Szív Ernő: A félig olvasott könyv

A világ tele van félig olvasott könyvekkel, és ennek számos oka van. Ezeket az okokat, ennek a jelenségnek a következményeit veszem most szemügyre, különösebb elfogultság nélkül.

A világ azért is van tele félig olvasott könyvvel, mert az emberek írnak könyveket, ha nem írnának, természetesen nem lenne nem olvasott, félig olvasott, elolvasott, de többször olvasott könyv sem. Valószínűleg könyv akkor is lenne. Amióta ember él a Földön, nem minden dolognak van oka és célja, és ha ez nem is látszik, bizonyos engedmények révén meg lehet találni. A könyv efféle dolog. Hiába írsz, háború akkor is lesz. Ha írsz, akkor is meghalsz, jobb sem leszel, talán több lesz a torta a spájzban, de csak egyeseknél. Szóval nem olyan nagy teremtési truváj a könyv. És mégis. Föltételezésünk szerint a világ költészete abba az irányba halad, hogy egyre több olyan könyv szülessen, amelyről nem is hallottak. A szerző, egy-két rokon, néhány hamar elhalálozó ismerős legfeljebb, és a könyvről már nem is tudnak, jóllehet évekig írták vérrel és takonnyal, szenvedtek vele, mint Sziszüphosz.

Egy félig olvasott könyvnek nagy drámája van, és ahol dráma van, ott élet van, ahol élet van, ott minden van, bűn, bűnhődés, lekvárosbödön, infúziós állvány, halkan, halálosan pergő lyukas két fillér. Nem arról beszélünk, hogy beleolvastunk, finom, értő mód megpergettük. Egy oldal az elejéről, fussunk csak bele, ja, mi a vége. Ezek
könyvesbolti ügymenetek, hová betévedtünk, szép volt a könyvesboltos lány, összetévesztettük a gyémántkereskedéssel.

Kapcsolatod a félig olvasott könyvvel úgy indul, mint valami szerelem. Tele vagy kíváncsisággal, különleges vonzódások cérnaszálaival, derengő várakozással, milyen a másik. Mit fogsz megtudni tőle, mibe avat be, mire nyitja rá a szemedet, a szívedet. Egy-két dolgot hallottál is már felőle, talán ismered egy-két testvérét, nagy számok, őrült slágerek voltak, vagy csak csöndesen a semmibe ringtak a felejtés nagy vizén, melyen meg-megcsillan még az okulárét használó nagymama olajfoltja. Vagy éppen semmit nem hallottál róla, csak egymás közelébe értetek, és ott és akkor történt valami. Érte nyúltál. Figyelt a boltoslány, furcsa mosoly futott át az arcán, nem akartad észrevenni. Olyan természetes volt a mozdulat. Halad a mutatóujj a könyvek gerincén, megáll. Összesimul három ujjad, a mutató, a középső, a gyűrűs, és függőlegesen végigsimít a gerincen. Egy fölhalmozott rakás tetejéről emeled el, ja, országos sláger, mindenki ezt dúdolja, Ra-ra-Raszputyin Wass Albert hangján, egy pszichiáter vallomása, hogyan nem lettem őrült, regény, ami mindenkivel megtörtént már, ollé. Különben olyan magától értetődő a mozdulat. Mintha évek óta ismertétek volna egymást, az ő érintése is kellemes volt, a testedben végigszalad valami vékonydrót-szerű, angyali áramütés, te jó ég, és már az első mondat mennyi mindent ígért:

„A halott az ajtóm előtt feküdt, és ahogy ránéztem, nagyot sóhajtva azt mondta, de régóta csengettem már, szeretlek.”

Naná, hogy beengeded. Kesztyűt se húzol, úgy vonszolod be, és nyomban nem csak a lakásod, az életed része lesz, de valahogy annál több is, nem veszed észre az igazi társad fürkésző tekintetét, ahogy néz rád, miközben olvasod, majd halkan, némi fémes éllel kérdi: és jó?

Két perc múlva kérdezel vissza: mit mondtál?!

Nem érdekes. Ma este már nem nagyon szól hozzád, az ágyban is olvasol.

Hányszor jártunk így, és hozzáteszem, fogunk még így járni! Minden meg van ígérve. Az érzés mámorító. Lesz új Isten, új világ, meg fogom tudni az élet értelmét, ellenállok a rossznak, és azt is megtudom, milyen vagyok. Elszállok Indiába, Pünkösdfürdőre, lesz királynőm, Jagóm és Biberachom, magam is az leszek, kívánni fognak, én is kívánok, pénz, paripa, fegyver, Hamlet a félkarú rablónál limonádézik. Coelho végigsétál a csarnok fehér oszlopai közt, na, gyere csak, Szókratész, most akkor elmondom neked is. Remegve ölelik egymást a sztori végén a korbácsolt rabszolgák.

