Ezek az idei Oscar-jelölt filmek – mit érdemes tudni róluk?

A tavalyi Oscar-díj tulajdonképpen egy laza, fogadással egybekötött sajtótájékoztató volt, amin a Covid-korlátozások miatt mindenkinek messze kellett ülnie egymástól, a helyszín nem egy óriási auditórium volt, sokkal kevesebb vendég jelent meg, és valószínűleg ilyen okokból is a díjátadó történetének legrosszabb nézettségét hozta.

Tele volt bizarr pillanatokkal, a rappelő Glenn Close-tól kezdve az este fénypontjának tervezett, de finoman szólva antiklimaktikus legjobb férfi színész díjig bezárólag, amikor is az otthon lévő Anthony Hopkins kapta meg az este utolsó szobrát. Míg a rendezők – többek között Steven Soderbergh – arra készültek, hogy posztumusz Chadwick Boseman lesz a legjobb színész, ezzel pedig egy érzelmes lezárása lesz az estének, egy kedvetlen Joaquin Phoenix bemondta Hopkins nevét, aki sajnos nem lehetett ott személyesen. Egy furcsa filmes év furcsa lezárása volt, ahol a mozik hullámokban zártak be a világban, a streaming lett az uralkodó filmnézési módszer, és az emberek be voltak tojva egy globális járvány miatt. Ami, tegyük hozzá, még mindig tart.

A 2022-es Oscar-gálának elviekben megvan a lehetősége arra, hogy a tavalyi fiaskót rendbe tegye, de mintha már az előkészületeknél folyton-folyvást megbotlana a saját lábában. Hoztak egy szakmailag megkérdőjelezhető döntést, hogy bizonyos kategóriák díját nem fogják élőben közvetíteni, hanem már a közvetítés előtt felveszik ezeket, az élő adásba pedig csak a köszönőbeszédeket fogják bevágni – ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy például az Oscar-jelölt magyar berendező, Sipos Zsuzsanna csak felvételről köszönheti meg a díját, a legjobb vágókkal és rövidfilmesekkel egyetemben. Több rendező és szakember, köztük Steven Spielberg is felszólalt a döntés ellen, hiába.

Miközben a filmipar előtti tisztelgést annyira nem sikerült előzetesen bebiztosítani, az Oscar-gála rendezői azért viszont mindent próbálnak megtenni, hogy egy fiatalabb közönséget megszólítsanak – eddig nagyjából olyan sikerrel, ahogy ezek a szándékok általában menni szoktak a világ összes pontján. Bevezették például azt, hogy egy online felületen lehet szavazni a „rajongók kedvencére”, ami egy adott ponton azt jelentette, hogy a netes trollok és/vagy tényleges rajongók miatt egy szinte senki által nem látott Johnny Depp-film vagy az Eleven kór című szeméthorror is döntős volt, és nagyon közel kerültek ahhoz, hogy díjazzák őket az idei Oscaron.

Hasonló furcsaságok voltak a díjat átadók személyében: egy héttel a ceremónia előtt bejelentették, hogy ott lesz majd a színpadon a legendás deszkás, Tony Hawk, a snowboard-bajnok Shaun White és az amerikai popzenei producer DJ Khaled is, feltehetőleg a fiatalítás jegyében, olyan színészek mellett, mint Kevin Costner, Anthony Hopkins, Woody Harrelson, Samuel L. Jackson, Zoë Kravitz vagy Mila Kunis. Miközben egy Instagram-kommentben merte csak elmondani a húszéves Rachel Zegler, a nyolc Oscarra jelölt West Side Story egyik főszereplője, hogy őt nem hívták meg a gálára, úgyhogy otthonról fog szurkolni a filmnek. (Pár nappal később korrigált az Akadémia, meghívták Zeglert díjátadónak.)

Először 2018 óta idén műsorvezetője is lesz a gálának, sőt egyszerre három: Wanda Sykes, Regina Hall és Amy Schumer vállalták a feladatot. Schumer nemrég azt dobta be, hogy szeretné, ha valahogy részt vehetne a rendezvény menetében Volodimir Zelenszkij ukrán elnök, aki éppen egy háború kellős közepén próbál éppen egy komplett országot életben tartani az orosz megszállás alatt. Lehet, hogy lesz más dolga közben.

