Jo Nesbø: Azt gondoltam, az igazságnak kell győznie, de most már kevésbé vagyok optimista

Jo Nesbø norvég krimiírót a már tizenhárom kötetben szereplő Harry Hole detektív tette világhírűvé, de gyerekkönyvei (Doktor Proktor pukipora sorozat) és rövid történetei is közkedveltek. Új kötete, a Vérségi kötelék a négy éve megjelent A birodalom folytatása. A családi thriller Osban, egy kis norvég faluban élő testvérpárról szól, akik megölték a szüleiket. Az első részben megismerhettük az átlagosnak tűnő életet élő autószerelő, Roy Opgard és testvére életét, majd szép lassan a múltjukat is. A fiatalabb fiú, Carl néhány év elteltével Kanadából tér haza, és egy wellness-szálloda megépítését tervezi, ami teljesen felkavarja az állóvizet. Az évekkel korábban elkövetett gyilkosságok felderítéséhez újranyílik a rendőrségi akta, a testvérek pedig morális okokból és céljaik elérése érdekében újabb életeket áldoznak fel.

A nyolc évvel később játszódó Vérségi kötelék cselekménye szintén bővelkedik erőszakban. Ebben a kötetben a fivérek érdekei mind jobban eltávolodnak egymástól, a közöttük lévő szakadék egyre csak mélyül, a rivalizálás, a korrupció és a félelem pedig újabb tragédiákhoz vezet. Az egyes szám első személyű narráció miatt – minden eseményről az idősebb testvér szemén keresztül szerzünk tudomást – az olvasó könnyen átadhatja magát a regény komor hangulatának.

A kétkötetes regény a bűnügyi történetek között rendhagyónak mondható, mert a brutalitás és az erőszak fészke egy átlagos családi otthon. Kevésbé hasonlít a korábbi krimijeihez, gondolok itt a Harry Hole-sorozatra, ahol szociopaták gyilkoltak. Volt bármi kétsége, hogy esetleg nem annyira fogják szeretni az olvasók?

Egyrészt inkább úgy fogalmaznék, hogy ez nem igazán volt szempont számomra. Már a kezdetektől fogva sokféle dolgot írtam: regényt és rövid történeteket is. A Doktor Proktor pukipora és több más írásom is nagyban különbözik a Harry Hole-regényektől. Az biztos, hogy legalábbis norvégul ezt már megtapasztalhatták az olvasók. Számomra az egész írás az ötletről szól: ha van egy jó ötleted, nekiállsz, és nem foglalkozol azzal, hogy az olvasók mit fognak hozzá szólni. Másrészt, mert megszokott, hogy változatos témájú és felépítésűek a könyveim, nemhogy elpártoltak volna, hanem még több olvasót értem el, olyanokat is, akik az eddigi történeteimmel nem feltétlenül találkoztak. Ez különösen igaz a nemzetközi piacra, például Franciaországra, Spanyolországra, azokra a helyekre, ahol a Harry Hole-könyveknek hatalmas kultuszuk van. Itt némileg kevesebb fogyásra számítottam.

Egyébként amikor megjelent a Vér a havon című kisregényem, ami a 70-es évek Oslójában játszódik és nagyban eltér a Harry Hole-sorozattól, kaptam egy levelet az egyik olvasótól, hogy meglehetősen csalódott, mert olyan könyvre adott ki pénzt, ami teljesen más, mint a Harry Hole-történetek, és egyáltalán nem tetszik neki. Erre én küldtem neki egy csekket ennek a körülbelül százoldalas könyvnek az árával, és megírtam, hogy most visszaadom a pénzt, de ha a jövőben az én nevemet látja egy könyvön, gondoljon rá, hogy lehet, teljesen más lesz, mint az előző.

Roy, a narrátor és az általa megírt vallomásszerű élmények nagyon közel hozzák az olvasóhoz a tragédiát, általa sokkal valósághűbbé, életszerűvé válnak a gyilkosságok. Az antihős iránt empátia alakul ki az olvasóban, már-már megértővé válunk a lépéseivel szemben. Mennyire volt tudatos, hogy szimpátiát ébreszt a gyilkos iránt?