Ha elolvasol egy novelláskötetből tizenhét novellát, de marad öt, abban az ötben van a legjobb. Ha a felénél hagyod abba, mint ahogy jártam mostanában két-három könyvvel, lehet, hogy csak egy oldal hiányzott, hogy újra nekilendülj, erőre kapj. Kibírni a holtpontot? Nem. Most egy negyedik magyar regénynél nekem sikerült. Már-már elengedtük egymás kezét. De volt egy pillanat, amikor újra érdekes lett, amikor tudtam, mit miért súg, mit miért tesz, illetve visszatért a kíváncsiságom. Hirtelen a kulisszák mögé láttam. Engedte. Idáig takargatott valamit, talán túl sokat is, aztán, talán mert érezte, hogy keveset ad magából, elárult ezt meg azt. Furcsaságokat. Megdöbbentő dolgokat. El se akartam hinni.

Lehet kíváncsiság nélkül is olvasni, de ez az egyik legrosszabb irodalmi élmény, ami velünk vagy egy könyvvel megeshet. Azt hiszem, ez kellemetlenebb annál, mint amikor két ember úgy szánt, vet és arat együtt, hogy igazán nem szereti egymást. Nincs gyűlölet, semmi harag, hangos szó se, csak valamiféle langyos szövetség, sebkapcsozott lelkek, és ez már maga is rossz dolog, mégis ad valamiféle biztonságot. Hanem egy olyan könyv, egy olyan könyvnek a gondolatai, cselekménye, szereplői, mondandója, érzékenysége, elvontsága, földhözragadtsága, unalma vagy nagyképűsége, ami hidegen hagy, de penzumból vagy sznobizmusból mégis foglalkozol vele, maga a pokol. Le lehet tenni, és mégse. Meg lehet figyelni, hogy aki a legjobban dicsér egy könyvet, egy unalmas vagy saját modorában fuldokló szerzőt, egy úgynevezett igazán nagy regényt, az általában kíváncsiság nélkül, fogcsikorgatva küszködte végig, de mert végigolvasta, rettentő büszke, lám, nekem sikerült, és ez a büszkeség a versenyt föladók, a küzdelemben alulmaradók lenézésével és megvetésével párosul. Ismerem az ilyen olvasókat és literátorokat. Rég elvesztették az olvasás örömét, minden csak kötelesség. Soha nem fogja bevallani, hogy vért izzadt már a harmadik oldalon. Nem a könyvbe lett szerelmes, hanem magába, mert végigharcolta.

Egy félig olvasott könyvvel ettetek jókat, finomakat. Nevettetek és sírtatok is. Temettetek. Embereket gyászoltatok el. Ő ajánlott neked rokon könyveket, te pedig azt mondtad még az elején, hogy messzi vidékekre viszed jó hírét. Remek szerelmeskedésben volt részetek. Olyat csinált veled, amit már régen senki, aztán olyasmit engedett, sőt, gyöngéden kapacitált rá, amire nem is gondoltál már. Hányszor igazat adott neked, és hányszor igazat adtál neki. Várt, mikor emeled már föl újra, és te, aki éppen hazafelé tartottál kocsival vagy metrón, rá gondoltál. Néha még mindig látni metrón olvasó különleges embereket. Nem a telefont nézik, bár ki tudja, azok között is lehet olvasó. Én olyankor szoktam elhűlni, amikor egy vaskos, megviselt könyvből már csak harminc lap maradt vissza, egyébként úgy ötszáz oldalas. Ez milyen szép már. Mire hazaér a tag, el is olvassa. A ház előtt végez az utolsó lappal, úgy lép a lakásba, sziasztok, elolvastam. Jó, senkit se érdekel. De ez egy másik történet.

A félig olvasott könyv igazi, komoly tragédia. Rómeóra rászakad az erkély, Júlia hiába diétázott. Hamletnek állandóan mocskos a cipője, és a holdkóros szakácsnővel beszélget, apuka. Zoszima sztarec be se engedi Karamazovékat, na, húzzatok innen. Egy félig olvasott könyvben már annyi munka, annyi erőfeszítés van. Hasztalan volt? Felesleges? Nem tudom. Az is előfordul, hogy elfogyott a megelőlegezett esély, és végleg hasztalannak ítéled. Az is, hogy nem bírtál vele. Nem értetted. Nem érdekelt már, mire megy ki a játék. Van-e tét, lesz-e jutalom. Legyen másé. Úgyis lesz. Majd a társad fölemeli, mintha csak véletlenül.

Már nem olvasod?

Nem, vigyed csak. El is viszi, belefeledkezik, nevet és sír, láz emészti, újra menstruál, hasgörcsei is lesznek, ehhez hasonló testi tünetek jelentkeznek, és te már némi kárörömmel figyeled, arra gondolsz, juss csak el addig a jelenetig, amikor a házba cipelt halott új ruhát akar, és még a lottózóba is be akar térni útközben. Na, majd ott folytatja-e. Eljut-e odáig. És folytatja. Meg sem rezdül, meg sem zökken. Elég megalázó, igencsak zavaró körülmény. Nem más ez, mint egy félig olvasott könyv nemes bosszúja. Egy könyv, aki mással lett boldog.