Van két világklasszis női sportoló, mégis az apjukról készítettek filmet

Szóval van két világklasszis női sportoló, és mégis az apjukról készítettek filmet? – tette fel egy (egyébként férfi) kollégám a kérdést, amikor meghallotta, hogy erről a moziról kell majd írnom. Az ilyesmi gyanakvás jogos, hiszen a világ legsikeresebb sportolónőinek gyakori keresztje, hogy hiába ők küzdenek az edzéseken és a pályán napestig, a sikerüket időnként mégis inkább az őket felkészítő férfiaknak (edzőknek, apáknak, férjeknek, menedzsereknek és így tovább) tulajdonítják. Én mégis úgy futottam neki a filmnek, hogy azt gondoltam, ha van férfi aki, ugyan sportoló nők miatt lett híres, de az élete mozivászonra kívánkozik, az bizony Richard Williams lehet. Kifejezetten érdekelt például, hogy honnan jött, és ki volt, mielőtt csodagyerekek apjaként ismert lett:

• Milyen lehetett négy lánytestvér között egyedüli fiúként a louisianai gyerekkora?
• Milyenek voltak az ő kilátásai fiatalon, és milyen kapcsolatban lehetett a saját apjával?
• Milyen volt az első házassága, mennyire nevelte, vagy ismerte egyáltalán az első 5 gyerekét, és hol szállt ki az ő életükből?
• Hogyan tanította meg teniszezni saját magát felnőtt fejjel?
• Milyen volt a kapcsolata a feleség három nagyobb lányával, Yetundevel, Ishával és Lynnel akkor, amikor még őket is edzette, és azután?
• Tényleg csak Venusnak és Serenának akart jobb jövőt, vagy inkább a saját nyomorából kifelé vezető út lehetőségét látta meg bennük?

Ezekre a kérdésekre azonban sajnos nem tért ki a film. Jobban mondva nem mutat meg belőlük semmit, legfeljebb egy-egy félmondatban utalnak rájuk a szereplők beszélgetéseiben. A King Richardra egyébként is jellemző, hogy inkább a szó szoros értelmében elmesélni igyekszik dolgokat, ahelyett, hogy mondjuk megmutatná őket.

Pedig a film látványra szép, a stylistok és kellékesek is kitettek magukért, így az alkotók elég pontosan tudtak reprodukálni olyan, a Williams család életéből származó valódi képsorokat, amiket a lányok karrierje érdekében Richard Williams annak idején maga dokumentált elszántan egy videókamerával. A piros-fehér családi kisbusz éppúgy stimmel első látásra, mint Venusék jellegzetes frizurái és később ikonikussá vált ruhadarabjai. Ettől viszont csak feltűnőbb lett számomra, hogy a vásznon sosem a fiatal Venus és Serena igazi apját láttam.

Will Smith sokkal inkább tűnt egy Richard Williams munkássága előtt tisztelgő, meghatott rajongónak, mint a legendás, de megosztó, interjúkban és közvetítésekben sokszor kifejezetten mogorvának tűnő, hús-vér karakter megformálójának.

De azt hiszem, ez nem (csak) Smith játékán múlt. A film forgatókönyvéből is hiányoztak azok a nüanszok, emberi gyarlóságok, küzdelmek és leginkább kudarcok, amik mélységet adhattak volna az apa, vagy ha már itt tartunk, bármelyik másik szereplő alakjának.

Hiányzó feszültség

Minden idők legsikeresebb teniszezője, Serena Williams már a 2009-es, On the Line című önéletrajzában is így reagált az apja módszerének kritikájára:

„Mondd meg: mi a baj azzal, ha rátalálsz egy új útra, amit a gyerekeid követhetnek, és a helyes irányba tereled őket? Nekem nem úgy tűnik, hogy lenne itt bármi kritizálni való.”

Épp ezért, nem ért meglepetésként, hogy a ma is élő Richard Williamsről egy erősen idealizált, abszolút pozitív képet kapunk, ami nem tért ki az ellentmondásos vonásaira, sehol nem illeti kritikával a módszerét, és nem számol komolyan azzal a lehetőséggel, hogy saját anyagi érdekében építgette gondosan Williams papa a lányai karrierjét. Tudtam ugyanis, hogy a Williams testvérek és egyik anyai féltestvérük, Isha Price executive producerekként jegyzik a filmet. Price pedig azt is elmondta, hogy az egész család dolgozott azon, hogy „a történetet jól meséljék el”.