Teljesen szándékos volt. Az új könyv elején Roy Opgard becsenget egy férfihoz, és ott mondja ki magának először, hogy az a férfi egy tömeggyilkosnak fogja kinyitni az ajtót anélkül, hogy tudna róla. A gyilkosságok nem rövid idő alatt, hanem apránként, lépésről lépésre történtek, egyrészt hűségből és szükségből, másrészt azért, hogy Roy megmentse magát és a családját. Az írói szándék tehát az volt, hogy lépésről lépésre bevezessem az olvasót a szituációba; így kapcsolódni tud a gyilkos karakteréhez, és ahhoz az elmélethez, hogy abban a helyzetben az volt a helyes és egyetlen döntés. Tehát belekényszerítem az olvasót, hogy kedvelje a főhőst, akárcsak Michael Corleonét A Keresztapában. Vele is szimpatizáltunk, és megértettük, hogy nem volt más választása, a szituáció tette ilyenné. Ez visszatekintve tudatosult bennem, írás közben nem gondoltam rá, de nem meglepő, hogy megvan ez a párhuzam, mert gyakorlatilag minden, amit, olvasok, látok, tapasztalok, az végső soron a könyveim lapjain köszön vissza.

A főszereplő, Roy élete kapcsán többször megjelenik az ismétlés fogalma. Életünk ismétli önmagát, újra ugyanabba a folyóba lépünk, elkövetjük ugyanazokat a hibákat. Miért gondolja úgy, hogy a végzetünk ilyen módon predesztinálva van?

Ezzel kapcsolatban meg kell említenem Sam Harris amerikai agykutató, filozófus Szabad akarat című könyvét, amelyben azt állítja, hogy nem hisz a szabad akaratban, én pedig hajlamos vagyok egyetérteni vele. Az ő rendkívül elszomorító elképzelése az, hogy az ember egy biológiai robot, és cselekedeteinket az határozza meg, hogy azt tesszük, amit meg kell tennünk. Összetett biokémiai bábuként nem látunk át mindent, ami történni fog, de agykutatásokra támaszkodva Harris arra jutott, hogy ha egy pohár vízért nyúlunk, az izmaink már akkor működésbe lépnek, mikor még nem is érezzük, hogy végbemegy az agyunkban a döntési folyamat. Tehát a testünk magától mozdul meg. Ezt ijesztőnek tartom.

Tehát az ismétlődés fogalma erről szól: az ember viselkedését egy sor mechanikus és biológiai mozdulat összessége határozza meg. Ha ez igaz, akkor ez egy csomó más kérdést is felvet. Például azt, hogy akkor olyan döntések alapján vagyunk büntetésre ítélve, amelyek már előre meghatározottak? Mintha az agyunk, amivel születünk, döntene teljes mértékben arról, mit fogunk tenni. És természetesen a tapasztalatainknak is nagy befolyása van a tetteinkre.

Tehát a gonosz mint olyan nem létezik, és nincs morális választásunk jó és rossz között, csak valamilyennek születtünk, és ez ellen nem tehetünk semmit.

Egyfajta erkölcsi felháborodás alapján büntetünk meg embereket, és elképzelhető, hogy amikor az igazságérzetünk szerint cselekszünk, az igazából csak a szabályozó viselkedés egy mechanizmusa, amelynek során bizonyos magatartást jutalmazunk, bizonyos magatartást pedig büntetünk. Tehát a társadalom nem döntheti el, hogy te jó vagy rossz vagy, pusztán el kell fogadnia a tényt, hogy az ember ilyen vagy olyan, és ezt vagy azt teszi. Természetesen egy személynek, aki egy sor szociális jeggyel megszületik, szüksége van jutalmazó vagy büntető rendszerre, mert ez alapján nem tesz meg bizonyos dolgokat, amit a rendszer nélkül amúgy megtenne.

A kétrészes családtörténetben számos ok-okozati összefüggés van. Mi a lecke, amit a regény ön szerint megtanít nekünk?

Úgy gondolom, a könyveimmel tanítás helyett sokkal inkább kérdéseket teszek fel. Mint például a szabad akarat kérdését. Nincs olyan ambícióm, hogy túl sok választ adjak. Természetesen van saját véleményem, de izgalmasabbnak találom azt, ha kérdezek, és az olvasó a különböző szereplőktől különböző válaszokat kap. Így az olvasóra hagyom, hogy az egyes válaszok közül melyikkel tud azonosulni.
Érdekes, hogy amikor a könyvbemutatón a szereplők lelkiállapotáról tettek fel nekem kérdéseket, az egyik kérdés így hangzott: létezik-e a gonosz? Ezt a kérdést anélkül a félmondat nélkül tették fel nekem, hogy mit gondolok vagy ön szerint, mintha az író, csak mert történetesen megírt néhány regényt, tudná az egyetemes választ. Ha sokszor így tesznek fel kérdéseket és teljesen komolyan azt várják el tőled, hogy megfelelj rájuk, íróként hajlamos vagy azt hinni, hogy valóban a válaszok tudója vagy.

