2021. október 20. – 20:35
frissítve
Nem vagyok biztos benne, hogy a kanadai Denis Villeneuve volt a legjobb választás arra, hogy új feldolgozást készítsen a Dűnéhez, de nem is tudnék hirtelen más opciót mondani. A grandiózus, eléggé nehézkes, de fantasztikus világban játszódó alaptörténetbe beletört már művészrendezők bicskája: Alejandro Jodorowsky egy uszkve tizennégy órás, röhejesen ambiciózus filmet akart készíteni, amit inkább leállítottak az előkészítésnél, David Lynch pedig A Jedi visszatér lehetőségét mondta le érte, aztán élete és a nyolcvanas évek egyik legnagyobb kritikai bukását hozta össze.
Jodorowksy próbálkozása már önmagában annyira érdekes volt, hogy a filmtervéről készült dokumentumfilm (Jodorowsky’s Dune) is marha szórakoztató volt, és én a halálomig fogok kardoskodni Lynch változata mellett, egy félresikerült, félreértett, elbaltázott film mellett, ami még így és majdnem negyven évvel később is hipnotikus és látványos tud lenni. 1965-ös publikálása óta a Dűne ott lebeg a tartalomgyártók feje felett, és valahogy sosem tudott senki megbirkózni vele úgy, hogy a lehető legtöbbet visszaadja belőle. Sem tévés minisorozat, sem videójáték.
Talán most, a 2021-es, vagyis eredetileg 2020-as Dűnével kerültünk a legközelebb hozzá, aminek vannak előnyei és bőven hátrányai is.
Kezdem az előnyével: ez a Dűne nem köt kompromisszumot sem tempóban, sem történetmesélésben, sem látványban, sem pénzben, sem a híres emberek összetoborzásában. A Lynch-változatba híresen beleszólt Dino De Laurentiis szuperproducer, a lányával együtt. Itt képtelenség elképzelni azt, hogy bárki is Villeneuve útjába állhatott volna abban, hogy a saját tempójában, saját szájíze szerint készítse el a filmjét. Villeneuve saját szájíze pedig már ismeretes lehet azoknak, akik az utóbbi évtizedben követték a filmjeit: grandiózus, humortalan, makulátlan kinézetű, csigalassúságú drámák, amik csettintéssel tudnak átmenni szirupos melodrámába vagy könyörtelen moralizálásba.
A történetük szerint alig van bármi közös az Érkezésben, a Sicarióban, a Fogságbanban vagy például a Szárnyas fejvadász 2049-ben, de nézni őket mind hasonló érzés, mintha a részletekben szinte elvesző, de grandiózus üzeneteket hordozó festményeket néznénk arról, hogy mi az istent jelent embernek lenni ebben a kutya világban. Az mindegy, hogy egy időben ugráló Amy Adams vagy a Harrison Forddal dulakodó Ryan Gosling testesíti ezt meg. Villeneuve szeret olyan karaktereket vezényelni, akiket különböző irányokba húznak a felelősségeik. A Szárnyas fejvadász 2049 főszereplője talán ember, talán robot, talán rendőr, talán egy romantikus lélek. Amy Adams űrlényeket tanulmányozó nyelvésze az Érkezésben egyszerre tudós, anya és az emberi faj nagykövete is. Villeneuve pedig a drámát abból préseli ki, hogy ezek a főhősök aztán vagy satuba kerülnek, vagy négyfelé szakadnak éppen.
A Dűnével pedig megtalálta ennek a fajta hősnek a legjobb példáját. Valamikor egy nagyon távoli jövőben a tinédzser Paul Atreides (Timothée Chalamet) és családja az Arrakis bolygóra készül, ahol a császár parancsára át kell venniük az univerzum egyik legjövedelmezőbb nyersanyagának bányászatát. Ez a fűszer: a sivatagbolygón található por, ami tudattágító drog, de az univerzum működésének alapja is, ennek segítségével tudnak a csillagközi utazások navigátorai biztonságosan tervezni. Az Arrakist eddig az Atreides-ház legnagyobb riválisai, a Harkonnenek vezették, akik viszont barbár módon bántak a helyi őslakosokkal, a fremenekkel, és nem biztos, hogy minden nyom nélkül távoztak a bolygóról.
És ha ez mind nem lenne elég, Paul egyszerre az Atreides-ház következő vezetője édesapja (Oscar Isaac) után, egy intergalaktikus boszorkányegylet nemzési programjának fiaskója, a fremenek potenciális messiása, és mellesleg egy tizenéves fiú, aki azt se tudja, mihez kezdjen magával egy sivatagbolygón, ahol amúgy néha kilométeres hosszúságú férgek is randalíroznak. Ez egyébként nagyjából csak egy nagyobb töredék Herbert könyvének alaphelyzetéből, tele intrikával, beavatási szertartásokkal, robotagyú segédekkel, mérgekkel, rejtett fegyverekkel. Az egész egyszerre középkori, az uralkodó házakkal, apródokkal. De közben hamisítatlanul sci-fi is, az űrből érkező megszállókkal, láthatatlan pajzsokkal, gigászi űrhajókkal. És persze fantasy is emberfeletti képességekkel, rejtélyes boszorkányokkal és a sivatagban élő, fantasztikusan harcoló idegenekkel.
Az új Dűne pedig ezt a hármas metszetet tökéletesen tudja illusztrálni.
