. Afanaszij azt felelte, hogy most inkább nem, köszöni. Ha fel lehetett volna állni, gyorsan kimegy innen, de így csak arrébb lebegett kicsit, hogy ne érezze olyan erősen a nő átható, ámbrás testillatát.