Csakhogy mivel a főhősünk igazán sosem bukik el, a módszere valójában sosem kérdőjeleződik meg, a történet kifutását pedig minden egyes néző ismerte már azelőtt, hogy a kezében popcornnal kényelmesen belesüppedt volna egy moziszékbe, így egyszerűen hiányzik mindenfajta feszültség a filmből.

Hiába hangzik el sokszor, hogy Richard nem akarja, hogy a lányok az utcán kössenek ki, egyrészt nem igazán látjuk, hogy milyen is az az utca, amitől óvná őket, másrészt pontosan tudjuk, hogy nem ott fognak kikötni. Hiába kritizálja bármelyik szereplő Richard egy-egy döntését, biztosak lehetünk abban, hogy a sokat emlegetett „terv”, amit már a lányai születése előtt összerakott, hosszútávon működött. Hiába nem ismeri valaki egy-egy adott meccs végeredményét, igazi tétje egyiknek sincs, hiszen mind tudjuk, hogy végül mindkét Williams lányból világklasszis teniszező és gazdag szupersztár lett.

Ez a film olyan, mintha felvételről néznék egy olyan meccset, aminek a végeredményével már tisztában vagyok.

Akkor lehetne izgalmas, ha elég pontos lenne a képe ahhoz, hogy azokat az apróságokat is észre lehessen venni, amiken ez a végeredmény múlt, de itt nincs erről szó.

Ki néz vissza egy olyan meccset, ahol nincs min izgulni?

Nehezen tudnám eldönteni, hogy vajon milyen közönségre lő a King Richard. Azoknak, akik valamennyire követték Serenáék pályafutását, minden mozzanat ismerős lehet. Nemcsak azért, mert megannyi interjúban, önéletrajzi könyvben és dokumentumfilmben meséltek már róla maguk az érintettek, de azért is, mert ezek a narratívák még a teniszkommentátorok meccsközvetítéseiben is vissza-vissza köszönnek. Számukra ez a film csak egy igen hosszú (két és fél órás) ismétlés. Persze, ha elég fanatikus rajongók, lehet, hogy elég mélyen ismerik Venus karrier- és családtörténetét ahhoz, hogy egy ilyen ismétlés is képes felidézni bennük a mélyebb, küzdelmekkel és feszültségekkel a történetet.

Azok viszont, akik nemhogy a Williams lányok karrierjével, de még a tenisszel sem nagyon vannak képben, kevés fogódzkodót kapnak annak a megértéséhez, hogy Richard, Venus, Serena és a többiek története miért kellene, hogy inspiráló legyen (azon túl persze, hogy szegénységből jöttek és gazdagok lettek). Nem segít megérteni azt, hogy milyen kemények az edzések, hogy mitől lesz valaki egyedülállóan sikeres teniszező, vagy hogy egyáltalán miben rejlik ennek a játéknak a lényege. Még csak arra sem veszi a fáradságot, hogy mondjuk azt megmagyarázza, miért hívja Serenát az apja időről időre Mikának. (Én most elárulom: azért, mert a teniszező kevésbé ismert második keresztneve Jameka, ezt becézi.) De sajnos még arra is csak nagyon felszínesen reflektál, hogy milyen volt fekete családként betörni a világ egyik legelitistább és akkoriban legfehérebb sportjába.

Az biztos, hogy azok a nézők, akik kíváncsiak lennének Richard Williams módszerének árnyoldalaira, az előzetes ismereteik mértékétől függetlenül csalódni fognak.

A film igazi gyengesége mégsem az, hogy Serenáék apját egy olyan bogaras, de teljes mértékben pozitív szereplőként mutatja be, akinek minden cselekedete jó szándékban és szeretetben gyökerezett. Sokkal inkább az, hogy minden túl magától értetődően megtorpanás nélkül haladt előre ebben a történetben. Így pedig, hiába idealizálják Richard Williams alakját, paradox módon nem válik példaértékűvé az ő apasága, edzősége, menedzsersége sem, mert ha mindig minden bejön, nem lehet átérezni a döntései valódi tétjét.