Diana hercegné a teljes idegösszeomlás szélén

2021. november 11. – 14:58

Diana hercegné a
teljes idegösszeomlás szélén
Diana (Kristen Stewart) és fiai, Harry (Freddie Spry) és Vilmos (Jack Nielen) a Sandingham House-ban – Fotó: Pablo Larraín / Fórum Hungary

Másolás

Vágólapra másolva

Amikor először meglátjuk Diana Spencert, Wales hercegnét a Spencer című filmben, akkor éppen valahol Norfolk vidékén száguldozik egy Porschéban, Chanel-napszemüvegben, bámulja vezetés közben a térképet, és azon agyal, hogy most éppen hol a faszban van. Nemcsak agyal rajta, ki is mondja magának. Megáll egy útszéli étteremben, ahol már nem fogalmaz ilyen csúnyán, hanem lebiggyesztett, enyhén oldalra tolt arccal, gyorsan magából kipréselt mondatokkal szeretné megtudni, hogyan tud visszajutni a Sandringham House-ba, a gigászi birtokra, ahol a királynő minden évben a karácsonyokat tölti, és ahol éppen a hercegnét várják.

A hercegnét, akiről mindenki tudja, hogy a csodálatosan elkészített fogások után rohan öklendezni a vécébe, akiről már a gyerekei is tudják, hogy egyre furábban viselkedik, és aki gyakorlatilag csak azért nem tépi le a saját bőrét magáról a neurózisában, mert mindig beletuszkolják egy más és más, alkalomhoz illő ruhába. A paranoia nem a saját fejéből szökken ki, hanem az egész Sandringham House-t átitatja – amikor az egyik első képben látjuk az üres üzemi konyhát, egy felirat olvasható, ami figyelmezteti a személyzetet, hogy csendben dolgozzanak, mert „ők” hallanak mindent.

A Spencert nem az érdekli, hogy hiteles életrajzi film legyen, hanem hogy azt mutassa meg, hogyan tud egy ilyen fullasztó, a patinás tradíciók alatt összeroskadó, de a még patinásabb tradíciók által a felszín alatt tartott világ agyonnyomni valakit, akinek teljesen más ambíciói vannak. A film csak pár nap alatt játszódik, a Sandringham House birtokát alig hagyjuk el, Diana pedig a főszereplő, akit végig követünk.

Nem ez lenne az első párhuzam, aminek egy királyi családról szóló filmben eszünkbe juthat, de Pablo Larraín (Jackie, Lisey története) úgy mutatja meg Sandringhamet, mint a Ragyogás szállodáját, egy kiterjedt, rideg, átláthatatlan, furcsa történettel rendelkező gigászi házat, amiből minden, de tényleg minden megakadályozza, hogy ha valaki belépett, ne léphessen ki onnan addig, amíg valami megmagyarázhatatlan erő nem akarja. A szobákat nem fűtik, a dekorációk évszázadosak, és a legfurcsább helyeken bukkan fel egy a birtokért felelős komornyik (Timothy Spall), néha szmokingban.

Forrás: Fórum Hungary
Forrás: Fórum Hungary

A kellemetlen, feszengős hangulatra pedig ráerősít a Radiohead-tag Jonny Greenwood izgága, idegeken pattogó zenéje. Egy instabil főszereplő, egy fenyegető helyszín, egy fullasztó család, és a mindent elárasztó, nyomasztó hangulat.

A Spencer néha olyan, mint amikor az ember hallgat egy popdalt, amiben pár másodpercig valami idegesítő hallatszik, aztán az idegesítő rész nem akarna véget érni, még tart és tart és tart, és egyszerűen elromlott a lejátszó, és csak akkor vesszük észre, amikor már percek óta az idegtépést hallgatjuk.

