„Nem vagyunk alkoholisták. Mi döntjük el, mikor akarunk inni” – amikor a Még egy kört mindenkinek egyik főhőse ezt mondja teljes meggyőződéssel, három társával együtt már naponta legurítanak egy kis piát, és éppen arra készülnek, hogy emeljék a napi adagot. Életszagú irónia ez, talán mindenki átélt már hasonlót, jobb esetben őt győzködte egy rendesen elázott haverja, hogy nem is részeg, rosszabb esetben ő volt a győzködő fél. Akárhogy is, Thomas Vinterberg filmje tele van ilyen életből vett, néha fájón ismerős helyzetekkel, és ezért is lehet nagyon szeretni.
Meg azért, ahogyan mesél az alkoholról. Nem démonizálja, nem isteníti, hanem megmutatja, néha mennyire helye van az életben, néha pedig mennyire nincs. Ez egyszerűen hangzik, de igazából bitang nehéz vállalás egyszerre viccesen és komolyan beszélni egy olyan legális drogról, ami a WHO becslése szerint évente hárommillió ember halálát okozza. Vinterbergnek annyi fórja van, hogy dán, és a skandináv országok közmondásosan intim viszonyban állnak az etanollal – de azért valószínűleg mégis inkább azon múlt a siker, hogy nagyon jó rendező, ezt az első Dogma-film, az 1998-as Születésnap óta tudjuk.
A négy főhős tanárként dolgozik, életközepi válságba süppedt, középkorú férfiak a középosztály középszeréből, küzdenek a kiégéssel, családi problémáikkal vagy a magánnyal. Egy nap aztán úgy döntenek, józanul ezt nem lehet kibírni, és a felismeréshez egy norvég pszichiáter, Finn Skårderud elméletét magukévá téve jutnak el. Skårderud szerint az emberek kreatívabbak és stresszmentesebbek, ha a vérük alkoholszintjét 0,05 százalékon tartják – a négyes pedig ezt kipróbálja a gyakorlatban, a maguk megnyugtatására tudományos kísérletnek álcázva a rendszeres ivást. (Skårderud egyébként valóban létezik, de a filmre azzal reagált, hogy az idézett elmélet badarság, igencsak félreértelmezték a szavait.)
Talán nem nagy spoiler elárulni, hogy a kísérlet elszabadul, a 0,05 egy idő után már nem annyi, de a szeszmisszió ettől még folytatódik. Hogy a négy tintapolgár sorsa nem valami közhelyes Paksi Endre-i állapotra fut ki, az megint Vinterberg érdeme, aki a forgatókönyv nagy részét írta, és aki az alkoholon keresztül mutat túlzásoktól mentes személyes drámákat, sírva vigadást és vigadva sírást.
Vinterberg eredetileg színdarabnak írta meg a sztorit, de aztán a lánya, Ida unszolására úgy döntött, filmre viszi. Aztán jött egy feldolgozhatatlan sorscsapás: a forgatás negyedik napján a 19 éves Ida autóbalesetben meghalt. A film innentől a gyász elviselhetőségének eszköze lett: mivel a lány rajongott a projektért, Vinterberg mindenáron be akarta fejezni azt, és a filmmel emléket állítani a lánynak. A rendező úgy fogalmazott, a forgatás adott értelmet annak, hogy egyáltalán felkeljen reggelente. A lány halála a filmre is kihatott: egészen addig egy alkoholról és barátságról szóló történet volt Vinterberg fejében, de a baleset után már az volt a szándéka, hogy az életről és az ifjúságról is mondjon valamit. Ebben odáig is elment, hogy a film egyes jeleneteit Ida osztálytermében, sőt osztálytársaival vették fel.
Ilyen előzményekkel érthető és megbocsátható, hogy a Még egy kört mindenkinek, bár megmutatja az alkoholfüggőség súlyos veszélyeit, nem megy mélyre ezen a téren. Akinek van alkoholista ismerőse – és hát a 900 ezer alkoholista országában mindenkinek van alkoholista ismerőse –, valószínűleg tudja, hogy milyen mocskos jeleneteket lehetett volna még forgatni, mennyire el lehetett volna vinni még jobban a realizmus (Dogma!) irányába. De Vinterberg nem nézhetetlenül kemény drámát akart készíteni, hanem tragikomédiát, azt sem titkolva, hogy néha veszettül jólesik kicsit betöményezni és egymásra dőlve röhögni.
Az alkohol jó és rossz oldala mellett folyamatosan jelen van még egy másik ellentét, az említett ifjúság és annak elmúlása. Mivel a főhősök tanárok, sok jelenetben tinédzserek is szerepelnek, sőt, együtt isznak velük, és a négyes gyakran úgy viselkedik, mint akik nem akarják elfogadni, hogy már nem fiatalok. Ez végig ad egy feszültséget, már a film legelső jelenetétől kezdve, amikor a diákokat látjuk, ahogy egyetemi gólyatáborokat idéző alkoholos feladatokat teljesítenek. A cselekmény ügyesen játszik ezekkel az ellentétekkel, és kifut egy katartikus zárójelenetre, az egész film életigenlő és egyben depresszív csúcspontjára, amit minden kritika kiemel, nem véletlenül.
A színészek – hárman már dolgoztak Vinterberggel a 2012-es A vadászatban – meghálálják a remek alapanyagot. A négy tanárt megformáló Mads Mikkelsen, Thomas Bo Larsen, Magnus Millang és Lars Ranthe parádésat alakít, leginkább persze Mikkelsen, aki kicsivel több jelenetet is kap. Józanul és részegen is hitelesek, szinte érezni a borgőzös leheletüket, és Sturla Brandth Grøvlen beállításai kíméletlenül elidőznek a legkínosabb pillanataikon is. (A szerepre készülve egyébként a négy színész method acting gyakorlatokkal felérő lerészegedéseket produkált, de a forgatáson már nem.)
Az érzelmi skálán végig magabiztosan játszó filmben egyetlen dolgot nem tudtam hova tenni: háromnegyed óra után egyszer csak jön egy montázs Jelcinről, Brezsnyevről és más részeg vagy annak tűnő politikusokról – még az a tasli is bekerült, amit pár éve Jean-Claude Juncker adott Orbán Viktornak. Nekem ez a montázs teljesen kilógott, és mivel nélküle semmit nem veszítene a film, nem is értem, miért került bele egy ilyen YouTube-válogatásokat idéző betét.
Ezt leszámítva a Még egy kört mindenkinek egy keserédes kis csoda. Provokál, felemel, földbe döngöl, de közben mindvégig képes szórakoztatni. Nem meglepő, hogy áprilisban megkapta a legjobb nemzetközi film Oscar-díját, amit Vinterberg természetesen a lányának ajánlott. Július elsejétől a magyar mozikban is lehet rá jegyet váltani, szóval aki egyéb csatornákon eddig nem látta, most már adja meg a módját. Attól viszont mindenkit eltanácsolnék, hogy a dallasozást ezen a filmen próbálja ki.
