A legsikeresebb magyar sportolócsaládban ötszörös világbajnokként is csak másodhegedűs lehetsz

1984. december végén arról tudósított a Népsport, hogy az Országos Testnevelési és Sporthivatalban (OTSH) olyan sportolókat búcsúztattak el, akik felemelő sikerekkel örvendeztették meg a szurkolókat. Negyven éve az akkor 36 éves, egyéniben és csapatban is világbajnok, olimpiai bronzérmes kardvívó, Gerevich Pál is befejezte a pályafutását. Fotóval is megemlékeztek róla a sportnapilap címlapján, és azt is megemlítették róla, hogy vitorlázásban is az élmezőnybe tartozott, nemzetközi versenyeken is indult.

„Nekik kellene most valami okosat, frappánsat tanácsolni. Bizonygatni, hogy nem igaz a mondás: búcsúzni annyi, mint egy kicsit meghalni. Azt írni, hogy a búcsú után új élet következik. Új élet, amelynek, ha megtalálják az értelmét, legalább olyan szép lesz, mint az eddigi. És abban a sportnak is helye van” – írták a szerkesztőségi cikkben.

Egy dinasztia köszönt el

Gerevich Pál visszavonulásával a legsikeresebb család búcsúzott el a pásttól, ahol vagy száz évet töltöttek. Nem túlzás dinasztiáról beszélni: az édesapa, Gerevich Aladár hétszeres olimpiai bajnok, minden idők legsikeresebb magyar sportolója, de már ő is az apjától, szintén Aladártól tanult vívni. Miskolcról Pestre költözve Italo Santelli tanítványa lett, és a híres olasz mester hozta ki belőle a maximumot. Az 1932-es olimpiai csapatba került be először, klasszisok közé (Petschauer Attila vagy Piller György nevét elég megemlíteni), és ha nem jön közbe a második világháború, és nem marad el az 1940-es és 1944-es olimpia, most jó eséllyel úgy beszélünk róla, mint aki Michael Phelps mögött a második legeredményesebb sportoló az egész világon, mert a tíz aranyérem sem lett volna elérhetetlen számára. Úgy, hogy a vívásban egy olimpián csak kettőt lehet szerezni, úszásban jóval többet.

Mindenki azt mondta róla, hogy fizikailag nagyon jó és gyors volt, de szerinte a vívás fanatikus szeretete volt a meghatározó, egyben a siker titka. „Ha az ember szereti azt a sportot, amit űz, akkor szorgalmas is. És ha szorgalmas, akkor az eredmény nem marad el. Érettebb, vagy inkább idősödő versenyző koromban kezdtem jobban figyelni az ellenfeleim hibáira és igyekeztem kihasználni azokat” – foglalta össze hitvallását.

Örökítsük itt meg, hogyan látta őt egy nagy magyar előd, Schenker Zoltán. „Mindent tud, amit a vívásban tudni érdemes. Maga a megtestesült technika.” Az olasz Nedo Nadi, a 20-as legjobb vívója egy mókus fürgeségéhez hasonlította az övét.

Gerevich Aladár Bogen Ernát vette feleségül, aki szintén vívócsaládba született, apja, Bogen Albertnek az 1912-es olimpia ezüstérmese volt osztrák színekben. Az olimpiát egyébként épp a magyar csapat nyerte meg. Húsz évvel később, az 1932-es olimpián szeretett egymásba Gerevich és Bogen, miközben Los Angeles felé tartottak. Itt egyébként mindketten érmesek lettek, az újonc Gerevich a győztes magyar csapat fontos tagjaként, Bogen a bronzot nyert tőrcsapatban.

Első gyerekük, György 1946-ban született, ő is maradt a vívásnál, de nem versenyzőként, hanem edzőként ért el sikereket: ő fedezte fel például a háromszoros olimpiai bajnok Szilágyi Áront, előtte pedig az olimpiai második Nemcsik Zsolt volt a tanítványa. Gerevich György a 2008-as olimpia előtt halt meg, oda már nem tudott kiutazni, de Szilágyi csapatban szerzett világbajnoki címét még átélhette 2007-ben.

„Ma már egyre kevesebben ismerik a nevünket, pláne, hogy én itt Bécs mellett, Mödlingben élek, csak nyáron vagyok rendszeresen Magyarországon, a Balatonon, az unokámmal. Az örökségünk szép, de kevésszer beszélhettem róla, 1988-ban jöttem ki Ausztriába, először csak egy-két leckét adtam, aztán itt ragadtam. Magam sem gondoltam, hogy 30 évnél is több lesz belőle, de így alakult. Azóta két újságíró látogatott meg” – mondta Gerevich Pál, Aladár másik fia, akivel egykori osztrák klubjában találkoztunk. Nem panaszkodott, mert nincs reflektorfényben, pusztán tényként megállapította, hogy a világ megváltozott, a dicsőséges sportmúltra egyre kevesebben kíváncsiak, ő pedig nem tolakodik, hogy interjúkat adjon.

Gerevich Pál 1948. augusztusában született, amikor édesapja egyéniben megnyerte az olimpiát. „Palkó megérkezett” – tudatta Aladárral augusztus tizedikén a felesége. A hír hallatán Aladár ellenállhatatlan formában vívott, az elődöntőben volt ugyan egy veresége, de aztán a nyolcfős, körmérkőzéses döntőben mind a hét ellenfelét legyőzte. Megérdemelten lett olimpiai bajnok. Akkoriban még nem különültek el élesen a fegyvernemek, Aladár a tőrvívásban is kipróbálta magát, és 1952-ben az olimpiai bronzérmes tőrcsapatnak is tagja volt.

