Az ’56-os menekültvonatból nincs kiszállás

Tóth Barnabás filmje, a Mesterjátszma olyan, mintha a valaki meglátta volna az ‘56-ról szóló történelmi filmek sorát, és azt mondta volna, hogy jó, mostantól egy kicsit megbolondítjuk. Benne lesz ‘56, lesznek benne mérges ávósok, vallatás a pincében, karhatalom, menekülés, dobtáras gépfegyver, de ezt már A vizsga–A játszma univerzuma teljesen elkoptatta, itt az idő valami másra, valami olyasmire, ami többet ad történelmi cosplaynél és berendezők-díszlettervezők túldolgoztatásánál.

Tóth pedig két irányból közelít az újdonságokhoz. Az egyik az, hogy a Mesterjátszma Stefan Zweig Sakknovellájának adaptációja. A novellát itt el lehet olvasni magyarul, nagyon hamar kiderül, hogy nem 1956 Budapestjén játszódik, hanem egy Buenos Aires felé tartó hajójáraton, a második világháború alatt. A Zweig-szöveg két sakkgéniusz találkozásáról szól, az egyikőjük egy istenadta tehetség, egy tudatlan parasztfiú, akiben valami ösztönös zsenialitás fejlődött ki a játék iránt; a másik pedig egy ügyvéd, aki a náci vallatások ideje alatt csak a sakkhoz tud fordulni menekülésként.

Pontosabban nem is a sakkhoz, hanem egy sakkjátszmákról szóló könyvhöz – a névtelen karaktert hónapokig tartják fogva egy olyan szállodai szobában, ahol semmilyen inger nem éri, de el tud lopni egy mesterjátszmákat tartalmazó kézikönyvet, ami mentálisan karban tudja tartani, a kelleténél intenzívebben is.

Tóth és forgatókönyvírója, Fonyódi Tibor (Hacktion, nem mellesleg az NFI Televíziós Döntőbizottságának tagja) az utóbbi karakterbe kapaszkodnak, csak a bécsi ügyvédből magyar pap lesz, akinek az ép elméje mellett a hitével is meg kell küzdenie az Andrássy úti pincében. És ezzel a Mesterjátszma szinte önkéntelenül, de teljes magabiztossággal lesz egy „vallásos film”, akármit jelentsen is ez pontosan. Valami olyasmit, hogy a hitkérdés, a kitartás, a mártírság olyan szimbolikával jelenik meg, ami könnyen azonosítható azoknak is, akik nem olvasnak Bibliát, gondolok itt a cellájában keresztre feszített pózban fekvő B-re (Hajduk Károly). A vallás kérdése teljes egészében hiányzik Zweig novellájából, igaz, az is, hogy Váradi Gergely és Péterfy Bori egy vonat vécéjében verekednek.

A Mesterjátszma ugyanis az egyik történetszálában egy pap mentális küzdelmét követi, a másikban pedig egy fiatal párt, Istvánt és Mártát (Váradi Gergely, Varga-Járó Sára), amely ‘56 novemberében az utolsó menekülő vonaton hagyja el a fővárost. A vonat a magyar társadalom mikrokozmosza: az egyik kupéban egy idős házaspár, a másikban sokgyerekes anyuka, a harmadikban ortodox zsidók, és így tovább. És ott van a tehetősnek tűnő Czentovics Sándor (Mácsai Pál), aki meglátja Mártánál a sakktáblát, és felajánl egy partit.

A két különböző történetszál viszonylag hamar, és viszonylag izgalmasan össze is ér. Tóth az Akik maradtak második világháború utáni, pislákoló világa után szándékosan egy sokkal vizuálisabb, látványosabb világot akar megteremteni, szinte ugyanabból. Kifejezetten tömegfilmes megoldásokat használ: a Mesterjátszma első jelenete egy hosszú beállítás az októberi forradalom végnapjairól, amikor az utcákon menekülve bármikor jöhet a sarokról egy orosz katonai autó, amiről lepuffantanak. (Az operatőr Tóth régi alkotói partnere, Másik Szőke András volt.)

A rövid akciójelenetek lendületesek, amikor a film egy pillanatra egy szuperszélesvásznú kompozícióban megmutat teljes szélességében egy vonatkocsit, akkor azért lehet elismerően hümmögni. Tóth is biztos tisztában volt azzal, hogy a cselekmény nagy része szűk terekbe összezsúfolt, vagy éppen magányos emberekről szól, és a néző szeme egy idő után úgy fog ingereket keresni, mint a történet börtönbe zárt papja – úgyhogy néha megad pár erős ingert.

Legalább vizuálisan, mert a forgatókönyve annál már sokkal kevésbé letisztult. Sőt, pont az ellentéte: annyira zavaros lesz, hogy nehéz kihámozni belőle már az indítékokat, terveket és célokat a kisebb-nagyobb csavarok között. A Mesterjátszma pedig valami miatt folyamatosan, képben és hangban is jelzi, hogy valami nem teljesen úgy van, ahogy éppen a szemünk előtt pörög, bennem ez először nem a sztori miatt keltett kétséget, hanem abban, hogy sikerült-e a sajtóvetítésre jól legyártani a film digitális kópiáját, vagy benne maradtak mindenféle hibák. A vizuális hibák szándékosak, a történetvezetési gabalyodásokban nem vagyok biztos. Egy ilyen csavaros, több szinten működő sztori akkor tud sikeres lenni, ha bombabiztos, ha golyóálló, ha csak bizonyos narratív kulcs nyitja ki. Mint egy széf. A Mesterjátszma nem egy biztos széf, hanem egy pénzkazetta, ami nem csukódik rendesen.

Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek benne élvezhető elemek: Hajduk Károly A martfűi rém, az Akik maradtak után most is bebizonyítja, hogy a lelki összeomlást jól tudja leplezni – kár, hogy a film néha azt kéri tőle, hogy látványosan mutassa is ezt ki. Mácsai Pálról felesleges bármit mondani, Mácsai Pálról van szó, aki úriemberként, láncos zsebórával közlekedik a menekültek vonatán. Váradi Gergely és Varga-Járó Sára párosa már kevésbé harmonikus, talán azért, mert A besúgó főszerepét is játszó Váradiról én folyton azt hiszem, hogy hősként fog viselkedni, de igazából egy elég kellemetlen, erőszakos fráter, valahogy úgy, mint az HBO sorozatában. De az, hogy a Mesterjátszma jól néz ki, alkalmas szereplők alakítanak benne, és legalább megpróbál valami tömegfilmes igényhez igazodni, nem leplezi a tényt, hogy olyan, mintha a forgatókönyve egymáshoz össze nem illő elemeket próbálna meg összeforrasztani. Soha nem lesz egységes, nem tűnik úgy, hogy a különböző részei egy óriási szerkezet részei lennének, még ha a végén szeretné azt sejtetni, hogy valami nagyobb erő munkálkodik a háttérben. A nagyobb erő valószínűleg a forgatókönyvírói szándék, hogy Zweig novellájának vezérfonalából egy fordulatos, történelmi akcióthriller legyen, az összetartó ragasztás pedig nem más, mint a hit. „A hit az bizonyosság” – hangzik el a filmben, de nem vagyok biztos abban, hogy itt sikerült a feladata.

A Mesterjátszma november 9-től látható a mozikban.