A sok bizarr döntésben az a legérdekesebb, hogy a nemzetközi színtéren az Oscar egyeduralkodó lett. Az Egyesült Államokban még léteznek a rendezők, forgatókönyvírók, színészek céheinek díjátadói, amik valamennyire nyomnak a latba, de nemzetközi szinten a botrányok alatt összeroppant, gálát nem is tartó Golden Globe-bal nem kell számolni, valószínűleg még jó sokáig, ha egyáltalán bármikor kell újra.

A filmekkel viszont igen, mert 2021 elég jó év volt, és az Oscar-jelöltek sora is ezt tükrözi, van itt gigászi költségvetésű sci-fi, animált dán dokumentumfilm egy meleg menekültről, háromórás japán meditáció a gyászról és Csehovról, és egy olyan szatíra is, amiben Leonardo DiCaprio egy becsapódó aszteroidáról óbégat, hiába. Ezek a 2022-es Oscar-gála filmjei, és ezt kell tudni róluk.

A kutya karmai között

A legtöbb jelöléssel, egész pontosan tizenkettővel dicsekedhet Jane Campion (A zongoralecke, A tó titka) lassú, kimért, westernköntösbe öltöztetett családi pszichodrámája, amiben Benedict Cumberbatch egy önmagát nem túlságosan kedvelő cowboyt alakít, aki felett kezd eljárni az idő. Nem elég, hogy az életstílusa is kezd kimenni a divatból, az öccse (Jesse Plemons) elvesz egy özvegyet (Kirsten Dunst), akinek a fiát (Kodi-Smit McPhee) egyszerűen képtelen elviselni, és mindent megtesz, hogy pokollá tegye az életüket. És közben a sajátját is azzá teszi, miközben kiderülnek a saját titkai, amik megmagyarázzák, miért teremtette ezt a büdös-koszos burkot maga köré.

Campion filmje a Netflixen látható, de pontosan annak az ellentéte, amit ott szokott nézni az ember: figyelmet és türelmet vár a nézőtől, amit aztán többszörösen meg is hálál. Mindenki nagyot megy benne, de az abszolút győztes Cumberbatch és McPhee, akiknek a párosára el is kezd fókuszálni A kutya karmai közt, az előbbi szinte elviselhetetlenül megjátszós, az utóbbi pedig inkább láthatatlan szeretne lenni, de mindketten a saját maguk módján birkóznak meg a férfiasságukkal. Itt lehet elolvasni a kritikánkat.

Mire jelölték: Legjobb film, legjobb rendező, legjobb adaptált forgatókönyv, legjobb férfi főszereplő, legjobb férfi mellékszereplő (két jelöléssel!), legjobb női mellékszereplő, legjobb production design, legjobb hang, legjobb operatőr, legjobb vágás, legjobb zene.

Hol lehet megnézni: Netflix

A világ legrosszabb embere

Joachim Trier (Oslo, augusztus) tematikus trilógiájának harmadik részének főszereplője Julie (Renate Reinsve), aki már a film első perceiben is csak úgy cikázik aközött, hogy mi mindenhez szeretne kezdeni az életben. Lehorgonyzik egy idősebb képregényíró (Anders Danielsen Lie) mellett, de ott sem mondhatni, hogy különösebben boldog lenne. Aztán egy este egy házibuliban összetalálkozik Eivinddel (Herbert Nordrum), aki kinyit számára egy újabb lehetőséget az életben.

A fenti leírás alapján borzasztónak hangzik A világ legrosszabb embere, de egyáltalán nem az, az elején van benne egy csomó játékosság, humor és nagyon emberi pillanat, amik aztán egyre komolyabbak és kevésbé viccesek lesznek, valahogy úgy, amikor az ember elkezdi harminc felett élni az életét. A film maga tele van egytől egyig szuper jelenetekkel, az egyikben két főszereplő részegen próbálja definiálni, hogy mi számít megcsalásnak, és egyre intimebb és intimebb dolgokat találnak ki, a másikban pedig Julie körül egy reggel megfagy az idő, ő pedig a fantáziájával együtt elkezd vándorolni a megdermedt Oslo utcáin.

Ami a tavalyi Oscaron a Még egy kört mindenkinek, az most A világ legrosszabb embere, már azzal a különbséggel, hogy nem dán, hanem norvég, nem négy iszákos férfiról szól, hanem egy harminc körüli nőről, de a hasonlóság ott megáll, hogy ezt is jelölték még egy kategóriára a legjobb külföldi film mellett. Mi Karlovy Varyban láttuk, ott készült róla ez a cikk.

Mire jelölték: Legjobb külföldi film, legjobb eredeti forgatókönyv.