„A megszállottságára jellemző, hogy ha csak a hangját hallotta valakinek az öltözőben, már mondta neki, háttal ülve, hogy a tercre jobban oda kellene figyelnie. Ezt épp a legutóbbi otthoni tartózkodásomkor mesélte Schmitt Pali. A szenvedélyére az is jó példa, hogy amikor a bombázások után egy pincében fellélegezhettek, akkor a kitöréseket, a vívómozdulatokat gyakorolta egy törött tükör előtt. Valahogy ilyennek is képzeltem apámat” – idézte vissza alakját Pál.

Gerevich Pál vívni már nem látta az apját, mert a visszavonulása után került igazán közel a sportághoz. A szülei amúgy sem noszogatták, nem volt előre megírva a sorsa, pingpongozott, teniszezett, de aztán kedvet kapott a családi sportághoz. Természetesen a kardot választotta fegyvernemnek, és az édesapja lett a mestere.

„Ki az a gyerek, aki kicsiként ne szeretne kardozni, pláne, ha megnéz egy történelmi filmet, amiben a kardot forgatják. A Vörös Meteor lett az első klubom, és az is kézenfekvő volt, hogy a bátyámnak és nekem is az apánk lesz a mestere.

Kétélű dolog ez. Volt, aki azt mondta, milyen könnyű nektek, mennyi mindent kaptatok már a születéskor, milyen sokat hoztok otthonról. A másik oldalon viszont folyton hozzá hasonlítottak. Az ő nagyságát mi nem éltük meg tehertételnek, nem bénított meg, mert apám mindenkinél eredményesebb volt.

Nekünk nem vele kellett versenyezni, mert az senkinek sem sikerült. Nekem az olimpia győzelem sajnos hiányzik a pályámból, nem voltam szerencsés.”

1976-ban Gerevich Pál a világranglista vezetője volt, a legjobb korban, tőle várták, hogy Montrealban a csúcsra érhet az olimpián. Másfél héttel az olimpia előtt az állampárt vezetői meglátogatták a versenyzőket a tatai edzőtáborban, és megnézték, milyen lelkesen dolgoznak. A versenyzőknek rögtönzött bemutatót kellett tartaniuk. Az egyik gyakorlatot Gerevich mutatta volna be, bemelegítés nélkül állt fel, és a hirtelen mozdulat közben elszakadt a bokaszalagja. Akkor még nem tudta, mekkora a baj, csak a fájdalmat érezte. Bízott abban, hátha valami csoda történik, és gyorsan gyógyul, az orvosok mindent meg is tettek a felépüléséért, de olyan volt a sérülése, hogy itthon kellett maradnia, és az olimpiai öt karika helyett egy műtét várt rá.

„Számtalanszor végiggondoltam, lepörgettem magamban ezt a jelenetet, nekem az életem filmje valahogy ekkor futott le, nem a dobogó tetején. Sokszor eszembe jut, mit csinálhattam volna másként, megfontoltabban, mert abban az évben tényleg jól ment a vívás, és komoly esélyem lett volna egy aranyéremre.”

„Montreal helyett Tihany. Onnan nézem az olimpiát, a csalódottságom leírhatatlan” – nyilatkozott a korabeli újságoknak. A kiesése sokat csökkentett a magyar kardcsapat versenyképességén is, állapították meg a szakírók, és igazuk lett.

1976-ban az olimpiai hatos döntőbe nem jutott magyar versenyző – ilyen akkor már emberemlékezet óta nem fordult elő –, végül a dobogóra csupa szovjet vívó állhatott fel. A csapat bronzérmes lett. Gerevich a sérülése után visszanyerte a formáját, és 1977-ben a Buenos Aires-i világbajnokságon elhódította az egyéni aranyérmét. A döntőben a szovjet Nazlimovot verte meg – kiélezett asszó volt, egy találat döntött. Az édesapja ekkor már nem tartott vele, a tihanyi nyaralójukban várta a híreket a fia szerepléséről.

Mivel ezen a vb-n más magyar arany nem született, abban az évben Gerevich Pált választották az év sportolójának. 1978-ban egy hajszál választotta el attól, hogy megvédje a címét, noha akkor is sérüléssel bajlódott. Egy nem várt vereség jött közbe az utolsó asszóban, de a csapattal megnyerték a világbajnokságot.

1980-ban, amikor már édesapa volt, az olimpián a legjobb négy között a szovjetektől vereséget szenvedtek, de a bronzért a lengyeleket felülmúlták. 1981-ben és egy év múlva is a világbajnok csapat tagja, húzóembere volt, 1984-ben nekirugaszkodott az újabb felkészülésnek, de a bojkott miatt nem indulhatott az olimpián. Még abban az évben, decemberben letette a kardot. Itthon edzőként nem dolgozott, de Ausztriában igen, az egyik tanítványa a riói olimpia előtt közel járt ahhoz, hogy olimpikon lehessen, de vereséget szenvedett, így edzőként végül Gerevich nem járt olimpián.

„Sokan keresik, mi lehetett a családunk titka, nem tudok többet mondani, mint az elhivatottság, a szenvedély, a szorgalom. A korok és rendszerek változtak, de talán ez végigkísérte és kíséri a Gerevicheket több mint száz éven át mind a mai napig.”