Csirkék torkát harapják át benne, de mégis szép kiállású dráma

Anélkül, hogy a monitor előtt azt kamuznám, hogy belelátok pontosan a lelkébe, abszolút megértem, hogy miért akarta elkészíteni Guillermo Del Toro a Rémálmok sikátorát: mert olyan, mintha a saját rémálmait akarná elűzni vele, hátha már nem történik meg az, amit megfilmesít. Az 1946-os Nightmare Alley című regény, és az egy évvel utána készült filmváltozat a megtestesült imposztor-szindróma, egy szélhámos addig feszíti a képességeinek húrját, hogy az aztán elpattanva visszacsap rá.

A főhős a képességeit egy cirkuszban, „rémlények” (angol eredetiben: geekek) között tanulja meg (Del Toro korai filmjében voltak óriáscsótányok és vaginafejű vámpírszörnyek is), aztán azokat finomítva már elegáns közösség előtt is fel tud lépni (A faun labirintusa, A víz érintése), csak éppen amikor már valami igazán lehetetlent szeretne véghez vinni (mondjuk egy nagyon régóta tervezett, iszonyatos pénzre taksált H.P. Lovecraft-adaptációt), akkor az már meghaladja azokat a korán szerzett képességeket.

De az is lehet, hogy csak szereti a morálisan még a szokásosnál is jobban összekuszált film noirokat, amikben a korabeli évtizedek ügyeletes szépfiúja, Tyrone Power játszott, és ami egyszerre szólt szélhámosokról, cirkuszosokról, pszichiáterekről, és arról a félelemről, hogy ha az ember túl magasra kamuzza be magát, akkor ott találhatja magát a karnevál rémlényeként, ahol csirkék nyakát kell elharapni a túlélésért.

A Rémálmok sikátorának főszereplője már nem a korszak ügyeletese szépfiúja, hanem az a Bradley Cooper, aki szívét-lelkét-cserzett bőrét belerakta nemrég a Csillag születik új változatába, és most egy újabb remake arca lett. Ezek szerint ő tudja mostanában megtestesíteni a kapcsolatot a mostani és az évtizedekkel előtti Hollywood között, bár őt castingolni egy rafkós lődörgőnek nem akkora sokk, mint Powert lehetett látni régen. Cooper játssza Stanton Carlisle-t, akit a film elején úgy ismerünk meg, hogy egy pokrócba tekert hullát rejt egy padlóba ásott lyukba, aztán a házat is felgyújtja, hogy látványosan maga mögött hagyja. Del Toro sosem volt a történetmesélési finomság nagymestere, de ilyen húsklopfoló módjára nem emlékszem, hogy mikor kommunikálták azt filmben, hogy valakinek titkai vannak, amiket szeretne maga mögött tudni.

Carlisle aztán a véletlenek folyamán eljut egy vándorcirkuszba, ahol befogadja a tulaj (Willem Dafoe), és több értelemben is befogadja az ügyeletes jósnő (Toni Collette), ő pedig inkább azt szeretné, hogy az elektromos trükkjeivel foglalkozó lány (Rooney Mara) fogadja be őt. A Rémálmok sikátora rém hosszú első harmadában megismerhetjük behatóan ezt a karneváli közeget, ahol nemcsak üvegben preparált látványosságok vannak, hanem olyan szellemkastélyok, amikre mások komplett filmeket áldoznának, Del Torónál viszont csak pár perces háttérmunkát kapnak.

Feleségével, a filmes újságíró Kim Morgannel közösen írt forgatókönyv meghagyta az eredeti korszakát, itt is a harmincas évek végén járunk, a bajszok cerkák, az autók kockák, a tárgyak pedig mind annyira art deco stílusúak, hogy valószínűleg még akkor sem rendezték be olyan sűrűn, amikor az emberek azt a kort élték. Del Toro és Morgan folyton azzal riogatják a főszereplőjüket, hogy nehogy elkezdjen szellemet idézni, mert akkor onnantól minden mehet a levesbe – miközben a szemünk előtt támasztják fel a második világháború időszakát, amikor mindenki annyit cigizett, hogy az embernek már a szemgolyója is sárga lesz a sok füst látványától.

A korszak megidézése viszont legalább annyira nehezen telepszik rá a Rémálmok sikátora cselekményére, mint a főszereplőnk egyértelműen kommunikált titkai, a tárgyak, a kulcsok, az öngyújtók, a díványok, a nyakkendők, a bárszekrények, a tapéták szinte elveszítik minden funkciójukat, és csak dísztárgyakként léteznek, valami, amin el lehet ámulni, miközben a színészek eljátsszák a jeleneteiket.

Néha ők is inkább díszekként funkcionálnak, Bradley Cooperből teljesen másféle sárm sugárzik, mint amit Stanton Carlisle megkövetel tőle, csupa határozott némaság, széles vállú férfiasság, amiből nem feltétlenül az a karakter árad, amivé a film harmadára változik. A nők sokkal változatosabbak, a cselekmény felétől Cate Blanchett az, aki mintha értené a feladatot, hogyan legyen kiismerhetetlen, rejtélyes, és hipnotikus egyszerre, mint egy pszichológus dáma, aki az ujja köré csavarja a főszereplőt.

A Rémálmok sikátora is nagyon szeretne rejtélyes, hipnotikus, sőt, ujj köré csavaró lenni, de nem mindig sikerül neki. Az 1947-es filmhez képest 40 perccel hosszabb játékidő kifejezetten ront rajta, ahogy a motívumok folyamatos szájbarágása is – del Toro egy ziccert sem hagy ki, hogy óriási szemeket varázsoljon bárhova, ahol van arra felület. És azt sem hagyja ki, hogy ha valaki megsérül, a lehető legbrutálisabb, csonkoló, vérfakasztó, amputáló sérülés legyen belőle. Ami ütközik azzal, hogy ha egyszer menni fog a tévében, első blikkre simán össze lehet keverni majd a Carollal, az ötvenes években játszódó romantikus drámával, amiben szintén Blanchett és Mara játszanak.

Lehet, hogy ez del Toro igazi szélhámossága: elhiteti a világgal, hogy ő valami cinikus, mocskos dolgot fog készíteni, aztán igazából csak meg akarja mutatni, hogy mennyire tud szép, ízléses világot teremteni. Amiben elharapják csirkék torkát, a koponyájába püfölik valakinek az orrcsontját, na de azok a ruhák, azok nem voltak semmik.

A Rémálmok sikátora február 3-tól látható a mozikban.