Szabó T. Anna: Egyenesen át

2021. április 10. – 13:39

frissítve

Szabó T. Anna: Egyenesen át
Illusztráció: FIllér Máté / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Miatta halok meg. Vagy érte élek tovább. A döntés nem az enyém, rajtam nem múlik semmi – ha hinnék még Istenben, vagy bármiben, akkor rá tennék fel mindent, így viszont egy vadidegen reflexeire bízom magam. Most már igazán hinnem kellene az emberekben: eddig mindig megúsztam, és balesetet is csak kétszer okoztam. Hogy mekkorát, nem tudom, nem néztem hátra: ahogy meghallottam a csattanást, belőttem az első mellékutcát, futottam, mint a nyúl, és nem jöttek utánam vagy csak nem értek utol.

Ráfüggtem a nőkre meg az adrenalinra, mint egy sorozatgyilkos. Fél éve minden hónapban megcsinálom, mióta egyedül maradtam, és az érzés boldog zuhanás: tiszta orgazmus.

Váratlanul szokott elkapni a késztetés, soha nem tudom, melyik nap lesz a pillanat, rábízom magam az megérzéseimre. Pont ez a lényeg, az ösztön. Hogy nem bámulom az utcán a nőket, azt minden hülye megteheti, én a szemem sarkából látom meg a legszebbet, hagyom, hogy a szimatom vezessen. Szabályosan feláll a tarkómon a szőr ilyenkor. Odakapom a fejem, és igen: nem szoktam tévedni, mindig egy igazi nő megy ott a másik járdán, az út túloldalán, egy vérpezsdítő, tíz per tízes nő, akiért érdemes kockáztatni.

Az a technikám, hogy nincs technikám. Csak megindulok feléje, abban a pillanatban, hogy meggyőződtem róla, hogy szép. Nem szabad a kocsikat nézni, fontolgatni az esélyeket, arra gondolok csak, hogy ott megy a zsákmány, hogy ott a nő, akit meg akarok kapni, és már le is lépek az úttestre. Megyek egyenesen át. Csak rajtam múlik, hogy lazán járok vagy rohanok, ez is ösztönből megy, igazi jedi vagyok ilyenkor. Soha nem nézek körül, mert az a lényeg, hogy ne vegyem le a szemem a nőről. Átdobom a nézésem a túlpartra, mint egy lasszót, köréje hurkolom magam, és átlendülök a forgalmon, ahogy a mélység felett. Mintha az a sok autó ott se lenne.

Soha nem felejtem el az elsőt, ma is az orromban az illata. Hát persze, hogy szöszi volt, bájos és ártatlan, ez a típusom, hiába vert át és hagyott ott egy ugyanilyen szőke, nem tudok a kislányos nőktől elszakadni. És ha már vallomás: arról a legelső lányról tényleg azt hittem, hogy Anita. Azt is kiáltottam, amikor felé rohantam: Anita! Torkom szakadtából ordítoztam utána a dübörgésben és a fékcsikorgásban, mert azt akartam, hogy nézzen oda, hogy nézzen rám, lássa, ahogy elcsapnak, hogy soha de soha ne szabaduljon a képtől. Azt akartam, hogy élete végéig kísértsem, ha már ő is az életem végéig kísértett, azt akartam, hogy tudja: nem ő a legkegyetlenebb.

Én győztem, mert hiába volt képes ott hagyni, hiába törölt ki nemcsak a jövőjéből, de a múltjából is, én akkor sem lépek le szó nélkül, hanem az ő nevével a számon, az ő arcával és testével a retinámon halok meg.

Azt akartam, hogy odaforduljon a nevére, hogy egyenesen rám nézzen, hogy tisztán lássa, mit tettem én érte, és mit tett ő velem. Hogy megölt engem, mert én nem bírtam megölni őt, amikor kilépett.

Nem haltam meg persze, de még most sem értem, hogyan juthattam át azon a négysávoson. Látni ugyan nem láttam a forgalmat, mert csak azt a lengő, kócos copfot néztem, amikor leléptem a járdáról, de a fülem tele volt a kocsik zajával, zúgott és döngött minden, a szívem is dübörgött, kivert a víz és csillagokat láttam, csak lépkedtem a semmiben, mint a szakadék felett a rajzfilmfigura, de közben az az idegenül ismerős lány odafordult és rám nézett, viszonozta a nézésemet. Körülötte mindenki sikoltozott, csak ő állt ott dermedten és sápadtan, mint egy porcelánbaba, és akkor egy utolsó ugrással átértem, és hiába tudtam már, hogy nem Anita az, mégis rögtön odaléptem hozzá, egészen de egészen közel, és megéreztem az izzadságszagomon meg a benzingőzön át a parfümjét, és akkor azt mondtam idegen, mély hangon, hogy elnézést, összetévesztettem valakivel, de azért megmondaná, mi ez a finom édes illat? És ő nem válaszolt, csak nézett rám azzal a csodálkozó gyerekarcával, de én még mindig fogtam a nézésemmel, és akkor ő azt mondta halkan, bele az arcomba, hogy Sí. Ez volt a parfüm neve, Sí, az Armanitól, de engem nem a márka érdekelt. Azt éreztem, és ma is biztosan tudom: az első nő, aki Anita óta szóba állt velem, rögtön igent mondott.

