Október 23-án a rezsim katonái és rendőrei lőttek a rezsim ávósaira, két nap múlva ugyanezek a honvédok foglalták vissza a Rádiót a szovjeteknek. Ez jól mutatja, mennyire kaotikus volt 1956 katonailag, egy új adatbázis azonban egyértelművé teszi, hogy a legtöbb magyar katonát a szovjetek lőtték le a szabadságharc alatt.
Az október 23-i tüntetés után a Rádióhoz menő egyetemistákra az épületet védő ávósok nyitottak tüzet az ablakból, de politikai parancsra a Néphadseregnél is riadót rendeltek el. Estére megérkeztek a tankok is. A piliscsabai 8. gépesített lövészezred harckocsijai azt a parancsot kapták, hogy állítsák helyre a rendet, és védjék meg a rezsim számára a Rádió székházát. De csak erődemonstrációval, lövések nélkül: „a népre lőni szigorúan tilos”.
Október 23. kezelése politikailag és katonailag is kaotikus volt, tele ellentmondásokkal: a Műegyetemtől induló felvonulást előbb engedélyezték, majd betiltották, végül, már délután, újra engedélyezték, és a katonai akadémistáknak is azt mondták, egyénileg nem baj, ha részt vesznek rajta, ezzel is nyugtatva az embereket. Erre született a jelszó: „Velünk van a hadsereg!”. Arra azonban, hogy a Magyar Néphadsereg kivel is volt valójában 1956-ban, nincs egységes válasz. Az ötvenes években kinevezett katonai vezetés jelentős része személyében is alkalmatlan volt, a helyzet pedig kaotikus és órák alatt változó, nem beszélve a korábbi parancsokról, amik sokszor teljesíthetetlenek.
„Nem készült föl egy dologra a hadsereg... ez a nemzeti felkelés. Arra a tömeghangulatra, hogy 'aki magyar, az velünk tart’. A nemzeti felkelés mindenkit, kivétel nélkül mindenkit megzavart. Engem is megzavart bizonyos értelemben”
– mondta erről később, már rendszerellenzékiként Hegedűs András, Rákosi miniszterelnöke.
A zavar a Rádió védelmére kirendelt egységek parancsaiban is megjelent. A rendőröknek Kopácsi Sándor fővárosi rendőrparancsnok megtiltotta, hogy a tömegbe lőjenek, a piliscsabai harckocsikat pedig eleve lőszer nélkül indították útra. Mire ők megérkeztek, már halottak és sebesültek hevertek az utcán. A tankokról leszálló magyar katonák a tüntetőktől tudták meg, hogy az ávósok tüzet nyitottak rájuk, még rendőröket is eltaláltak. Amikor erre a piliscsabai parancsnok Solymosi János egyértelművé tette, hogy az ő katonái csak oda fognak lőni, ahonnan tüzelnek rájuk, már össznépi ölelkezés volt a harckocsikon. Kovács László őrnagy magyar zászlóval a kezében akart szólni az egyik tank tetejéről, ekkor lőtték le a Rádióból. Ávós nyitott rá tüzet, ezt pedig a Magyar Néphadsereg egysége viszonozta.
„Láttam, hogy egy katonai egység támadásba indul a Rádió ellen: nem a tömegre, hanem az épületre nyitottak tüzet”
– vallotta később Angyal István, a Tűzoltó utcai csoport legendás vezetője. A katonákhoz még rendőrök is csatlakoztak, vagyis az ávósok a tüntető tömeg mellett a rendcsinálásra kirendelt katonákkal és rendőrökkel is szembe találták magukat. A katonák és a civilek a forradalom kitörésekor már együtt szállították a lőszert a civileknek. (A piliscsabai katonák történetét a Rádió ostrománál Németh Csaba dolgozta fel a Kommentárban.)
A sok civil mellett négy piliscsabai páncélos katona halt meg a Rádió ostrománál. Ők az 1956-os forradalom és szabadságharc más ismert katonai áldozataival együtt mostantól térképre téve szerepelnek a Hungaricanán: az oldalon az egyes helyszínekre kattintva láthatóvá válik az elhunytak neve, személyes adataik és haláluk körülményei. Az adatbázis pillanatnyilag 230 tisztnek, tiszthelyettesnek, sorkatonának állít emléket. Legnagyobb részük a forradalom oldalán harcolva adta életét hazája szabadságáért, de olyanok is vannak, akik a forradalmárokkal vívott tűzharcban estek el. A karhatalmisták, az „ávósók” nem részei az adatbázisnak.