Hol lehet megnézni: Még játsszák a mozik.

Az elveszett lány

Maggie Gyllenhaal első játékfilmes rendezése Elena Ferrante regényéből készült, és egy nyaraló anyukáról szól. Viszont ha valaki azt gondolja, hogy ez lesz az új Szerelem, pasta, tenger, vagy valami hasonló mediterrán lubickolás, az nagyobbat nem is tévedhetne. Az elveszett lány inkább egy Csalódás, embergyűlölet, kavicsos tengerpart, amiben Olivia Colman alakítja a főszereplő családanyát, aki valami miatt úgy viselkedik a görögországi nyaraláson, mint akinek száz hangya mászik a bőre alatt. A történetét visszaemlékezésekből ismerjük meg, ezekből sejlik fel, hogyan bánt fiatalkorában (amikor Jessie Buckley alakította) a férjével, gyerekeivel, és mi vezetett el odáig, hogy megkeseredve kellemetlenkedik más nyaralókkal (többek között Dakota Johnsonnal).

Gyllenhaal filmje szúrós és keserű, és tulajdonképpen azt követeli meg, hogy egy látszólag roppant kellemetlen ember életét megismerjük, de mégis van valami bátorság és igazság abban, amit megtudunk róla végül. Colman színészként ehhez a figurához ért a legjobban, és itt is tökéletesen átadja, hogy valami nem oké vele – Az elveszett lány leginkább az ő filmje, nem is a rendezőé. Itt írtunk róla kritikát.

Mire jelölték: Legjobb női főszereplő, legjobb női mellékszereplő (Jessie Buckley), legjobb adaptált forgatókönyv.

Hol lehet megnézni: Netflix.

Az élet Ricardóéknál

Aaron Sorkin (Az elnök emberei, Elit játszma) újra szállítja a tutit az Aaron Sorkin-rajongóknak, ami a tavalyi Oscar-gálán volt A chicagói 7-ek tárgyalása, az idén Az élet Ricardóéknál. Vagyis egy valós történetet kicsit lazán, de frenetikus dramaturgiával feldolgozó dramedy, amiben a szereplők olyan blikkfangosan beszélnek egymással, ahogyan ember nem beszél a valóságban, de ettől még (vagy épp ezért) nagyon szórakoztató az egész. Idén sem véletlen, hogy Sorkint nem jelölték rendezőként, de intő jel lehet neki, hogy ezúttal forgatókönyvíróként sem.

Sorkin most az I Love Lucy nevű sitcom kulisszái mögé ment – ez a tévésorozat nálunk ismeretlen, de Amerikában nevetségesen népszerű volt az ötvenes években. A show népszerűsége csúcsán volt egy hét, amikor az alkotók igencsak izzadhattak, mert az amerikai kommunizmuspara a főszereplő Lucille Ballt is elérte – Sorkin ezt a hetet használja keretként, hogy megfogja a sitcomot készítő emberek között feszülő konfliktusokat. És hát szokás szerint a sziporkázó párbeszédek mellett remek szereplőgárda viszi el a hátán a filmet, aminek mindhárom jelölését színész kapta.

A Ballt alakító Nicole Kidman a rápakolt maszk ellenére zseniális, a komika Lucyt és a határozott alkotóművész Lucille-t is hitelesen hozza. A férjét – és a sorozatbeli partnerét – megformáló Javier Bardem is teljes joggal jelölt, annak ellenére, hogy az idei Oscar egyik minibotránya is hozzá kapcsolódik (spanyolként bújt kubai karakter bőrébe, ami többeknek nem volt oké, sőt woké). A mellékszereplők közül pedig a Ballék egyik színésztársaként domborító J.K. Simmons izgulhat, de tegyük hozzá, hogy a nem jelölt Nina Arianda legalább olyan jó volt, mint ő.

Mire jelölték: Legjobb női főszereplő, legjobb férfi főszereplő, legjobb férfi mellékszereplő.

Hol lehet megnézni: Amazon Prime Video.

