A Szörnyella megpróbálja kiérdemelni a létezését, de elbukik

2021. június 08. – 17:34

frissítve

A Szörnyella megpróbálja kiérdemelni a létezését, de elbukik
Paul Walter Hauser, Emma Stone és Joel Fry a Szörnyella című filmben – Fotó: Disney

Másolás

Vágólapra másolva

A Szörnyella egy 55 évvel ezelőtti könyvből készített rajzfilmből készített élőszereplős filmnek az előzménye, azt hiszem, bár biztos nem vagyok benne. Abban igen, hogy itt tartunk fejben, hogy a Disney minden lehetséges citromjából limonádét próbál facsarni magának, úgyhogy most itt úszunk már évek óta a limonádéban, amit úgy hívnak, hogy előzményfilmek, amiket senki sem kért, de mégis léteznek.

Mindig kiábrándító, ha egy film nem azért készül, mert valaki mondani akart valamit, és ezért a művészet eszközéhez nyúlt (annyi kiindulópont is elég, hogy jó napot, szeretek a sivatagban hajmeresztő autóversenyeket rendezni, és tessék, így lesz a Mad Max 4.), hanem azért, mert mindenféle szinergiák összeértek. Sikeres lett a Joker + a 101 kiskutyából már egy ideje nem volt új tartalom + feltehetőleg egy igazgatótanácsi meetingen valaki mutatott egy chartot, amin vörössel jelölték, hogy a 10-12 éves, művészet és/vagy drag kultúra iránt érdeklődő tiniknek még nem készítettek filmet. Tessék, itt van a Szörnyella, itt van, pedig feltételezem, hogy senki se hívta.

Ez nem jelenti azt, hogy a Szörnyella automatikusan rossz lenne, csak azért, mert teljesen hasztalan. Néha élvezhető, néha picit szórakoztató, egyszer talán vicces, és azért nem teljes kóklerekre bízták a fontos feladatokat benne. De hiába próbál mindenki megfeszülve küzdeni azért, hogy megmagyarázzák, miért is létezik a film, képtelenek rá. Mert nem lehet.

Amit lehet, az az, hogy különböző érdeklődések közös metszeteként gondolunk rá. Mintha Az ördög Pradát viselt Tim Burton rendezte volna. Mintha a Joker a divatiparban játszódna. Mintha a Fantomszál főszereplőjének nem zabálási fétise lenne, hanem kényszeresen szeretné kinyírni a versenytársait. Mintha ott lennénk a punk és a glam küszöbén, ami igaz is, London a Szörnyellában egy olyan hely, ahol a régi kezd unalmas lenni, az új meg még túl rémisztő mindenkinek, aki decens ruhákat szeret hordani, nemhiába jelenik meg a főszereplő egyszer olyan arcfestéssel, amin az áll, hogy ő a jövő. Igazából a Szörnyella a jelen, mármint 2020, de ez most mindegy.

Szörnyella, a jövő – Fotó: Laurie Sparham / Disney

Szóval érdekelt bárkit is, hogyan alakult ki a láncdohányos, kutyákból legszívesebben szőrmét készítő, monokróm frizurájú, eredetileg rajzolt főgonosz karaktere? A láncdohányos rész nem fog kiderülni, de a többi igen, a fiatal Estella édesanyját lelöki egy szikláról három vérmes dalmata, aztán a kislány Londonba menekül, ahol megismerkedik két piti tolvajjal és későbbi sameszával. A vérmes dalmatás rész egyébként igaz, ez a filmnek az érzelmi középpontja. Estella mindig is problémás gyerek volt, de megpróbálja elnyomni az agresszióját, ennek a film úgy adja jelét, hogy befesti a főszereplő haját – innentől játssza az Oscar-díjas Emma Stone. A lány aztán nagyon erőltetett véletlenek folyamán egy szupergonosz divattervezőhöz kerül, és onnantól elég nehéz lesz türtőztetnie a saját elnyomott személyiségét, főleg azért, mert ez a tervező felelős az anyja haláláért.

A Bárónő név alatt futó divattervezőt Emma Thompson alakítja, a nonszensz frizurákba, elképesztő ruhákba és iszonyatosan tapló magatartásba csomagolt figurája már majdnem megéri önmagában a jegy árát. A Szörnyellában minden túl van pörgetve, Thompson karaktere pedig annyira, hogy már saját gravitációja van, leginkább az ember tekintetét vonzza, aztán el is nyeli. Ő egy színész, aki értette a feladatát.

Emma Stone is értette, bár a Szörnyella kicsit zavaros abban, hogy hogyan szeretné láttatni a főszereplőjét, hiszen, ismétlem, a cselekmény után nem sokkal kiskutyákból akar majd kabátot varrni. Stone alakítása a penészvirág és a bolond között lavírozik, a karakter meg a tragikus, meg nem értett hős és a bimbózó gonosz között, és hát tudjuk, hogy hova fog kilyukadni, de mintha néha szeretne a film elbizonytalanítani.

Amivel egyáltalán nem tud, az a tényleg elsőrangú kosztümök és díszletek, a Szörnyella teljesen jogosan, folyton-folyvást felhívja az ember figyelmét arra, hogy milyen remek ruhákban járnak a főszereplőik, és milyen csodálatos belső terekben hordják ezeket, és még ha a hangulata igazából tényleg a goth, a glam, és a kezdődő punk stílusából van is összegyúrva, akkor is jó nézni.

Fotó: Disney

Ahogy a nonstop szóló zenéket is, Craig Gillespie (Én, Tonya) rendező úgy dobálja a slágereket a Zombiestól a Stoogesen át a Rolling Stonesig, mintha a Sláger Rádiót szeretné feléleszteni egy nyugati ízlésnek. A Martin Scorsesetől lopott rendezői kézjegyeit is sűrűn beveti, a kamera úgy suhan, követ, és egy adott jelenetben a Nagymenőkre hajazóan úgy kalandozik egy pincében, hogy az ember már azt várja, mikor jön a Gimme Shelter. Nem jön.

Ahogy más meglepetés sem nagyon, a Szörnyella tényleg saját magát püföli, hogy valami értelmet nyerjen. Az egyik legrosszabb jelenetében Emma Stone egy hosszú percekig kitartott közelképben elmond egy monológot arról, hogy miért választja a káoszt és a pusztítást, mint egy brit Harley Quinn, csak éppen inkább tűnik az egész gesztus egy kötelező körnek, mint valaminek, ami a cselekményből fakad. (Legalábbis a magyar szinkronban, eredetiben lehet, hogy sokkal erősebb.) Ha viszont nincs érzelem, akkor értelem sem nagyon. A Szörnyella aztán mindkettő híján inkább egy nagyon drága showcase a jelmeztervezőnek, Jenny Beavennek, aki kétszer nyert életében Oscart: a Szoba kilátással című drámáért, és pont a már emlegetett Mad Max: A harag útjáért. Borítékolnám, hogy a harmadikat is meg fogja kapni ezért, ő és a csapata meg fogja érdemelni, aztán a Szörnyella el fog tűnni örökre a közepesnél jobban elkészített, de a közepesnél érdektelenebb élőszereplős Disney-filmek fiókjában.

A Szörnyella június 10-től látható a magyar mozikban.