Az elveszett lány úgy kicsúszik az ember kezéből, mint egy hínáros kavics. Van főhőse, de ember legyen a talpán, aki meg tudja kedvelni. Ennek a főhősnek vannak megkérdőjelezhető döntései, amiket nem tudunk megmagyarázni. Van a filmnek cselekménye, de a legnagyobb része belül játszódik, elzárva mélyen egy emberben, aki senkinek sem akarja megmutatni, hogy min megy keresztül. De kinek is mutatná meg, ha ő barátságtalan, akkor a körülötte lévő emberek egyenesen ellenségesek.
Ez úgy hangzik, mintha Az elveszett lány főszereplője, Leda (Olivia Colman) minimum háborúba indult volna, holott csak a görög Szpécesz szigetére ment nyaralni. Leda egyedül él, egyetemi professzor, a kofferjeinek nagy részében könyvek vannak, és azzal sem nagyon tud mit kezdeni, amikor a szállásának amerikai gondnoka (Ed Harris) közeledni próbál hozzá. Az egyedül, nyugalomban nyaralók keserűségével veszi tudomásul, amikor a tök üres tengerpartra megérkezik mellé egy óriási, hangos család, mindenféle nemzet keveréke, hangos gyerekekkel, nagyhangú nőkkel (illetve egy kevésbé nagyhangúval, akit Dakota Johnson alakít), morcos férfiakkal. Aztán az egyik hangos gyerek szőrén-szálán eltűnik a család mellől.
Az elveszett lány nem thriller, de kétségkívül rejtélyfilm, ami úgy áll a főszereplőjét kínzó titokhoz, mintha egy bűnügy lenne. Az igazságot egy párhuzamosan futó cselekményszállal lehet kibogozni: azt látjuk, ahogy nagyjából húsz évvel ezelőtt a fiatal Leda (Jessie Buckley) éli az életét mint feltörekvő irodalomkutató és fordító, csak éppen a gyerekzsivajjal nem tud mit kezdeni, ami a két pici lánya miatt körbeveszi. A fiatal Leda türelmetlen, folyton fáradt, nem tud sem gondolkodni, sem maszturbálni anélkül, hogy ne csörtessenek be a szobába a gyerekei. Amikor találkozik egy szülővel, aki maga mögött hagyta a gyerekeit, úgy tekint rá, mint egy földönkívülire. A modernkori Leda viszont már mindenkit úgy lát.
Elena Ferrante azonos című (magyar kiadásban: Nő a sötétben) regényéből készült filmet Maggie Gyllenhaal írta és rendezte. Gyllenhaalnak ez az első játékfilmje, korábban már az Otthon készült (eredeti címén: Homemade) című netflixes Covid-sorozat egyik epizódját készítette, amiben a való életbeli férje, Peter Sarsgaard úgy megborul a karantén alatt, hogy egy fával kezd el szexelni. Sarsgaard ebben a filmben is felbukkan egy fontos szerepben, de mindenkit megnyugtatunk, nem szexel növényekkel. Gyllenhaal végig a főszereplőjére összpontosít, és óriási szerencséje van, hogy a jelen egyik legjobb színésznője, Olivia Colman játssza őt.
Colmannek nagyon jó érzéke van ahhoz, hogy olyan nőket alakítson, akikkel valami nincsen teljesen rendben, vagy ha rendben is van, azt nem tudja rendesen kifejezni. Ledaként itt is olyanok a gesztusai, mondatai és a viselkedése általában, mintha nem tudná, hogyan kell élni emberek között, hogyan kell kommunikálni, hogyan kell csacsogni, hogyan kell barátságosnak lenni másokkal.
Amikor egy vacsoránál lepattintja a gondnokot, és az visszaül az asztalához, gondol egyet, odalép hozzá, és mond valamit olaszul a fülébe. A gesztus a semmiből jön, és megmagyarázhatatlan, Leda bocsánatot is kér, Colman pedig a jelenet minden pillanatában olyan személyiséget áraszt magából, aki saját maga is meglepődik azon, amit tesz. Ő sem érti, mi sem értjük, senki sem érti. Colman viszont ezt a bizonytalan, esetlen, láthatólag zavarodott embert olyanná tudja tenni, akit képesek vagyunk két órán keresztül nézni, hátha sikerül néha kinéznie a teknőspáncél mögül. Ugyanennyire jó választás Jessie Buckley (A befejezésen gondolkozom, Csernobil), akinek a karaktere éppen csak kezd bebújni a páncél mögé, akinek az arcán az olvasható, ahogy az akadémiai ambíciókat egyre jobban lohasztják le az anyai teendői.
Az elveszett lány azt a benyomást keltheti, mintha valami nagy katarzis felé tartana, ahol összeérnek a szálak, megfejtődnek a rejtélyek, felszínre kerülnek a konfliktusok. De ez nem az a film. A párnán landoló kabóca, a rothadó gyümölcsök a tálban, vagy egy játékbaba szájából kimászó féreg nemcsak szimbólumok, de Olivia Colman reakciói rájuk már maga a cselekmény.
Ami azért embert próbáló. Van valami Az elveszett lányban, ami ellene megy annak, hogy tisztán élvezni lehessen. Még ha egy tökéletlen karakter portréja is, Gyllenhaal filmje ellenáll annak, hogy örömöt adjon. Ez nem az Ízek, imák, szerelmek, ahol egy útkeresésben lévő nő megtalálja önmagát egy számára egzotikus környezetben – itt még a görög tengerpart napsütése sem hívogató, nem lesz ember, aki ezt megnézi és azonnal oda akar majd menni.
Ez a fajta elidegenítés a film közepére már úgy hat, mintha nehezékeket aggattak volna ránk, és szipolyoznák a türelmünket arról, hogy mi is folyik igazából Ledával, mitől lett egy két lábon járó medúza, ami megcsíp mindent, aki közeledik hozzá, aztán már sodorja is tovább a víz. Nem könnyű vele menni, és nem tudom azt mondani, hogy megéri.
Az elveszett lány a Netflixen látható.