„A helyszínekből és a mögöttük kirajzolható történetekből felsejlik a Néphadsereg 1956-os tragédiája, mi is történt e katonákkal, miért kellett meghalniuk”
– fogalmaztak a telexnek a térképes adatbázis létrehozói: Tulipán Éva, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum kutatója és Timár Gábor az ELTE Geofizikai és Űrtudományi Tanszék vezetője. Ők digitalizálták a korabeli jelentéseket, és a sokszor hiányos információk alapján próbálták a halálos sebesülések pozícióját térképre vinni.
A piliscsabaiak ávós golyóktól haltak meg, de a legtöbb hivatásos magyar katonával szovjet fegyverek végeztek. Sokan kaptak golyót az október 25-i Kossuth téri sortűznél is – ahová a szerencsétlenül jártak nagy része nem szolgálati okból, hanem kíváncsiságból ment – de a magyar katonák nagy részét november 4-én és a rákövetkező napokban, sőt hetekben érte a halál, és általában a szovjet csapatok támadása vagy a velük folytatott tűzharc következtében.
A kapott parancsokat minden körülmények között teljesíteni akaró Solymosi parancsnok, a piliscsabaiak vezetője az ávósokkal folytatott tűzharc után még együttműködött az időközben a Múzeum körútra érkező szovjet egységekkel, sőt, 25-én ő foglalta vissza a felkelőktől a Rádió épületét. A Néphadsereg egységeinek a politikai szerepe egyébként is sokféle volt és gyorsan változott. Ehhez elég Maléter Pálra gondolni, aki a T-34/85-ösöket először a Corvin-közi szabadságharcosok ellen vetette be, hogy a Kilián laktanyánál helyreállítsák a rendet. Jelképként is erős, hogy a Corvin közi tűz elől menekülő, a laktanya kapujába beszoruló harckocsiból Maléter egy nemzeti zászló lobogtatásával tudott kiszabadulni, mire jött a népünnepély, az ezredes kihirdette a tűzszünetet, átvette a laktanyát és nemsokára Nagy Imre honvédelmi minisztere lett.
Maléter a forradalom mártírja lett, de voltak katonai vezetők, akik mindenképpen fegyverrel akarták legyőzni a szabadságharcot. Esztergomban T-34-essel lőtték a hadosztály-parancsnokság előtt a fogvatartottak szabadon engedését és a katonák átállását követelő fegyveres tüntetőket, ennek egy közeli trafik és a trafikosa is vétlen áldozata lett. A magasabb rangú parancsnokok között azonban egyvalaki, a kecskeméti 3. hadtestet vezető Gyurkó Lajos volt kirívóan véreskezű. Az ő parancsára sorozták meg vadászgépről a himnuszt éneklő tömeget Tiszakécskén, ő gépágyúztatta MIG-ekről a cigánytelepet Kecskeméten, és ő rendelt el több helyen is sortüzeket, a városi párttitkár tiltakozása ellenére is. Amikor a saját katonái is fellázadtak ellene, átszökött a szovjet egységekhez a felelősségre vonás elől, hogy aztán november 4-én az egész vidéki karhatalom parancsnokaként térjen vissza. (Bár a megtorlás éveiben még felfelé ívelt a karrierje, később nagyot bukott: lopás miatt kirúgták az általa igazgatott sertéshizlaldából; lecsúszott benzinkutasként végezte Pécsen.)
A 3. hadtest sztálinista vezetője extrém kivétel volt, a Néphadsereg egészére nem volt jellemző a felkelők és a civilek elleni általános fegyverhasználat. A most térképre tett adatbázisból jól látszik, hogy a legtöbb magyar katonai áldozat valójában a szovjetek elleni harcokban esett el. A forradalom leverésére érkező második szovjet hullám november 4-én hajnalban indított támadást. Ezekből az adatokból is kiderül, hogy egyáltalán nem kizárólag Budapesten, és egyáltalán nem csak a fegyveres felkelők ellen. „A szovjetek Magyarország ”második megszállása„ során a Magyar Néphadsereg alakulatait – amennyiben azok nem jelezték kifejezetten megadási szándékukat – ellenségnek tekintették” – írják az adatbázis összeállítói.