Belfast

1969, Belfast: az évszám és a helyszín történelmi drámát sejtet, hiszen ekkor és itt kezdődött a „The Troubles” néven ismert zavargássorozat, amiben katolikus ír nacionalisták álltak szemben a brit gyökerű protestánsokkal, és aminek következményeként Észak-Írország közel harminc évig gyakorlatilag polgárháborús zóna volt. A Belfast író-rendezője, Kenneth Branagh azonban nem harctéri krónikás akar lenni, hanem azt meséli el, hogy egy család miként hoz meg egy nehéz döntést a vérzivataros időkben. Branagh maga is Belfastban született, ott töltötte első kilenc évét, és családjával éppen a zavargások miatt költözött el az országból, szóval elnézhetjük neki, hogy nem vérrel írta a forgatókönyvet. Saját gyerekkorának állít emléket a filmmel, amiből süt egyfajta megbocsátó nosztalgia; a néző egy idealizált Belfastot kap, ahol a főhős kisgyerek ugyan néha halálra rémül, de van egy helyes katolikus lány a suliban, a mozi pedig jó filmeket ad.

A Belfast egy témája ellenére kedves, elégikus film, amire valószínűleg egy-két év múlva már kevesen fognak emlékezni. Pedig a fekete-fehér képekben kiváló színészek brillíroznak, főleg az anyukát játszó Caitríona Balfe érdemel említést, illetve a két nagyszülőt alakító Judi Dench és Ciarán Hinds (mindketten jelöltek). Bár a filmet hét díjra is jelölték, a gála nagy vesztese lehet, mert a legtöbb kategóriában van nála esélyesebb – talán a legjobb eredeti forgatókönyvre van a legtöbb sansza.

Mire jelölték: Legjobb film, legjobb rendezés, legjobb eredeti forgatókönyv, legjobb férfi mellékszereplő, legjobb női mellékszereplő, legjobb hang, legjobb betétdal.

Hol lehet megnézni: Még játsszák a mozik.

CODA

A nálunk is bemutatott francia A Bélier család amerikai adaptációjában egy siket család halló gyermeke rájön, hogy imád és tud is énekelni, és szeretne zeneiskolába járni, ezzel viszont keresztbe tesz a család többi tagjának, akiknek gyakran szükségük van egy tolmácsra a mindennapi életben. Ennyi a CODA (a „Children Of Deaf Adults”, azaz siket szülők gyermeke rövidítése) története, és a megvalósítása sem sokkal bonyolultabb, inkább egy kedves tévéfilmre emlékeztet, mint egy Oscarokra áhítozó műalkotásra.

Ugyanis ez lett belőle az utóbbi hónapokban: a Sundance-fesztiválos premier után az Apple iszonyatosan nagy, 25 millió dolláros összegért vette meg a forgalmazását, az ottani díjeső után pedig egész évben nyerte el a szíveket és a különböző filmes díjakat, míg hopp, itt vagyunk 2022 első harmadában, és állítólag a CODA az előző év egyik legjobb filmje sokak szerint. Vannak erényei: a siket szereplőgárda egytől egyig remek, és van abban valami érdekes, amikor családi vitákat kizárólag jelbeszéddel (és feliratokkal) kell követnünk, de Sian Heder filmje inkább egy kedves, közérthető, ártalmatlan limonádé, amiben nemhogy mindig megkeresik a szívhez szóló legrövidebb utat, hanem árkon-bokron hajtanak át hozzá.

Mire jelölték: Legjobb film, legjobb férfi mellékszereplő (Troy Kotsur), legjobb adaptált forgatókönyv.

Hol lehet megnézni: Apple TV+

Dűne

Egy megfilmesíthetetlennek tartott könyv, aminek legalább a felét sikerült most jól megfilmesíteni. Az utóbbi években a sci-fire ráálló kanadai rendező, Denis Villeneuve (Érkezés, Blade Runner 2049) a cselekményt tekintve elképesztő alázattal állt Frank Herbert kultikus regényéhez, ami azt jelenti, hogy egy két és fél órás moziba sem fért bele az egész sztori. A könyvet leginkább azért tartják nehezen adaptálhatónak, mert a cselekmény mellé egy sajátos mitológiával, politikai kavarásokkal és technikai vívmányokkal rendelkező, grandiózus világot is ad, ami csak lassan bontakozik ki, és az olvasó sokszor a szereplők belső monológjaiból, gondolataiból értesül fontos információkról. Villeneuve, amennyire lehetett, követte a regényt, és ez azzal az áldozattal járt, hogy két filmre kellett szétbontania a történéseket. És ezt az áldozatot a nézőnek is meg kell hoznia, mármint el kell fogadni az első film végén garantálható komoly hiányérzetet.