Rengeteg inspirációt merít a látott, tapasztalt élményeiből, és azt mondja, ezek a könyv lapjain visszaköszönnek. Olvas krimiket? Ha igen, olvasóként teszi ezt, vagy szakmai szemmel?

Sokkal kevesebb bűnügyi történetet olvasok, mint szépirodalmat. Írói pályám kezdetén sem elsődlegesen krimiket faltam, bár kétségtelen, hogy volt pár kedvencem. Jim Thompson például, akinek az 1280 fő vagy A gyilkos bennem él című könyvét fantasztikus regénynek tartom, rajongtam értük. Jim Thompson zseniális író volt, Bret Easton Ellist harminc évvel megelőzve megírta az Amerikai psychót. Frank Miller képregényei is inspiráltak, de fiatalkoromban inkább Hemingwayt, Dosztojevszkijt, Bukowskit olvastam. Persze képtelenség teljesen kizárni, ha tudom, hogy készül a leves, és én is a konyhában vagyok, ezért

hajlamos vagyok félig szakmai szemmel figyelni egy írást.

Az is érdekes, ahogy elkezdtem zenélni, és számokat vettünk fel, fellépésekre jártunk, hogy egy idő után mások koncertjén elemezni kezdtem a fellépőket, ami persze teljesen elrontotta a zenei élményt. Végül visszataláltam az útra, és újra élvezni kezdtem a zenét. Ugyanez a helyzet az olvasással is, ehhez azonban el kellett telnie néhány évnek, hogy újra nyitott olvasó tudjak lenni.

A regényben a testvérek apja azon dühöng, hogy a második világháborúban több orosz szövetséges harcolt és halt meg Norvégiában, mint norvég. Miért tartotta fontosnak beletenni ezt a gondolatot, és mi ennek a mondatnak az eredete?

Ez egy olyan történelmi tény, amivel még sok norvég sincs tisztában. Norvégia fiatal ország, és az a szemüveg, amin keresztül magunkat látjuk, egy torz lencsén keresztül azt mutatja, hogy hősiesen harcoltunk a német megszállás ellen a második világháborúban. Ha viszont jobban utánanézünk, kiderül, hogy nem ez történt. A lakosság kilencven százaléka leszegte a fejét, és próbált tovább élni, alkalmazkodva az új helyzethez. Néhányan csatlakoztak az ellenállókhoz, és a szövetségesekkel harcoltak, de ez egy egészen kis százaléka volt a lakosságnak. Néhányan a németekhez csatlakoztak, és harcoltak az oroszok ellen. Ez azt mutatja, hogy próbáljuk jobbnak látni a történelmünket, mint amilyen valójában. Természetesen ez nem példa nélküli, a legtöbb ország ezt teszi. Például sok francia meggyőződéssel vallja, hogy megnyerték a második világháborút.

Már több mint két és fél éve zajlik az orosz–ukrán háború. Miként látja annak globális hatásait és lehetséges kimenetelét?

Hosszú távon meglehetősen optimista vagyok. Az emberi társadalom világszinten egyre civilizáltabbá válik, civilizáltabban kezeljük embertársainkat. Ha az elmúlt évtizedeket nézzük, egyre ritkább az erőszakos halál. A rabszolgaság el lett törölve, legalábbis abban a formájában, amelyben sokáig fennállt. Ez az összkép. Ha viszont közelebbről és csak az elmúlt húsz évet nézzük, valójában nincs túl sok okunk a derűlátásra.

Nemrég idéztek egy 2022-es véleménycikkemből, amiben Putyinnal kapcsolatban úgy nyilvánultam meg, hogy nemcsak Oroszországban indult be a háborús propaganda, hanem Nyugat-Európában, sőt az USA-ban is, ahol háborús filmekkel segítik a fake news terjedését. De azt is hozzátettem, hogy hiszem, hogy az igazságnak kell győzedelmeskednie, azon egyszerű oknál fogva, hogy az igazság mindennél értékesebb számunkra, ez az, amiről a legkevésbé akarunk lemondani. Racionális döntéseink meghozatalához szükségünk van rá, és senki nem akar egy hazugságon alapuló világban élni. Ezt gondoltam 2022-ben. Látva, hogy merre tart a világ, most már egy kicsit kevésbé vagyok optimista.