2022. január 27. – 05:01
A Menekülés egy animált dokumentumfilm egy Dániában élő, meleg afgán menekültről, akinek már biztos egzisztenciája van, bár a biztos egzisztenciája jelentős részét egy hazugságra építette. Egy hazugságra, ami végérvényesen bezárt egy ajtót az életében, és kinyitott egy újat, és annak a régi ajtónak a közelébe sem mehetett.
Nem csoda, hogy csak rajzolva mer megszólalni Amin, akit egyébként nem így hívnak, és a film idejére még abban is elbizonytalanodhatunk, hogy ő létezik-e egyáltalán. Beszédes, mert ahogy megismerjük az életét, úgy jövünk rá, hogy az igazi Aminnak folyton el kellett bújnia, menekültként, üldözöttként, melegként, menedékkérőként, idegen országokban, városokban és az ezek közötti utakon. Talán a rajz mögé bújva lehet őszintén önmaga.
Amennyire elsőre póznak tűnhet, hogy a Menekülést megrajzolták, annyira passzol hozzá a néha animékre, néha karcosabb ceruzarajzokra emlékeztető kinézete. Amin történetében ugyanis kulcsfontosságúak – a narrációjának jelentős részét úgy vették fel, hogy fekszik, és visszaemlékszik a kabuli gyerekkorától kezdve a dán gyámügyre. A gyerekkor pedig olyan mesés, hogy amikor Jonas Poher Rasmussen rendező bevágja a nyolcvanas évek eleji Afganisztán igazi felvételeit – először a Take On Me-re –, akkor nem is értjük, ez a két szemlélet hogyan létezhetett egyszerre. (A Menekülés szuperül használja a zenét: vannak jelentős pillanatok Roxette-re, Ace of Base-re és Daft Punkra is.)
Amin egy nagy családban nőtt fel Kabulban, amikor a szovjetek afganisztáni háborúja alatt először az apját vitték el a katonák, majd a bátyját akarták besorozni. A kisfiú Chuck Norris- és Jean-Claude Van Damme-poszterek közötti felhőtlen életének vége lett, a család Moszkvába menekült. Ahol ugyan a peresztrojka már megindult, megnyílt az első szovjet McDonald’s, de a korrupt rendőrök még kíméletlenül vegzálták a menekülteket az utcákon. Svédországban élő rokona próbál segíteni a többieknek, de az embercsempészek horribilis összegeket követelnek egy ember kijuttatásáért, nem hogy egy komplett családért.
És amikor a pénz összegyűlik, akkor sincsen semmi garantálva, nemhogy az érkezés, hanem még az életben maradás sem. A Menekülés két külön jelenetet szentel az embercsempészésnek, egyet egy teherautó konténerében, a másikat pedig egy erőltetett menetben és egy koszlott bárkában, és mindkettőből, még a rajzokon is keresztülárad a kilátástalanság.
A technika mellett ami különlegessé teszi Rasmussen filmjét, az a mérhetetlen empátia, ami árad belőle, a rendező ugyanis egy iskolába járt a Menekülés alanyával, tizenéves kora óta ismeri, és a saját emlékeit is próbálja rendbe szedni, amikor Aminnal beszélget. Aki nemcsak visszaemlékszik, hanem a jelenben is éli az életét: párkapcsolatban él, posztdoktorális képzésre készül, a Princetonon ad elő éppen. Csak éppen nem képes letelepedni a boldogságban, ami az életútját látva érthető is. A gyerekkora óta ugyanis nem volt olyan helyen, ahol biztonságban érezhette magát, és ahol nem állt fenn a veszély, hogy azonnal elviszik a hatóságok.
Ugyanis azért köthetett ki Dániában, mert azt hazudta a határon: az összes családtagja halott. A Menekülés legszívfacsaróbb része az, amikor a már felnőtt Amin arról beszél, hogy egy szerelmének egyszer elmondta az igazat a családjáról, hogy még többen is élnek, de azonnal megbánta, amikor ez a szerelme egy veszekedés után elkezdte ezzel zsarolni. Amin még azután is rettegett a bosszútól, amikor már szakítottak.
Azt veszem észre, hogy úgy gondolok Aminra, mint egy emberre, akit alaposan megismertem, és akivel együtt tudtam érezni, és ez egyszerre köszönhető neki és Rasmussennek is, aki minden egyes emlékből a lehető legtöbb érzelmet akarja kifacsarni. Mit érez az ember akkor, amikor hónapról hónapra lehetetlen dilemmákkal szembesül? Amikor nem tud megakadályozni egy nemi erőszakot? Amikor a rettegő édesanyját kell megnyugtatnia egy léket kapott hajón? Amikor egy teljesen új életet kell hazudnia tizenévesen, hogy ne toloncolják ki? Amin elmondja.
Amikor pedig Amin elmondja, Rasmussen bevágja a való életet, híradófelvételeket, korabeli vágóképeket, és amit a technika miatt puhának gondoltunk, az hirtelen a realizmustól felér egy gyomrossal. A moszkvai utcák, a balti tengeren rekedt csempészhajó, az észt kényszerszállás valódi képei a rajzok alapján csak egy absztrakt tér – a tévéfelvételeken viszont látszik az az igazi nyomor, amit a férfi beszámolói sem tudnak teljesen átadni.
A személyes hangvétel miatt a Menekülés tökéletesen be tudja mutatni Amin sorsát, de csak az övét. Habár kitekint, és néha próbál kontextust teremteni, ez az ő élete, akármennyire is védi a nevét és a személyiségét. Amin sorsa pedig pont az a történet, ami a millióból egy: Kabulból ki tudott jutni, Észak-Európában élő rokon tudott neki segíteni, Dániában pedig a menekülttábor után fel tudott építeni egy olyan karriert és életet magának, ami a nyugati társadalomban is kiváltságos.
Amin tisztában van ezzel, még ha nem is mondja el nyíltan. A története nem az összes, hanem egy menekült története. A Menekülés legnagyobb sikere, hogy behatóan, részletesen, kompromisszumok nélkül megmutatja ezt a történetet.
A Menekülés a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál keretében látható itthon. Vetítik még Budapesten, Győrben és Székesfehérváron. A pontos vetítési időpontokat itt lehet megnézni.