Vigaszt jelenthet, hogy Villeneuve jó úton jár. A színészválasztás remek, Timothée Chalamet-ben megvan a könyvbéli Paul Atreides, a szüleit alakító Oscar Isaacra és Rebecca Fergusonra sem lehet panasz, de a kisebb szerepekbe is nehéz belekötni. A látvány is kifogástalan az első ornitoptertől kezdve magáig a félelmetes Shai-huludig, és a sivatagbolygó fakó színeire hangolt univerzumában is egymást érik a szenzációs képek Greig Fraser pazar fényképezésében. A könyv rajongói elégedetten csettinthetnek: a Dűne (filmplakátnyelven: Dunc) nekik készült. Akik viszont egy jó kis akció-scifire ülnek be a moziba, csalódni fognak, mint azt kritikánkban írtuk. Villeneuve már gőzerővel készül a Dune: Part Two forgatására, a tervek szerint 2023 végén láthatjuk, mit kezd az Atreides család ifjú fűszertechnikusa azzal a ménkű sok homokkal (nagyon bízunk abban, hogy Morgan Fremen is kap majd egy szerepet).

A filmet tíz kategóriában is jelölték, és biztosak lehetünk abban, hogy több díjat is kapni fog, de leginkább a technikai jellegű kategóriákban esélyes, beleértve Greig Fraser jelölését (az operatőrök céhének díját ő kapta meg). A legjobb produkciós dizájn bejelentésekor magyarnak is szoríthatunk: Sipos Zsuzsanna berendezőt (akivel korábban beszéltünk) is jelölték ebben a kategóriában.

Mire jelölték: Legjobb film, legjobb adaptált forgatókönyv, legjobb filmzene, legjobb fényképezés, legjobb vágás, legjobb hang, legjobb jelmez, legjobb smink, legjobb vizuális effektek, legjobb produkciós dizájn.

Hol lehet megnézni: HBO Max, Apple TV+, és talán még mozikban is

Licorice Pizza

Ha a Belfastról süt a nosztalgia, akkor a Licorice Pizza múltba révedése egyenesen éget. Már a film címe is azért lett az, ami, mert az író-rendező Paul Thomas Anderson szerint ez a szókapcsolat idézi meg leginkább a gyerekkorát. (Amúgy egy rég megszűnt lemezbolthálózat neve, és abba most ne menjünk bele, hogy mennyire szerencsés olyan címet adni egy filmnek, aminek magyarázatáért a nézőnek a Google-ben kell keresgélnie.)

Ez a gyerekkor a hetvenes években történt a kaliforniai San Fernando Valleyben, Hollywood tőszomszédságában, ami térben és időben el is helyezi a Licorice Pizzát. A cselekmény motorja egy dörzsölt, 15 éves fiú és egy alkalmi munkák között sodródó, 25 éves lány románca, de néha a sztori megakad, hogy elidőzzön az akkori Hollywood figuráin (Bradley Cooper mint Barbra Streisand pasija nehezen feledhető) vagy a korszellem meghatározó eseményein a vízágyőrülettől az olajválságig.

A két főszerepet alakító Alana Haim (a Haim nevű zenekar egyik tagja) és Cooper Hoffman (Philip Seymour Hoffman fia) meghálálta a lehetőséget, az első perctől kezdve izgalmas a dinamikájuk, amiért a csapongó rendezést is meg lehet bocsátani. Cuki korrajz, ami sokszor más filmeket juttat az eszünkbe, mert néhol olyan, mint a Volt egyszer egy… Hollywood, de egy másik Anderson (Wes) is beugorhat, mivel a Licorice Pizza legvégéig újabb és újabb csodabogarak jelennek meg a történetben. Akárhogy is, jó ilyen könnyed filmet is látni Andersontól (Paul Thomas), aki eddig főleg olyan komor darabokat rendezett, mint a Vérző olaj vagy a Boogie Nights.

Mire jelölték: Legjobb film, legjobb rendező, legjobb eredeti forgatókönyv.

Hol lehet megnézni: Játsszák a mozik.

Macbeth tragédiája

Ki gondolta volna, hogy a Coen testvérek életében lesz egy pont, amikor külön rendeznek filmet? Joel Coen úgy döntött, hogy elkészít egy Macbeth-adaptációt, a főszerepben Denzel Washingtonnal és Frances McDormanddal, és egy fekete-fehér, puritán, néha egészen némafilmes kulisszába helyezi azt. Nincs semmi próbálkozás feldolgozásra meg modernizálásra, a Macbeth tragédiája még a legfilmszerűbb pillanataiban is színpadias, művi – és összességében egyhangú is. Készített már Macbeth-filmet Kuroszava Akira, Roman Polanski, sőt Tarr Béla is, most már Joel Coen is elfoglalta a helyét ebben az illusztris listában, bár a film közben az lehet az érzésünk, hogy a meló nagy részét az operatőr Bruno Delbonnel végzi el.