Pont ebben rejlik a Spencer ereje, annyira erősen, annyira eltökélten próbál egy nagyon specifikus hangulatot átadni, nem pedig egy történetet elmesélni, hogy egyszerűen megtöri az embert. Nehéz nem empatizálni a főszereplőjével, aki elvileg a huszadik század egyik legszélesebb körben kedvelt embere volt, de Kristen Stewart alakításában van benne valami tüskés, valami nehezen dekódolható. Már elég messze vagyunk a Twilight-filmektől, hogy pontosan tudjuk, Stewart egy nagyon jó, sokoldalú, kalandvágyó színész, az ő Dianája pedig talán a legnagyobb kalandja. Az ő alakításában a walesi hercegnő egy komoly mentális problémákkal küzdő, de azokat valahogy legyűrni próbáló, miközben száz protokollnak megfelelni próbáló, azokat pedig minden zsigeréből gyűlölő modern nő, akinek a testbeszéde ezt próbálja tükrözni.

A fejét mindig oldalra biccenti, stratégiai pillanatokban képes kiskutya szemeivel megolvasztani embereket, a beszédstílusa pedig olyan, mintha mindent egy levegővel, futószalagon szeretne elmondani, mindegy, hogy két szó vagy három összetett mondat. Minden jelenetben szerepet játszik, csak másoknak mindig másmilyet. Talán csak az öltöztetőjével, Maggie-vel (Sally Hawkins) tud önmaga lenni, bár azokban a ritka pillanatokban már abban sem biztos, hogy kicsoda önmaga valójában.

Forrás: Fórum Hungary
Forrás: Fórum Hungary

Az egészen biztos, hogy nem a királyi család szerves tagja. Larraín addig mutatja a szokásokat, a kellékeket, a mindennapi szemmel nézve nevetséges és túlzó készülődéseket (a katonai tárolókban szállított luxusélelmiszerek, a kötelező ünnepség előtti és utáni mérlegelés, a mérhetetlen mennyiségű ruha), hogy már a szürrealizmusba csúszik át a Spencer, szinte egy kései Buñuel-filmbe, ahol egy nőt lassan megfojt a történelem.

Steven Knight forgatókönyvíró (Peaky Blinders) ki is mondatja a kérdést a főszereplőjével, hogy még ott lehetnek-e a Sandringham House levegőjében azoknak a bőrdarabkái, akik ott haltak meg, és vajon a halott Viktóriát szívják be minden nap. Sajnos Knight azt is beleírta a filmbe, hogy Dianát néha Boleyn Anna szelleme kísérti, ami a Spencer egyetlen fals pontja. Gyengének nem mondanám, mert van benne erő, de amikor már történelmi figurák szellemei beszélnek a főszereplőhöz, ott már átcsúszunk egy másik filmbe.

De csak néhány pillanatra, mert Larraín nagyon erősen fogja a gyeplőt, még jobban, mint a nagyon hasonló Jackie című filmjében. Ott Natalie Portman játszotta az elnök halálát gyászoló Jackie Kennedyt, míg a Spencerben

Diana inkább magát gyászolja, és azt, ahogy a gyerekkorának lehetőségei szertefoszlottak, és ő örökre különböző horrorkastélyokban lődöröghet egymagában, paparazzók miatt összevarrt függönyök, rideg matrónák, érzéketlen férfiak között.

Stewartnak sok jó magánszáma van, de a legjobb az, amikor a karácsonyi mise után a fotósok elé áll, a fátyol mögötti arcán pedig egyszerre van az undor a helyzettől, és a vágy arra, hogy figyeljenek rá, csak ne olyan kritikusan, ahogy a királyi család teszi azt.

Nagy valószínűséggel szinte semmi sem igaz abból, ami ebben a filmben történik. A Spencer azzal a felirattal kezdődik, hogy ez egy mese egy igazi tragédiából. Diana sokkal későbbi halála be tudja árnyékolni az életét, de a Spencer ad egy lehetséges magyarázatot arra, hogy az igazi tragédia már sokkal korábban elkezdődött.

A Spencer november 11-től látható a mozikban.