Az most mindegy, hogy nem lett belőle semmi. Volt köztünk fizikai kontaktus, mert ahogy válaszolt, én megérintettem a csupasz karját, kicsit meg is simogattam, ma is érzem, milyen sima és hűvös volt a bőre. Igaz, hogy elfordult, és szó nélkül ott hagyott, mert az Aniták mind ilyenek, de az én izgalmam nem múlt el azzal, hogy elment. Életemben először éreztem, hogy jó nekem, és azért jó, mert már nem egy nőre irányul a vágy, hanem a saját testemre, a káprázó szememre, a lihegésemre, a bőröm borzongására, nemcsak a tenyerem bizsergett, hanem a nyelvem meg a combom, de még a fejbőröm is, és akkor le kellett ülnöm ott mindjárt az út mentén egy házfal tövébe, mert úgy éreztem, elájulok a gyönyörűségtől. Én addig nem tudtam, milyen megmenekülni a haláltól. Nem tudtam, mekkora öröm, hogy vagyok, hogy ott vagyok magamnak, ha senki másom nincs, akkor is. Nem tudom, meddig ültem ott, de mire felálltam, már elmúlt a boldog szédülés, és akkor én kiköptem a számból Anita nevét az emlékével együtt, és hazamentem, és lefeküdtem, magammal.

Ez az első eset már adott egy kis magabiztosságot, úgyhogy másodjára egy nálam magasabb fekete lány volt, akit becéloztam, véletlenül se szőke, könnyebb dolgom is volt, mert alig volt forgalom aznap. Igazából szabálytalanul játszottam, ha belegondolok, mert az én járdámon ment, amikor észrevettem, épp akkor indult át a túloldalra, én meg a zebrától pár lépésnyire rögtön utána, de legalább már a piroson. Ő nem látott meg, ment tovább, és én nem követtem, a testem jelzéseit figyeltem inkább: az izgalom most nem volt olyan intenzív, úgyhogy kerestem egy padot és leültem, hogy megértsem, mi is történik velem. Elővettem ezt a füzetet, és elkezdtem felírni az új játékom szabályait. A vadászatét, ahol a vadász élete a tét.

Azt a fő szabály, hogy abban a pillanatban, hogy ráhurkolom a zsákmányra a tekintetem, nevet is kell adnom neki. Ez a legfontosabb. Úgy kell átrohannom az úton, hogy azt ordítom teli tüdőből, hogy Csilla, vagy Nóra, vagy Viola, ezt is ösztönből kell tennem, megérzésből, mert az életem múlik azon a néven. Ez végre visszahozta az első élmény élességét, és nemcsak amiatt, mert

az egésznek az értelmét, az izgalom csúcsát ez az üvöltés, ez a csatakiáltás, ez a halálhörgés adja, az, ahogy kirepülök magamból a száguldás zajában, és szemmel, hanggal, lendülettel rajta vagyok a célon,

hanem azért is, mert ilyenkor a zsákmány általában odanéz. Rám néz, reflexből odakapja a fejét, és a szemében tükröződő rémületbe mindig áhítat is vegyül, és tényleg mindegy, hogy az őrületet csodálja a szememben, vagy engem. Kétszer már kapcsolatféle is lett a dologból, mert a nők persze rögtön kíváncsiak rád, ha látják, mire vagy képes értük, de sajnos semmi nem lehet már olyan jó nekem, mint az a pillanat, amikor még csak a tekintetemmel tartom a nőt, a nézésemmel rántom magam át hozzá a halál szakadéka felett.

Azért írom le ezt, mert tegnap a lépcsőn kifordult a bokám. Az orvos szerint minimum három hónap, amíg megint képes leszek bot nélkül járni. Annyit nem fogok kibírni vadászat nélkül, a gyomromban érzem. A következő, akit messziről meglátok, végleg eldönti, mi lesz velem. Ha igazán gyönyörű, ha elég erős, hogy megtartson a szemével, akkor mellette fogok maradni, akkor mindent megteszek majd, hogy éljek. Új játszma kezdődik akkor, tiszta lap. Viszont ha nem elég jó nő, ha nem méltó hozzám, ha nem képes megtartani és átrántani a túlpartra, akkor végem. De te, aki megtaláltad a zsebemben a füzetet, és végigolvastad ezt, legalább tudod, mi az igazság. Jegyezd meg: nem a sofőr ölt meg. A nő a hibás.

A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók.

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!