2021. december 3. – 23:16
A kutya karmai közt olyan, mint egy virág, ami bimbózik, nyílik, aztán a végén kiderül, hogy mérgező. Nemhiába van benne annyiszor virág, van benne igazi, mű, visznek sírokra, ültetnek semmi közepére épített házak mellé. A film elején egy érzékeny, visszahúzódó pincér (Kodi Smit-McPhee) büszkélkedik el azzal, hogy milyen szép, részletes papírvirágokat hajtogatott. Az őt hallgató, übermacsó cowboy (Benedict Cumberbatch) végighallgatja, aztán meggyújt egy ilyen virágot, arról a cigarettáját, az aprólékos műalkotás pedig egy kancsó hideg vízben végzi.
A cowboyt úgy hívják, hogy Phil Burbank, és az a típusú ember, akiről messziről látszik, hogy büdös. Nem mosdatlan, nem igénytelen, hanem szándékosan mocskos, még egy heréléshez sem vesz kesztyűt. Egy két lábon járó bőrkeményedés, ami sosem gyógyult be, hanem annyira érdes lett, hogy mindent felsért maga körül. Folyamatosan sodorja a cigijét, a lábai örök O alakban vannak, és minden szava egy kész sértés, még akkor is, ha a sokat szenvedő öccséhez, George-hoz (Jesse Plemons) szól. A kutya karmai közt elején elvileg ugyanazt művelik, hajtják a marhákat, de az öccse már 1925-ben van, miközben Phil a régmúlt emlékeit kergeti, gyerekkori mentort emleget, és az egész lényéből az árad, hogy valami olyasmi után sóvárog, ami már rég nincsen.
Phil Burbank évek óta Cumberbatch egyik legjobb alakítása, azért, mert annyira szúrós, mérgező és megközelíthetetlen, és főleg azért, mert ahogy a karakternek, neki is egy póz ez. Ahogy halad előre A kutya karmai között sztorija, úgy ismerjük meg a háttértörténetét elejtett szavakból, de a furcsa külsőségeket nehéz nem észrevenni. A Burbank család egy óriási ranchon lakik, személyesen ismerik a kormányzót, személyzetük van, autójuk. Amikor George összemelegszik egy özveggyel (Kirsten Dunst), az öcs kifakad, hogy mennyire jó végre nem egyedül lenni. De hát sosem volt egyedül, Phil mindig ott volt mellette. És most már Phil mellett ott lesz az özvegy és az érzékeny fiú, akinek a keze munkáját annyira becsmérelte a film elején.
A western műfajának egyik kedvenc kompozíciója az, amikor egy tájat csak egy ablakon vagy egy ajtón keresztül nézhetünk, mintha valahogy a természetet akarná az embert kordában tartani, de csak magát tudja elzárni előle. A kutya karmai közt tele van ilyen beállításokkal, ami adja is magát, ha a társadalom kereteit a főszereplője ösztönösen próbálja szétfeszíteni. A táj pedig beszédes, azért is, mert Montana államban játszódik ugyan a cselekmény, de a még mindig zord Új-Zélandon forgatták, aminek a csipkézett sziklái és meredek hegyei adnak még egy adag megközelíthetetlenséget. A címben szereplő kutya sem egy állat, hanem egy mintázat a természetben, amit csak azok látnak meg, akik rendelkeznek egyféle érzékenységgel.
Hogy mi ez az érzékenység, arról szól A kutya karmai között, és ez az, amit csak nagyon óvatosan fed fel előttünk. Jane Campion rendező (A zongoralecke) 12 év filmes kihagyás után készült első játékfilmje apránként adagolja a történetet, amit csak részletekből tudunk összerakni – az első húsz perc olyan, mintha kihúzták volna a lábunk alól a talajt, és lemaradtunk volna a film első feléről. Fontos események történnek képen kívül, amiket utólag tudunk meg, a viszonyok nincsenek mindig tisztázva, nevek és becenevek és gúnynevek folynak egymásba. Campion pedig előszeretettel időzik el részleteken, textúrákon, látképeken, amiket Jonny Greenwood kényelmetlen, szándékosan idegtépő zenéje tesz néha természetfelettivé.