Mire jelölték: Legjobb férfi főszereplő, legjobb production design, legjobb operatőr.

Hol lehet megnézni: Apple TV+

Menekülés

A Menekülés egy dokumentumfilm Aminról, a meleg afgán menekültről, aki hosszú kálvária után Dániában kezd új életet magának – vagy legalábbis próbál, már amennyire azt a saját traumái engedik. Az amúgy nem éppen pehelysúlyú témát Jonas Poher Rasmussen – valószínűleg személyiségi okokból is – animációként dolgozza fel, amitől képes összefolyni álom, emlék, valóság, múlt, jelen. Amin története egy bizonyos erőszakból egy másfajta erőszakba tett hajsza egy életig, amit végre úgy élhet, amit mindig is akart, a Menekülés pedig egy olyan film, ami ezt nagyon érzékletesen meg tudja mutatni, még a legsötétebb és a legszebb pillanataiban is egyaránt.

A kevert formája miatt ráadásul a Menekülésnek kijött a három piros hetes az Oscar-nyerőgépen, mindhárom lehetséges kategóriában jelölték, amire csak lehetett. A kritikánkat itt lehet elolvasni a filmről.

Mire jelölték: Legjobb külföldi film, legjobb dokumentumfilm, legjobb animációs film.

Hol lehet megnézni: Játsszák a mozik.

Ne nézz fel!

Dühös kommentelőhöz hasonlította kritikánk Adam McKayt, aki korábban A nagy dobással vagy Az alelnökkel, még korábban pedig jóféle Will Ferrell-vígjátékokkal tette le a névjegyét. Ezúttal az egész emberiségről mondta el lesújtó véleményét, vagy legalábbis az emberiség seggfej vezetőiről, akiket egy üstökös képében érkező világvége fenyegető közelségében is csak olyan nevetséges hívságok érdekelnek, mint a profit és a népszerűség. De ha McKay kommentelő, akkor az a fajta, aki gyilkos iróniával, szórakoztató kegyetlenséggel szól hozzá a témához, még ha nem is mindig túl elegánsan. A Ne nézz fel! a hibái ellenére olyan film a jelöltek közül, amire sokáig emlékezni fogunk.

Már csak azért is, mert az apokalipszist sztárok hozzák el, olyan töménységben, ami egy Netflix-mozitól egészen szokatlan. A Föld felé tartó üstököst felfedező tudósokat Leonardo DiCaprio és Jennifer Lawrence alakítja, ők küzdenek elkeseredetten egy női Trumpnak megfelelő hülye elnökkel (Meryl Streep), annak fiacskájával (Jonah Hill), egy gátlástalan techmogullal (Mark Rylance) és a felszínes média képviselőivel (Cate Blanchett). A sztárparádé ellenére egyik színész sincs a jelöltek között – amiért leginkább a leegyszerűsített karakterek okolhatók –, és a film négy jelölése közül csak az eredeti forgatókönyv kategóriában van komolyabb esélye (a forgatókönyvírók céhének díját pár napja megkapta).

Mire jelölték: Legjobb film, legjobb eredeti forgatókönyv, legjobb filmzene, legjobb vágás.

Hol lehet megnézni: Netflix

Rémálmok sikátora

Nehéz megmagyarázni, hogy mi vihette rá Guillermo Del Torót (A víz érintése), hogy nekifusson a Nightmare Alley című könyv újrájának, vagy ha szigorúbbak akarunk lenni, az abból készült 1947-es filmváltozat remake-jének, de azt már eddig is tudtuk, hogy a mexikói rendező valószínűleg a fantasztikus szörnyeknél jobban csak a cirkuszt szereti. A Rémálmok sikátora cselekményének jelentős része egy vándorcirkuszban zajlik, ahol egy sötét titkokkal terhelt, gyanús férfi (Bradley Cooper) kitanulja a karneváli szélhámosság csínját-bínját, és aztán képtelen gátat szabni az ambícióinak, miközben neki meg Cate Blanchett és Rooney Mara karakterei próbálnak megálljt parancsolni.