Van benne valami földközeli, tapintható és érzékelhető, mintha minden egyes díszlet, ruha és kellék olyan lenne, aminek az érintését mi is el tudjuk képzelni. A belsők és a külsők is brutálisak, a szó építészeti értelmében is, hatalmas falak, hosszú vonalak, erős élek, minimális díszítés, maximális praktikusság. Nemcsak az Arrakison, hanem már az Atreides-ház otthonán, a Caladan bolygón is olyan a helyzet, hogy ember legyen a talpán, aki a zord skót partvidéknek kinéző tájékon meg bír maradni. Az egész film egyszerűen zord, zord a kinézete, a hangulata, a színe, a története, a szereplői. Az egész néha jobban hasonlít egy túlélőtúrára, mint egy szórakoztató filmre.
A sebessége is: az új Dűne ugyanis hű a könyvhöz, a tempójához, és nem szalaszt el egy lehetőséget sem, hogy a gondolatokat teljes hosszukban kifejtse, a jeleneteket pedig sosem csapja össze. Amitől az egész néha jobban hasonlít egy gyönyörű illusztrációra, egy képeskönyvre, ahol a világ legkarizmatikusabb színészeit toborozták össze, hogy pózoljanak könyörtelen díszletek között, és beszéljenek egy könyörtelen világról.
Paul szerepe hálátlan, hiszen egyszerre kell fogalmatlan, királyi leszármazott tininek lennie, és egy elnyomott nép felszabadítójának, Chalamet-nek pedig az előbbi több fokkal jobban is megy, mint az utóbbi. De a felnőttek között nincsen hiba: Rebecca Ferguson az édesanyjaként, Jessicaként, Oscar Isaac pedig az édesapjaként, Leto Atreides hercegként tökéletes választások. Josh Brolin marcona kiképzőként is remek, Jason Momoa pedig kap egy külön akciójelenetet is. Nagy szó ez egy olyan filmben, aminek a rendezőjét pont a grandiózus akciójelenetek érdeklik a legkevésbé, a Dűne nagyszabású ostroma szinte teljesen jellegtelen marad.
De a film sztárja, a hatalmas féreg nem marad az. A shai-hulud a Dűne ikonikus szereplője, mitikus lénye, univerzumának középpontja, és Villeneuve, mint megannyi más dolgot, ezt is véresen komolyan veszi. Megérdemelten, a féreg tényleg egy sztár, a millió fogával, a gigászi méretével, a messziről látható érkezésével, mintha egy természeti katasztrófa fenyegetne, amikor feltűnik egy porfelhő a láthatáron.
Ez a fajta gigászi komolyság az, ami a leginkább meghatározza a Dűnét, és ha engem kérdez bárki, akkor ez a legnagyobb előnye is.
Egyszerűen semmi sincsen megkérdőjelezve, átgondolva, átértelmezve az eredeti regényhez képest, amire szinte szent szövegként tekint. Mivel a szent szöveghez tilos hozzányúlni, átveszi annak a vontatott tempóját, a cirkalmas beszédeit és a néha túlbonyolított mitológiáját is. Ami viszont Herbert óriási fantáziája, azt a filmen Villeneuve és Greig Fraser operatőr helyettesíti: és ahogy minden eddigi közös munkájuk, a Dűne is eszméletlenül jól néz ki.
Habár mintha az egész világ be lenne oltva színek ellen, ami valamennyire érthető egy napszítta sivatagban, egyszerűen eszelősen jó képekkel van tele, amiket tényleg nevetséges lenne bárhol máshol látni, mint moziban. Villeneuve lehet, hogy a filmje szövegébe nem tesz humort, de van abban valami froclizás, hogy milyen híres, közismert és markáns arcú színészeket toboroz össze, hogy aztán valami óriási, földszínű, esetleg szimplán szürke látkép részévé tegye őket.
Aztán pedig a cselekményt egy elég furcsa helyen abbahagyja. Azzal mindenki tisztában van, hogy a Dűne sztoriját, akár csak az első könyvét is, képtelenség belesűríteni egy rendes film játékidejébe. A legrosszabb lehetőség a Lynch-féle változat, ahol a történések a második félre átváltanak sétagaloppba. Villeneuve nem sétagaloppozik, hanem mindennek megadja az idejét, aminek az az eredménye, hogy
a filmnek egyszer csak vége szakad, egy olyan ponton, ahol az ember mindent megtenne, hogy lássa a folytatást.
Mármint akkor, ha bírta. A Dűne nem való mindenkinek. Aki gigászi űrcsatákat, harcokat vagy bármi olyasmit vár, amit egy nagy költségvetésű sci-fitől, az menthetetlenül csalódni fog, egyszerűen más frekvencián rezeg az egész, mint a moziba kerülő filmek nagyon nagy része. Aki szép színészeket akar nézni, az megteheti, de készüljön fel, hogy mindenki nyakig páncélozva lesz, szinte végig. Aki a Trónok harca véres királydrámáira számít, az is elkezdhet fészkelődni, hiszen ennek a résznek a cselekménye csak sejteti, hogy mi fog még a jövőben történni. Aki viszont alig várta, hogy méltó kulisszák között nyomja oda a Bene Gesserit Tisztelendő Anya a Gom Jabbart a jövőbeli Muad’dib nyakához, az nem hiszem, hogy panaszkodni fog.
A Dűne október 21-től látható a mozikban.