„Nagy Imre rádiószózatának ikonikus mondata – ”Csapataink harcban állnak„ – bizony véres valóság volt 1956. november 4-ének hajnalán és reggelén sok magyar laktanyában és ezek környékén.”
Az ebben az időszakban elesett katonák egy része a felkelő csoportokhoz csatlakozva vesztette életét; a Corvin köz és a Kilián laktanya, a Baross tér, a XI. kerület és a csepeli gyárváros területén. De a halálesetek eloszlásából az is látszik, hogy Budapesten kívül Záhonyban, Debrecenben, Miskolcon, Kecskeméten, Székesfehérváron, Tamásiban, Várpalotán is szovjet támadás érte a magyar alakulatokat. Veszprémben a lokátorállomásnál és a Jutasi úti laktanyában nem tanúsítottak ellenállást a magyar alakulatok, mégis, a szovjetek egyik helyszínen mentőautót lőttek szét, a másikon pedig hagyták elvérezni a sérülteket.
„A véres november eleji napokat követően is feltűnően sok olyan esetet találunk, amikor magyar katonákat szovjet járőrök igazoltattak és ennek során le is lőttek. Ez nem igazán arra utal, hogy a két fegyveres erő között fegyverbarátság vagy szövetségi viszony lett volna. A szovjet megszállók egyrészt könyörtelenül erőt mutattak akkor is, amikor valószínűleg nem volt ellenállási szándék, viszont ők – a sorkatonákból álló orosz járőrök – a megszállt országban bizonytalanul érezték magukat, majréztak. Ilyenkor könnyebben elsül a fegyver. Mint az adatokból látjuk: sokszor” – írták a telexnek az adatbázist összeállító kutatók, Tulipán Éva és Timár Gábor.
Bár a valóságban a magyar katonák többségét szovjet egységek ölték meg, a Kádár-rendszerben az ellenforradalom mártírjainak állították be őket. Az egyoldalú szovjet támadás során lelőtt magyar katonák közül is sokat hősi halottnak nyilvánítottak, persze a körülmények homályban hagyásával. A Veszprémben szovjetek által meggyilkolt egyik magyar katona, Urbán László temetéséről szóló (nem nyilvános) jelentésben köntörfalazás nélkül írták 1957-ben: „a család politikai magatartása és az egész falu közvéleménye miatt a hősi halottá nyilvánítást mi nem cáfoltuk meg, véleményünk szerint, mivel teljesen részletességgel az eseményeket nem ismerjük, s Urban honv. halálának körülményeit bizonyos mértékig szovjet ellenes hangulatra adna lehetőséget, halálának körülményiről nem világosítottuk fel őket”.
A Rádiónál október 23-án az ÁVH-sokra lövő Solymosi János alezredes, miután végig a mindenkori magyar kormány parancsait teljesítette, november 4-én a Budaörsi úton a bevonuló szovjet csapatokkal került tűzharcba. ‘56 után hat év börtönre ítélték, a piliscsabai ezredet pedig a forradalomban játszott szerepe miatt feloszlatták. Az ő helyőrségükből lett a szovjet laktanya, ahol most a Pázmány épületei állnak.
Az 1956-ban életüket vesztő magyar katonákat feltérképező projekt valójában egy nagyobb vállalkozás része: a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum minél több, a világháborúkban és más konfliktusokban elesett magyar katona adatait kezdte el hasonló módon közreadni. Sok a hiányos adat, ezért is kérik a kutatók az olvasókat, hogy ha pontosabb információik vannak arról, hogy hol volt például 1956-ban a „debreceni tüzérlaktanya”, vagy hol esett a Dunába magyar tank a rakpartról október 25-én, osszák meg velük. „Legyen közös ügyünk 1956 katonai emlékezetének e digitális helyszíne.”
