Amikor a világvégénél sokkal nagyobb baj az emberi ostobaság

A Ne nézz fel! szándékai tiszták: megmutatni azt, hogy mennyire inkompetens egy emberiség vagyunk, hogy még abban sem tudunk egyetérteni, ami az orrunk előtt van, amit tudományos adatok bizonyítanak be, amiről szakértők mondják el, hogy igenis létezik, és agyon fog vágni mindenkit, ha nem vagyunk észnél. A szándékai tiszták, de az eszközei a legrosszabbak, egy különösen cinikus Uborka-epizód, pukkanásig telepakolt sztárokkal, mindenfelé kalimpáló dühvel, aminek a célkeresztjébe aztán mindenkit és mindenhogy belevesz, de leginkább azzal csesz ki, aki éppen nézi.

A különösen cinikus Uborka-epizód sztilója nem véletlen, a rendező Adam McKay az olyan csodálatos komédiák után, mint A híres vagy a Taplógáz, elkezdte feldolgozni azokat az eseményeket a közelmúltból, amik nagyon csípték a szemét. A nagy dobás a jelzálogpiac összeomlását, Az alelnök pedig Dick Cheney életét és munkásságát foglalta össze, félszeg, néha komédiákra emlékeztető, de szintén irtó dühös stílusban, mint amikor valaki csupa nagybetűvel próbál meg valakit meggyőzni az igazáról a kommentekben.

Ennek a stílusnak vannak kritikusai, és vannak olyanok, akik ezt tartják a nagy előnyüknek is; én az utóbbi sorba tartozom, mert szerintem van abban valami egyedi, ha a közelmúlt eseményeit úgy dolgozzák fel, mint egy szkeccset a Saturday Night Live-ban, kiegészítve okoskodó lábjegyzetekkel, kamerába mondott magyarázatokkal, váratlan zenékkel és szándékosan rossz helyre rakott vágásokkal. (McKay rendezői karrierje a Funny or Die nevű, online szkeccseket gyűjtő oldalnál kezdődött.) Bár az Alelnöknél már felmerülhetett a kérdés, hogy jó, oké, de mi végre van az egész. Már azon kívül, hogy a világ leghíresebb színészeit tényleg arra használta, hogy elkészüljön ez a sajátos politikai szatíra, amiben mindenki úgy játszotta a valódi karakterét, mintha csak a Mad magazinban látta volna őket.

A Ne nézz fel! nem egy valódi történetet dolgoz fel, bár nem győz arra emlékeztetni, hogy valójában az is lehetne. Egy csillagász (Jennifer Lawrence) felfedez egy üstököst, aztán a professzora (Leonardo DiCaprio) felfedezi azt, hogy egyenesen a földnek fog csapódni pár hónap múlva. Az üstökös tíz kilométer átmérőjű, egy bolygógyilkos, és csak akkor lehet ellene valamit tenni, ha időben és hatékonyan lépünk. Ami nyilván képtelenség, hiszen feltehetőleg a 2020-as éveket írjuk: az amerikai elnök (Meryl Streep) teljesen inkompetens, a médiát jobban érdekli az, hogy két sztár éppen szakított, a kemény hírekből a reggeli beszélgetős műsorokban is viccet csinálnak, a politikai élet másban van, a tudományos életet pedig bekebelezték a techmogulok (mint akit Mark Rylance alakít).

Az üstökös lehet a Covid, lehet a globális felmelegedés, lehet a környezetszennyezés, lehet a radikális szélsőjobb, a kapitalizmus, lehet bármi, amit az emberek látnak, de nem, inkább kollektíve úgy döntenek, hogy nem veszik észre, mert van fontosabb dolguk nála. McKay és főszereplői nem értik, hogy lehet így gondolkodni, megvannak az adatok, a bizonyítékok, kiszámolták, kivizsgálták a szakértők. Rajtuk kívül viszont mindenki egy elnagyolt szatírából lépett ki, egy olyan szatírából, amiből a vicceket kispórolták. Cserébe minden annyira ismerős, hogy még pont beugorjon a valóságból, de annyira már nem, hogy perelni lehessen. Meryl Streep amerikai elnöke olyan, mintha összegyúrták volna Sarah Palint, Hillary Clintont és Donald Trumpot, csak nehogy elfogultsággal vádolják. Mark Rylance gyermeki techmilliárdosa ugyanannyira Elon Musk, mint Steve Jobs vagy Mark Zuckerberg vagy Tim Cook, ahogy Cate Blanchett reggeli tévése is egy maréknyi amerikai műsorvezető keveréke.