A Rémálmok sikátora leginkább a 80 évvel ezelőtt népszerű film noir műfaját éleszti fel, és igazítja Del Toro vizuális ízléséhez és art deco-mániájához, amiben a színészek nagyjából annyira tereptárgyak, mint a csodálatos kilincsek, öngyújtók, heverők – sőt az Oscar-szavazók szemében az utóbbiak még érdekesebbek voltak, mert színészek nem kaptak egy jelölést sem. Itt a kritikánk róla.

Mire jelölték: Legjobb film, legjobb production design, legjobb jelmez, legjobb operatőr.

Hol lehet megnézni: Még el lehet csípni mozikban.

Richard király

Furcsa helyzet, hogy van két szupersztár a világon, és amikor az életükről készül egy életrajzi film, akkor nem ők a főszereplők, hanem az apjuk. Richard Williams viszont annyira fura jelenség lehet, hogy meg lehet érteni: a Williams nővérekből teniszcsillagokat varázsolt, csak éppen úgy, hogy kiskoruktól kezdve szinte percre pontosan beosztotta az életüket, a Richard király elején pedig úgy próbálja rásózni a lányok jövőjét gazdag befektetőkre, mint egy MLM-ügynök egyenesen Comptonból.

A Richard király élvezetét valamennyire azért befolyásolja, hogy a világ legjobb teniszezőiről szól, szóval azon nem sokat lehet aggódni, hogy a Williamseknek mit hoz a jövő, de addig is lehet élvezni Will Smith nagypapás alakítását a címszerepben, illetve Aunjanue Ellist a sokat tűrő feleségeként. A Richard király megvalósításában nem túl izgalmas, de legalább gördülékeny és fájdalommentes, és egy logikus karrierlépés Will Smithnek, aki kétszeresen Oscar-jelölt lett ezzel a filmmel mint producer és főszereplő. Nagy valószínűséggel nyertes nem lesz, a Richard király lendülete valahogy idén márciusra már elfogyott. Itt a kritikánk róla.

Mire jelölték: Legjobb film, legjobb férfi főszereplő, legjobb női mellékszereplő, legjobb vágás, legjobb eredeti forgatókönyv, legjobb dal (Beyoncé & Dixson).

Hol lehet megnézni: HBO Max, online boltok kínálatában.

Tick, Tick…Boom!

Oscar-gála nem létezhet életrajzi film nélkül, idén az elsőfilmes Lin-Manuel Miranda teljesítette a kvótát a Jonathan Larsonról készült portréjával. Larson egy korán meghalt (bocs, spoiler) New York-i musicalszerző volt, aki főleg a kilencvenes években alkotott maradandót, de érdekes módon a Tick, Tick… Boom! ezzel kevésbé foglalkozik, inkább a Larson befutása előtti időszak izgatja. Nyilván zenék és betétdalok is felcsendülnek, de itt szervesen a sztori részei, szóval nem az történik, hogy egyszer csak emberek elkezdenek tökéletes összhangban háttértáncosként viselkedni az utcán. A könnyen dekódolható mondanivaló az, hogy sosem késő alkotni, és ennyiben a film kiváló motivációs anyag: az embernek kedve támad tőle végre megírni az évek óta tervezgetett novellát vagy valami kreatív módon kifesteni a gyerekszobát.

Amellett, hogy Miranda rendezése magabiztos, ez a Larsont alakító Andrew Garfield filmje, és a férfi főszereplői kategóriának ő az egyik komoly esélyese. A korábbi Pókember teljes átéléssel adja a hebrencs, megszállott, élhetetlen zenész figuráját, és szerethetővé tesz a nézőnek egy embert, akiről korábban esetleg nem is hallott. Ha a film végén a néző első útja az internethez vezet, hogy még többet megtudjon Larsonról, esetleg újra meghallgassa a – vigyázat, veszélyesen fülbemászó! – dalokat, az teljesen normális. Mint ahogy az is, ha Garfield díjra váltja a jelölését.

Mire jelölték: Legjobb férfi főszereplő, legjobb vágás.

Hol lehet megnézni: Netflix

Vezess helyettem

Hamagucsi Rjúszuke filmje Cannes-tól Amerikáig lenyűgözte a kritikusokat és fesztiválzsűriket. Tényleg nagyon jó karakterdráma, mégis nehéz ajánlani, mert bármit emelünk ki a cselekményéből, béna fülszövegként hangzik ahhoz képest, amit a japán rendező kihozott belőle. Lássuk be, nem egy nézőmágnes mondat, hogy „egy Csehov Ványa bácsiját rendező férfi kénytelen a színpadon együtt dolgozni felesége volt szeretőjével”, és az sem, hogy „kap egy fiatal lányt sofőrnek, akivel lassan megnyílnak egymás előtt, és segítenek egymásnak feldolgozni a múltat”. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a filmben négyféle nyelven beszélnek: japánul, koreaiul, angolul és jelnyelven.