Thomas Savage azonos című, hatvanas években írt regényéből adaptált sztoriban Campion végigveszi a cowboyélet toposzait, mitikus tárgyait, aztán új értelmeket ad nekik. Egy régi nyeregből fétistárgy lesz, a marhabőr cserzéséből rituálé, a patakban mosdás látképeiből pedig olyan tabló, ami a hetvenes évek melegpornóiban is elfért volna a stratégiailag elhelyezett kalapokkal. A kutya karmai között néha álmosító tempóját felrázzák ezek a pillanatok, amikor egy hétköznapi gesztusból valami sokkal több lesz.
Az álmosító tempó viszont totális figyelmet kér, aminek nem biztos, hogy a Netflix a legjobb felülete, igaz, az mindenképpen dicséretes, hogy egy ilyen fesztiváldíjas film nagyon gyorsan elér egy rakat háztartásba, és nem pár ezer nézővel kell levenni a mozik műsoráról néhány héten belül. Pedig jó sok, szélesvászonra tervezett képe odaillik, ahogy a csendes váltásait is jobban át lehet élni, ha egy sötét szobában nézzük, körülöttünk zéró zavarral.
Főleg azért, mert a szereplők arcát nem elég nézni, figyelni kell. Jesse Plemons a folyamatosan daginak hívott testvérként gyakorlatilag rezzenéstelenül viszi végig az egész filmet, és amikor egy kritikus pillanatban sírni kezd, csak onnan lehet megtudni, hogy elfordítja a fejét, és látjuk, ahogy könnyezik. Kirsten Dunst az „öngyilkos özvegyként” (Phil szavai) egy idő után az alkoholba menekül, hogy mennyire van egy adott napszakban magánál, azt Dunst szemeiből kell megmondani. Kodi Smit-McPhee langaléta karakterét pedig mindenki megítéli, de senki sem érti, a nézőnek is csak a film végére sikerül.
És az egész csapat közepén ott van Benedict Cumberbatch, akinek a Sherlock-sorozat és a Marvel-univerzum sokáig dupla pecsétet nyom a megítélésére, és elfelejtjük, hogy egyébként jó színész is – van ebben a filmben két olyan hátrafordulása, amiben egyszerre van düh, döbbenet, értetlenség és empátia is.
Igen, A kutya karmai közt egy olyan film, amiben a hátrafordulások a nagy drámai pillanatok.
(Cumberbatch a szerep és az alakítása kedvéért egy úgynevezett álomcoachot is használt, aki segített a színész álmai segítségével hozzáférni egy tudatalatti mozgáshoz, erről a Guardianen lehet többet olvasni.)
Ez a lomhaság az, ami A kutya karmai köztnek néha a hátrányára válik, ha a drámai pillanatok ilyen visszafogottak, ha a színészi alakítás ennyire apró részletekből áll össze, akkor annyira zavarba ejtő tud lenni az, hogy bizonytalanságban vagyunk tartva. Vajon lemaradtunk egy fontos gesztusról? Volt egy mondat, ami kimaradt, és amivel hirtelen érteném, hogyan változtak meg a viszonyok?
A bizonytalanság érzése tud jó lenni, amikor orientálódnánk egy teljesen ismeretlen világban, egy teljesen ismeretlen közegben, amikor próbáljuk megismerni, hogy mit látunk, és kikkel.
Amikor viszont ezeknek a valakiknek a belső világát kell megérteni, amikor a döntéseik miértjét, akkor már kevésbé bizsergető ez az érzés. Vannak fordulatok A kutya karmai köztben, amiknél nem tudtam, hogy Campion szándékosan hagyta ki a miértet, vagy az én figyelmem lankadt el. Ha az én figyelmem lankadt el, azt szintén ő érte el a ráérős tempóval. Nem voltam a filmje végén biztos, hogy minden egyes döntést, amit a karakterei hoznak, azonnal értettem, de magyarázatot tudtam rá adni. De végül is ilyen az emberi természet – virágozzék minden virág.
A kutya karmai közt a Netflix kínálatában látható.