McKaynek láthatólag nem az emberekkel van baja, hanem az egész rendszerrel, egy olyan rendszerrel, ahol a világvégét nem lehet egy sajtóközleménnyel és kormányközi összefogással elintézni, mert valakinek az sosem fog az érdekében állni. Vagy a clickbaitet író portáloknak, vagy a kavaró politikusoknak, vagy azoknak az embereknek, akik egyszerűen addig nem fogják elhinni a végső veszély létezését, amíg a verandájukba nem csapódik.

McKay dühös, és ezért íróként és rendezőként is a legvastagabb ecsethez nyúl, a szereplői nem is karikatúrák már, hanem gyakorlatilag pálcikaemberek egy hashtaggel a gondolataik helyén. Streep úgy alakítja az elnököt, mintha éppen a színészlegendai renoméját szeretné rekordidő alatt tönkretenni a gesztusaival, Blanchett és Rylance helyett néha a műfogsoraik beszélnek, Timothée Chalamet a film utolsó harmadában fogalmatlan deszkásként olyan, mint ahogy a 2-es villamosról elhaladva elképzelik őket a Boráros alatt. DiCaprio és Lawrence valamivel jobban járnak, mert a Ne nézz fel! elején még ők azok, akik a józan észt testesítik meg, de a férfi főszereplő is belecsúszik a karikatúrába, amikor a maga módján híresség lesz, a női főszereplő pedig a felétől lekerül a kispadra.

McKay dühös, és ezért egyszerre próbál lavírozni a szatíra és a katasztrófafilm között, aminek az eredménye az lesz, hogy a Ne nézz fel! egyik sem lesz igazán. Szatírának ismerős, de valójában nem mond semmit ahhoz képest, mint amit nap mint nap átélünk egy olyan világban, aminek a hülyeségeivel azonnal találkozunk, amint felnyitjuk a laptopot. Katasztrófafilmnek, egy hülyülős Deep Impactnek még működhetne is, ha nem ásná alá végig cinikus humorral azt, ami ennek a műfajnak a sajátja. Hagyja a feszültséget a francba, és keserű közönnyel végignézi, ahogy szinte szándékosan elősegítjük a saját pusztulásunkat.

McKay ráadásul kezdi elkoptatni a filmjeinek formavilágát, a hirtelen, néha szavakat, szótagokat elnyelő vágások, az amatőr, látszólag oda nem illő felvételek inkább zavaróak, a kézikamerás stílus a komoly pillanatokban pedig néha már paródiába hajlik. Főleg akkor, amikor DiCaprio karaktere szinte a kamerába ordítozva közli mindenkivel a film mondanivalóját, azaz azt, hogy mindenki tökhülye. A Ne nézz fel! mintha elfelejtené, hogy az üzenet és a rengeteg híres ember nem elég, nem árt egy kompetens filmet is készíteni köré.

A gond pedig akkor jön, amikor az üzenet is összemaszatolódik. A Ne nézz fel! egy ideig kitart amellett, hogy a józan észhez képest mindenki gyagya a világon, félúton belátja, hogy a józan észnek is le kell mennie gyagyába ahhoz, hogy érvényesítse magát, aztán a végére oda érkezünk meg, hogy a szeretet és a barátság az, ami fontos a világon. Nem lehet elvárni valamitől, ami két órán keresztül vitriollal locsolgatja a világot, hogy hirtelen a szívünkbe engedjük, amikor úgy tartja kedve. A Ne nézz fel! néha azt a benyomást kelti, mintha alanyi jogon elvárná az elismerést és a vállveregetést, csak azért, mert elkészült.

Ez a hozzáállás pedig ismerős lehet azoknak, akik az idei év egyik legérdekesebb magyar filmjével találkoztak már. A dühből elkövetett politikai humor szép példája volt a Bűnös város, ami egy másodpercig sem hagyta, hogy az ember ne értse a mondanivalóját, vagy éppen össze legyen zavarodva, hogyan kellene éreznie magát közben, az pedig végül is teljesen mindegy volt, hogy összeáll-e értelmes egésszé, vagy sem. Herendi Gábor saját finanszírozású rövidfilmjében már rég becsapódott a NER-nek nevezett üstökös, és nézegethettük a világvége utáni új rendet, amit az utóbbi évek politikai cikkeiből ismerhettünk, a Ne nézz fel! pedig mintha már a cikkek sem érdekelnék a világról, csak a kommentek. És most mindenki emlékezzen vissza, hogy mikor szórakozott jól utoljára kommenteken.

A Ne nézz fel! a Netflixen látható.