De az azonos című Murakami-novellára épülő filmben nem is a cselekmény a fontos, hanem az, ahogyan a szereplők megélik azt. Rjúszuke lassú történetvezetéssel, érzékenyen fedi fel, hogy a szereplőket milyen személyes démonok gyötrik. Hétköznapiságuk dacára könnyű izgulni a központi karakterekért, mert nagyon szép a főhős színházi rendező (Nisidzsima Hidetosi) és ideiglenes sofőrje (Miura Tóka) összjátéka, de a többi színész is parádésan teljesít. Rjúszuke mellett nekik is köszönhető, hogy a Vezess helyettem három órája nem érződik annyinak; amikor a főcímnél rádöbbentünk, hogy már negyven perc eltelt, eléggé meglepődtünk. Legjobb film és legjobb idegen nyelvű film kategóriában is jelölt, és nem csak matematikai esélye van annak, hogy egyiket meg is kapja.

Mire jelölték: Legjobb film, legjobb rendezés, legjobb idegen nyelvű film, legjobb adaptált forgatókönyv.

Hol lehet megnézni: Játsszák a mozik.

West Side Story

Steven Spielberget annyira alapvető figurának érezhetjük a mai filmgyártásban, hogy néha már egy legyintéssel is elintézzük. Már megint egy Spielberg-film, csak nem hiányzó apákról szól, csak nem Janusz Kaminski volt az operatőr, akinek egyszer ki fogja verni a szemét egy saját maga által komponált beverés, és csak nem virtuóz kameramozgás van benne, amitől még Guillermo Del Toro is eltátja az száját? A West Side Story esetében a válasz három igen, és jön még a negyedik is: ez egy igen jó film, ami a mozikban nem kapta meg a jussát, de biztos vagyok benne, hogy az évek során meg fogja.

Az eredeti Bernstein/Sondheim-musical felpaprikázott, de korszakban békén hagyott változatában ugyanúgy a Jets és a Sharks csap össze New York nyomornegyedének romjain, csupa ismeretlen, de szimpatikus arccal, a jól ismert dalokkal, de megvariált helyszínekkel és koreográfiával, és annyi színnel, hogy utána minden sokkal szürkébbnek tűnik. Itt lehet elolvasni a kritikánkat róla.

Mire jelölték: Legjobb film, legjobb rendező, legjobb operatőr, legjobb női mellékszereplő (Ariana DeBose), legjobb production design, legjobb hang, legjobb jelmez.

Hol lehet megnézni: Egyelőre sehogy, a mozikból kikerült, máshogy még nem jelent meg.

Egyéb filmek, amiket még jelöltek idén:

007 Nincs idő meghalni: A Daniel Craig-korszak utolsó Bond-filmje. Három kategóriában jelölték: legjobb dal (Billie Eilish), legjobb vfx, legjobb hang. Itt a kritikánk róla. Online boltokban kölcsönözhető.

The Eyes Of Tammy Faye: Életrajzi film egy csalfa amerikai hittérítőről és feleségéről, a sminkjeiről is hírhedt Tammyről. Két jelölés: legjobb színésznő (Jessica Chastain) és legjobb smink. Magyarországon egyelőre semmilyen formában nem lehet látni.

Párhuzamos anyák: Pedro Almodóvar legújabb filmje, amiben párhuzamba kerül a spanyol polgárháború népirtása két anyuka történetével. Két kategóriában jelölték: legjobb színésznő (Penélope Cruz) és legjobb zene (Alberto Iglesias). Még játsszák a magyar mozik.

Isten keze: Paolo Sorrentino önéletrajzi ihletésű filmje arról, milyen volt Nápolyban fiatalnak lenni, amikor Maradona is ott játszott. A legjobb külföldi film kategóriájában jelölték. A Netflixen látható.

Spencer: Diana hercegnő teljes idegösszeomlása egy királyi karácsonykor. Egy kategóriában jelölték: Kristen Stewart mint legjobb színésznő. Itt a kritikánk róla. A mozikból kikerült, máshogy egyelőre még nem lehet megnézni itthon.

Szörnyella: Élőszereplős előzményfilm a 101 kiskutya-rajzfilmhez. Itt a kritikánk róla. A legjobb jelmez és a legjobb smink kategóriában jelölték.